Három egyszerű állításom van: 1. A magyar társadalom is ugyanúgy rendelkezik egy eredendő, kollektív bölcsességgel, mint a világ minden népe. 2. Ugyanakkor a magyar társadalom is csak a rendelkezésre álló (politikai, közösségi) opciókból tud választani, mint az egyszeri vendég az étlapról. 3. Ha mindig a legrosszabbat feltételezzük a magyarokról, és ehhez igazítjuk a kínálatot, akkor a szavazók szükségszerűen egyre rosszabb következményekkel járó döntéseket fognak hozni – de ez nem „a” magyarok hibája lesz.

Sokan nem fognak ezzel egyetérteni, de határozottan vallom: Magyarországon eddig minden választáson az a politikai erő győzedelmeskedett, amelyiknek nyernie „kellett”; más kérdés, mitől lett a szavazók számára ő a kívánatosabb, és hogy mit kezdett utána ezzel a felhatalmazással. Igen, 2006-ért sem hibáztathatók a szavazók, hiszen nem ismerhették még a későbbi, őszödi beszédből kiderült tényeket, és az Orbán–Gyurcsány-csatában bizony utóbbi volt meggyőzőbb, és igen, 2014-ben sem igazolta a jogát a kormányzásra az önmaga paródiájába forduló, önző és felelőtlen ellenzéki társaság, ezért is maradt hatalmon a Fidesz (meg a saját érdekében megerőszakolt, demokráciát megcsúfoló játékszabályok miatt, de erről majd később). Ettől fikarcnyit sem lesz jobb vagy szerethetőbb a mögöttünk hagyott, bő két év, és nem menti a Fidesz durva hibáit, megbocsáthatatlan bűneit és tragikus kudarcait. De az, hogy a 2014-es választások előtt az ellenzék komótosan lábon lövöldözte magát, majd újratöltött, ismét odapörkölt, míg totálisan össze nem omlott, az sehol, semmilyen társadalomban, semmilyen szavazókkal nem hoz választási győzelmet. Az összefogósdi ajánlatból nem kér a pártoktól távolságot tartó tömeg. Nem kértek 2014-ben, és ugyanabból, ugyanúgy nem kérnek majd 2018-ban sem.

És erre mi történik? Ellenzéki politikusok közvetve, neves és (főleg) névtelen pribékjeik pedig nyíltan és durván ócsárolni kezdik a „buta, bamba” magyar népet. Aminek szerintük „ez kell”. Ami szerintük „birka nép”. Ami szerintük „kajálja a hazugságokat” a Fidesztől. No de nem az a felháborító inkább, hogy miközben az ellenzéki szájak a szavazókat gyalázzák, ugyanők a Fidesz játékszabályait elfogadják? A 2014-es választásokat már egy, a kétharmados pöröllyel szilánkosra csépelt közjogi rendszer keretei között, a visszaéléseket üzemszerűvé alakító jelöltállítási és kampányszabályozás mentén, a Fidesznek meredeken lejtő pályán rendezték. Orbán Viktor olyan világot teremtett, ahol nem egyenlő feltételekkel indulnak a pártok a választásokon, ahol minden babrálás után egyre nehezebb a Fideszt legyőzni. Igen, cinikus hazugság, amikor a kormánypárti publicista szétteszi a kezét, hogy hát kérem, bárki legyőzheti Orbánt a választásokon, ha elég keményen dolgozik érte, de nem tér ki arra, hogy ez egy egyre több elemében megbundázott küzdelem. De bizony cinikus képmutatás az is, ha elébb elfogadjuk azt, hogy Zuschlag János meg Schmuck Andor környékén fantompártok szivattyúzzák a kampányra költhető közpénzt, másolják az ajánlásokat, az akkor még főoligarcha Simicska plakáterdeje és az elméletileg a köz szolgálatára rendelt média is a Fidesz propagandáját üvölti – majd legorombítjuk a kedves szavazót, hogy dacára ennek nem az összefogósdi csalamádét szavazta hatalomra. Aki a választáson elindul, az ezzel elfogadja, hogy a választók (ahogy a nevükből is adódik) választani fognak. És lehet, hogy nem őt. Ne kezdje utána a szavazót mocskolni, hanem próbálja meg kideríteni, milyen külső és belső okok miatt nem rá szavaztak.

