Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Az emeszpé halad a korral (kerítés, terrorveszély, ugrálékony büszkemagyarság), de a hangsúlya, a szájtartása, a mondatdallama fülsértően hamis. Vélemény.

A politikai cikkírónak kötelezettségei is vannak, nem térhet ki feszélyező témák elől.

Pártkongresszus volt, új vezetőket is választottak, de erről nem sok minden jut eszébe a hagyományos politikától megcsömörlött írónak és olvasónak. A hatalmas, összeomlással fenyegető európai zűrzavar közepette a hivatalos magyarországi „belpolitika” iránti, amúgy se túl heves érdeklődésünk megcsappant. No meg azt is látjuk, hogy a két radikális jobboldali pártnak (Fidesz–KDNP, Jobbik) együttvéve 71 százalékos a támogatottsága az ún. biztos pártválasztók között (tehát annak a kisebbségnek a körében, amelynek egyáltalán vannak parlamenti terminusokban kifejezhető politikai preferenciái), a maradékon osztozik a voltaképpeni ellenzék hat (6) pártja. Ez utóbbiak között (az apróságok között) a viszonylag a legnagyobb az emeszpé.

Ez nem befolyásolna bennünket – ugyan hány szavazatot kapna Immanuel Kant? –, és ha netán esélytelenül, de fölbukkanna valami merész és eredeti politikai gondolat, azt akkor is megbecsülnők, ha nem értenénk vele egyet. Az ellenállás, a különbözés, a dac vagy az ábránd kis foszlányát látni – ezért sokat megadnánk rosszkedvünkben.

Mit olvasunk (hát olvassuk, mert elküldte nekünk egyik éles szemű barátunk az imént) a legfiatalosabb, nem annyira hagyományos ellenzéki pártunk – innovatívan baloldali – társelnökének, Szabó Tímeának a pensée-i között:

A 8 éves kisfiam sír. Ő hihetetlenül szerencsés, nem tudja, milyen több mint 40 évet várni arra az érzésre, amit ezek a fiúk szereztek nekünk az elmúlt hetekben. Köszönjük, srácok, köszönjük, Bernd Storck, köszönjük, Dárdai Pál! Rettenetesen hálásak vagyunk, és szeretünk titeket, nem csak a foci miatt, hanem mert összehoztatok minket erre a pár hétre.

Ez színtiszta orbánizmus („Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok!”), illetve még rosszabb: konformizmus. Az elképesztő erejű konformitási kényszer – mindenki érezze ugyanazt – , amely arra készteti Szabó Tímeát, aki még nincs negyvenéves, hogy úgy tessék neki, mintha negyven éve várna… mire? A négy-nullra? Valóban nem a futballról van itt szó, hanem arról az artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzületről, amely az orbánizmus lényege. („Magyarország, é-á-é!” Ezt ugye Széchenyi mondta. Vagy Vörösmarty?)

Ellenzék?

Ugyan.

Elhagyva a péemes kitérőt, vissza az emeszpéhez.

Az emeszpére sajnálkozó részvéttel és együttérzéssel kell tekintenünk.

Ez a mozgalom, amelyet Táncsics Mihály és Frankel Leó alapított, s amelynek a történelmi elődei a XIX. és a XX. század forradalmaiban és forradalmi átalakulásaiban játszottak középponti szerepet – s az emeszpé nevű pártalakulat még a rendszerváltásnak is (két-három év kihagyással) egyik legfontosabb szereplője volt, egyszerre mindkét oldalon! –, most, hogy a modernség lassan véget ér (háromszáz évig tartott, nem kis idő), mint a modernista kisebbség (technikai-gazdasági fejlődés, egyenlőség, népjólét, világiasság, józanság, tervezés) egyik hagyományos reprezentánsa, csak mellékszereplő lehet.

Persze alkalmazkodhat, de akkor már nem lesz az, ami – és akkor minek?

A klasszikus szocializmus csontjait beleépítették Déva várának – a kapitalizmusnak – a falába: általános választójog, az állam és az egyház elválasztása, köztársasági államforma, a rendi és etnikai privilégiumok közjogi fölszámolása, modern társadalombiztosítás, az állam népjóléti-újraelosztási rendszerei (és egalitárius használatuk), tehát a kései polgári „demokrácia” vívmányai a szocializmus (mint mozgalom és eszmeirányzat) nélkül nem jöhettek volna létre. De nem szocializmus lett belőlük. (Hogy a mai neoliberális publicisztika „szocializmusnak”, sőt: „kommunizmusnak” nevezi „a haladó burzsoázia” legszerényebb javaslatait is a gazdaságba való, „humanista” célzatú állami beavatkozásra: evvel ne törődjünk. Ez csak amolyan reakciós propaganda, épp úgy, mint a nem létező – úgy értem: az itt és most nem létező – „etatizmus” és „populizmus” szédelgő emlegetése.)

 

©
A „haladó” modernizmust (ennek egyik aspektusa volt az Európa-mítosz, ameddig létezett) nem valami modernista terminussal kifejezhető valami követi, hanem – legalábbis modernista szemszögből – semmi. („Aki ugrál, büszke magyar, hej, hej.” Ez nem nacionalizmus, azaz: ez még nacionalizmus se. A nacionalizmus ugyanis: gondolat. Ez: semmi.)

Az összezsugorodott, megszelídült és megkukult emeszpé tipikusan olyan problémákra koncentrál, amelyek nem politikaiak a szó (hagyományosan…) modern értelmében: ilyen a korrupció. A korrupciót minden politikai alapállásból lehet bírálni, mert a korrupció morális probléma. Ha az állam diszfunkcionalitásának nézőpontjából vizsgálnók, az persze más lenne, de ehhöz államdoktrínánknak kellene lennie – az pedig szinte senkinek sincs, néhány üres, ósdi frázison („erős állam”, „kicsi állam”, stb.) kívül.

