Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Az emeszpé halad a korral (kerítés, terrorveszély, ugrálékony büszkemagyarság), de a hangsúlya, a szájtartása, a mondatdallama fülsértően hamis. Vélemény.

A politikai cikkírónak kötelezettségei is vannak, nem térhet ki feszélyező témák elől.

Pártkongresszus volt, új vezetőket is választottak, de erről nem sok minden jut eszébe a hagyományos politikától megcsömörlött írónak és olvasónak. A hatalmas, összeomlással fenyegető európai zűrzavar közepette a hivatalos magyarországi „belpolitika” iránti, amúgy se túl heves érdeklődésünk megcsappant. No meg azt is látjuk, hogy a két radikális jobboldali pártnak (Fidesz–KDNP, Jobbik) együttvéve 71 százalékos a támogatottsága az ún. biztos pártválasztók között (tehát annak a kisebbségnek a körében, amelynek egyáltalán vannak parlamenti terminusokban kifejezhető politikai preferenciái), a maradékon osztozik a voltaképpeni ellenzék hat (6) pártja. Ez utóbbiak között (az apróságok között) a viszonylag a legnagyobb az emeszpé.

Ez nem befolyásolna bennünket – ugyan hány szavazatot kapna Immanuel Kant? –, és ha netán esélytelenül, de fölbukkanna valami merész és eredeti politikai gondolat, azt akkor is megbecsülnők, ha nem értenénk vele egyet. Az ellenállás, a különbözés, a dac vagy az ábránd kis foszlányát látni – ezért sokat megadnánk rosszkedvünkben.

Mit olvasunk (hát olvassuk, mert elküldte nekünk egyik éles szemű barátunk az imént) a legfiatalosabb, nem annyira hagyományos ellenzéki pártunk – innovatívan baloldali – társelnökének, Szabó Tímeának a pensée-i között:

A 8 éves kisfiam sír. Ő hihetetlenül szerencsés, nem tudja, milyen több mint 40 évet várni arra az érzésre, amit ezek a fiúk szereztek nekünk az elmúlt hetekben. Köszönjük, srácok, köszönjük, Bernd Storck, köszönjük, Dárdai Pál! Rettenetesen hálásak vagyunk, és szeretünk titeket, nem csak a foci miatt, hanem mert összehoztatok minket erre a pár hétre.

Ez színtiszta orbánizmus („Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok!”), illetve még rosszabb: konformizmus. Az elképesztő erejű konformitási kényszer – mindenki érezze ugyanazt – , amely arra készteti Szabó Tímeát, aki még nincs negyvenéves, hogy úgy tessék neki, mintha negyven éve várna… mire? A négy-nullra? Valóban nem a futballról van itt szó, hanem arról az artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzületről, amely az orbánizmus lényege. („Magyarország, é-á-é!” Ezt ugye Széchenyi mondta. Vagy Vörösmarty?)

Ellenzék?

Ugyan.

Elhagyva a péemes kitérőt, vissza az emeszpéhez.

Az emeszpére sajnálkozó részvéttel és együttérzéssel kell tekintenünk.

Ez a mozgalom, amelyet Táncsics Mihály és Frankel Leó alapított, s amelynek a történelmi elődei a XIX. és a XX. század forradalmaiban és forradalmi átalakulásaiban játszottak középponti szerepet – s az emeszpé nevű pártalakulat még a rendszerváltásnak is (két-három év kihagyással) egyik legfontosabb szereplője volt, egyszerre mindkét oldalon! –, most, hogy a modernség lassan véget ér (háromszáz évig tartott, nem kis idő), mint a modernista kisebbség (technikai-gazdasági fejlődés, egyenlőség, népjólét, világiasság, józanság, tervezés) egyik hagyományos reprezentánsa, csak mellékszereplő lehet.

Persze alkalmazkodhat, de akkor már nem lesz az, ami – és akkor minek?

A klasszikus szocializmus csontjait beleépítették Déva várának – a kapitalizmusnak – a falába: általános választójog, az állam és az egyház elválasztása, köztársasági államforma, a rendi és etnikai privilégiumok közjogi fölszámolása, modern társadalombiztosítás, az állam népjóléti-újraelosztási rendszerei (és egalitárius használatuk), tehát a kései polgári „demokrácia” vívmányai a szocializmus (mint mozgalom és eszmeirányzat) nélkül nem jöhettek volna létre. De nem szocializmus lett belőlük. (Hogy a mai neoliberális publicisztika „szocializmusnak”, sőt: „kommunizmusnak” nevezi „a haladó burzsoázia” legszerényebb javaslatait is a gazdaságba való, „humanista” célzatú állami beavatkozásra: evvel ne törődjünk. Ez csak amolyan reakciós propaganda, épp úgy, mint a nem létező – úgy értem: az itt és most nem létező – „etatizmus” és „populizmus” szédelgő emlegetése.)

 

©
A „haladó” modernizmust (ennek egyik aspektusa volt az Európa-mítosz, ameddig létezett) nem valami modernista terminussal kifejezhető valami követi, hanem – legalábbis modernista szemszögből – semmi. („Aki ugrál, büszke magyar, hej, hej.” Ez nem nacionalizmus, azaz: ez még nacionalizmus se. A nacionalizmus ugyanis: gondolat. Ez: semmi.)