Minderről nem a szegény kis emeszpé tehet.

Még a legjobboldalibb, a legharmadikutasabb, szinte-szinte már liberálisnak nevezhető szociáldemokrácia politikája is osztálypolitika – mindig túl a jogegyenlőség általános aufklärista (a fölvilágosodás korából származó) követelésén. Az oktatásra meg a mobilitásra való hivatkozások többnyire meritokratikusak: ez nem egyenlősítő, baloldali osztálypolitika, hanem a burzsoázia politikája, amelyet Napóleon így fogalmazott meg: les carrières ouvertes aux talents – a pálya nyitva áll a tehetségek előtt.

Érdekes hát, hogy az elitgimnáziumok diákjainak szülei miért jártak akkor maguk is elitgimnáziumokba, és a gazdasági pozíció fő indikátora miért a postai irányítószám és a helyrajzi szám. Miért a vizsgaeredmények és pályázati sikerek számítanak, amelyekhez leginkább „alkalmazkodás” kell avagy „megfelelés”, a sikeres karrier titka miért a „rugalmasság” és a „helyezkedés” meg a „hálózatépítés” (régi nevén: protekció)?

A szocialistáknak mindevvel szemben épp úgy nincs kifogásuk, ahogyan senki másnak se – a fasisztáktól a liberálisokig.

A régi modernizmus (figyeli a nyájas olvasó, hogy „hagyományos”, „régi”, „klasszikus” modernségről beszélünk, ami voltaképp contradictio in adiecto?) legpolgáribb válfaja is magasztalta (sőt: bizonyos fokig „díjazta”, de minimum eltűrte) a versengő individualizmust, beleértve a különcökét, az eredeti koponyákét, az élhetetlenekét, a lázongókét. Most a konformizmus és a szétzüllés, a káosz egyszerre diadalmaskodik. (Ria, ria, hisztéria.)

Ez nem illik régimódi haladárok habitusához.

A szegény jó emeszpé most olyan „rétegekhez” fordul (ez a szóhasználat is elérzékenyítően jellemző és tegnapelőtti) – értelmiség, „civil társadalom” –, amelyek érzelmileg és értékpreferenciáikat illetően közelebb állnak az orbánizmushoz, bármennyire gyűlölik Orbánt meg államának önkényeskedéseit és durvulásait, közelebb, mint a maradék emeszpé progressziós motyogásához. Én ezt sajnálom. Az emeszpé halad a korral (kerítés, terrorveszély, ugrálékony büszkemagyarság), de a hangsúlya, a szájtartása, a mondatdallama – a többiekéhez képest – fülsértően hamis; a még halványan, ködösen kivehető hagyománya stilárisan szembenáll evvel a posztmodern gondolattalansággal. Ezt se legyűrni nem tudja, se „hitelesen” megjeleníteni.

Persze pontosan ebben áll a számomra megható nosztalgiaértéke. Ez a szegény emeszpé végső soron még mindig túl jó ehhöz a hiperkorszerű kuplerájhoz. A déká – ez a szubkarizmatikus vezérszekta – a maga elszigeteltségében, a maga paranoid belső szolidaritásával persze idő- és korszerűbb meg föltűnőbb, de hát csak az orbánizmus tükörfordítása.

Ezek a pártocskák arra talán jók, hogy a tulajdonképpeni, Brown-mozgásban berregő, közismeretlen fiatal baloldal megértse, mit nem szabad csinálnia és milyennek nem szabad lennie – de ezt máshonnan is meg lehet tudni, kevésbé unalmas kútfőkből.

Az emeszpének tök igaza van abban, hogy emelni kell a közalkalmazottak fizetését. Dörgöljünk el szemünk sarkában egy könnyet: valami igazi nagyság ér itt szerényen, nem is túl ellenszenvesen véget. Ha netán a jelenlegi emeszpének – mindenki várakozásaival szemben – mégis jobban menne a sora, akkor szenvedné el a legnagyobb kudarcát, mert akkor még az elhalványult szimbólum gyöngécske emléke is kiveszne a kultúránkból.

Posztmodern álliberális vagy álnacionalista emeszpére nincs szükség, arra ott vannak a profik. Az emeszpé egyet tehet: öntudatosan, kedvesen, lemondóan képviselheti a múltat. Ez létező és nem is teljesen érdektelen föladat: múltunk épp annyira van, mint jelenünk. Hiányoznék, ha egyáltalán nem lenne.

Bánjunk vele elnézően, legyünk megértők, mint a kicsit besavanyodott, kopaszodó nagybátyánkkal.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Kettős mércét emlegetve magyarázza Kovács Zoltán a maratoni sorosozását

Kettős mércét emlegetve magyarázza Kovács Zoltán a maratoni sorosozását

Évek óta működnie kellene, de még nem indult be a felpéci erőmű

Évek óta működnie kellene, de még nem indult be a felpéci erőmű

Ismerős nevek: végigböngésztük a kispesti önkormányzat szerződéseit

Ismerős nevek: végigböngésztük a kispesti önkormányzat szerződéseit

Miguel, az elektromos angolna termeli az áramot, hogy világítsanak az égők ezen a karácsonyfán

Miguel, az elektromos angolna termeli az áramot, hogy világítsanak az égők ezen a karácsonyfán

Az Apple tudja fokozni: 120 000 forintot kérnek pár kerékért

Az Apple tudja fokozni: 120 000 forintot kérnek pár kerékért

Elképesztő versenyautót szabadít rá a közutakra a McLaren

Elképesztő versenyautót szabadít rá a közutakra a McLaren