Az összezsugorodott, megszelídült és megkukult emeszpé tipikusan olyan problémákra koncentrál, amelyek nem politikaiak a szó (hagyományosan…) modern értelmében: ilyen a korrupció. A korrupciót minden politikai alapállásból lehet bírálni, mert a korrupció morális probléma. Ha az állam diszfunkcionalitásának nézőpontjából vizsgálnók, az persze más lenne, de ehhöz államdoktrínánknak kellene lennie – az pedig szinte senkinek sincs, néhány üres, ósdi frázison („erős állam”, „kicsi állam”, stb.) kívül.

Minderről nem a szegény kis emeszpé tehet.

Még a legjobboldalibb, a legharmadikutasabb, szinte-szinte már liberálisnak nevezhető szociáldemokrácia politikája is osztálypolitika – mindig túl a jogegyenlőség általános aufklärista (a fölvilágosodás korából származó) követelésén. Az oktatásra meg a mobilitásra való hivatkozások többnyire meritokratikusak: ez nem egyenlősítő, baloldali osztálypolitika, hanem a burzsoázia politikája, amelyet Napóleon így fogalmazott meg: les carrières ouvertes aux talents – a pálya nyitva áll a tehetségek előtt.

Érdekes hát, hogy az elitgimnáziumok diákjainak szülei miért jártak akkor maguk is elitgimnáziumokba, és a gazdasági pozíció fő indikátora miért a postai irányítószám és a helyrajzi szám. Miért a vizsgaeredmények és pályázati sikerek számítanak, amelyekhez leginkább „alkalmazkodás” kell avagy „megfelelés”, a sikeres karrier titka miért a „rugalmasság” és a „helyezkedés” meg a „hálózatépítés” (régi nevén: protekció)?

A szocialistáknak mindevvel szemben épp úgy nincs kifogásuk, ahogyan senki másnak se – a fasisztáktól a liberálisokig.

A régi modernizmus (figyeli a nyájas olvasó, hogy „hagyományos”, „régi”, „klasszikus” modernségről beszélünk, ami voltaképp contradictio in adiecto?) legpolgáribb válfaja is magasztalta (sőt: bizonyos fokig „díjazta”, de minimum eltűrte) a versengő individualizmust, beleértve a különcökét, az eredeti koponyákét, az élhetetlenekét, a lázongókét. Most a konformizmus és a szétzüllés, a káosz egyszerre diadalmaskodik. (Ria, ria, hisztéria.)

Ez nem illik régimódi haladárok habitusához.

A szegény jó emeszpé most olyan „rétegekhez” fordul (ez a szóhasználat is elérzékenyítően jellemző és tegnapelőtti) – értelmiség, „civil társadalom” –, amelyek érzelmileg és értékpreferenciáikat illetően közelebb állnak az orbánizmushoz, bármennyire gyűlölik Orbánt meg államának önkényeskedéseit és durvulásait, közelebb, mint a maradék emeszpé progressziós motyogásához. Én ezt sajnálom. Az emeszpé halad a korral (kerítés, terrorveszély, ugrálékony büszkemagyarság), de a hangsúlya, a szájtartása, a mondatdallama – a többiekéhez képest – fülsértően hamis; a még halványan, ködösen kivehető hagyománya stilárisan szembenáll evvel a posztmodern gondolattalansággal. Ezt se legyűrni nem tudja, se „hitelesen” megjeleníteni.

Persze pontosan ebben áll a számomra megható nosztalgiaértéke. Ez a szegény emeszpé végső soron még mindig túl jó ehhöz a hiperkorszerű kuplerájhoz. A déká – ez a szubkarizmatikus vezérszekta – a maga elszigeteltségében, a maga paranoid belső szolidaritásával persze idő- és korszerűbb meg föltűnőbb, de hát csak az orbánizmus tükörfordítása.

Ezek a pártocskák arra talán jók, hogy a tulajdonképpeni, Brown-mozgásban berregő, közismeretlen fiatal baloldal megértse, mit nem szabad csinálnia és milyennek nem szabad lennie – de ezt máshonnan is meg lehet tudni, kevésbé unalmas kútfőkből.

Az emeszpének tök igaza van abban, hogy emelni kell a közalkalmazottak fizetését. Dörgöljünk el szemünk sarkában egy könnyet: valami igazi nagyság ér itt szerényen, nem is túl ellenszenvesen véget. Ha netán a jelenlegi emeszpének – mindenki várakozásaival szemben – mégis jobban menne a sora, akkor szenvedné el a legnagyobb kudarcát, mert akkor még az elhalványult szimbólum gyöngécske emléke is kiveszne a kultúránkból.

Posztmodern álliberális vagy álnacionalista emeszpére nincs szükség, arra ott vannak a profik. Az emeszpé egyet tehet: öntudatosan, kedvesen, lemondóan képviselheti a múltat. Ez létező és nem is teljesen érdektelen föladat: múltunk épp annyira van, mint jelenünk. Hiányoznék, ha egyáltalán nem lenne.

Bánjunk vele elnézően, legyünk megértők, mint a kicsit besavanyodott, kopaszodó nagybátyánkkal.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!