Nálunk nincs igazán tradíciója a politikai felelősségvállalásnak, ezért is működik úgy a kormánypárti és ellenzéki politikusi garnitúrája, mint egy kerti medence: ugyanazt a vizet keringeti körbe-körbe. Csak itt még szűrő sincsen, ezért is egyre koszosabb, ezért is undorít el egyre többeket attól, hogy megmártózzanak a politikában. Amire a válasz a „birkanépezés”, illetve ennek különösen taszító leágazásai, mint mondjuk a „vidékizés”. Még Bayer Zsolt durván visszaütő panelprolizása sem volt képes megtanítani a politikáról így-úgy nyilvánosan véleményt formálóknak, hogy a szavazókat nem ócsárolni kell, hanem megkeresni, megérteni, és lehetőségeinkhez képest edukálni, saját elveink mentén formálni.

Ehhez persze először saját elvek kellenek – a kívánatos működésnek azonban pont az ellenkezőjét tapasztalni Magyarországon. A politika adottnak veszi a társadalom legrosszabb (sokszor: oktrojált) arcát, paradox módon az előítéletesség előítéletével élve. Ehhez próbálja igazítani a politikáját: lemegy kutyába, gügyög, ordít, csapkod, névtelen szennyblogokon káromkodik és mocskolódik, mert szerinte „ez kell az embereknek”. Ami pontosan elég arra, hogy meglévő szavazóit fanatizálja, rosszra tanítsa, de újakat nem hoz a táborába. Ettől aztán befagy a pártrendszer: a Fidesz magszavazói önmagukban többen vannak, mint az egyébként összeadhatatlan ellenzéki táborba tartozók. Amíg a ma már aktív szavazói tömeget, pláne azok hangos kisebbségét azonosítjuk „a” magyarokkal, addig mindig nyerni fog a Fidesz.

Sőt. Ha a mai ellenzéki pártok azt hiszik (hibásan), hogy „a” magyarok olyanok, mint a mocskolódó kommentelők és ordító betelefonálók, illetve öröktől valónak és megváltoztathatatlannak ítélik a társadalom preferenciáit, azzal még tovább fognak rontani a helyzeten. Amikor magukat demokratának tituláló pártok politikusai menekültügyben (is) sunnyognak, mondván, „sajnos, a magyarok rasszisták”, úgy pont ezzel a gesztussal löknek egyet a társadalmon, lefelé. Sőt: beismerik, hogy arra tekintettel politizálnak, hogy kívánatosak legyenek a rasszisták, idegengyűlölők számára is.

Szégyen és vétkes rövidlátás. Ha mindig az emberek rosszabbik énjéhez beszélünk, akkor a politika közelében maradó kisebbség arra fog hallgatni, aki a leghangosabban és a legmocskosabban üvölt. Igen, szomorú, hogy jelenleg teljhatalma van az országban a hangos és mocskos ordításban verhetetlen pártnak. Még szomorúbb, hogy első számú kihívója szintúgy erről a képességről nevezetes, még ha időről időre cukiságkampányokkal igyekszik is oldani a képet. De a legszomorúbb, hogy a jelek szerint ebben az ordításban akar velük versenyre kelni az ellenzék maradéka is. Többtucatnyian dolgoznak ma is azon a kormánykritikus térfélen, hogy egy esetleges kormányváltást követően ugyanolyan keresztet, ugyanolyan embertelen mocskolódást honorálva nyerjenek el, mint minap Bayer Zsolt.

Miközben még matematikailag sincs igazuk. Ma körömfeketényi esély is alig látszik arra, hogy alpári, magukból kikelt, trágár bloggerek ordítás-cunamijával, politikusi odaköpésekkel, az elfogadhatatlan és káros stílust elvetőkre kimondott „demokrata fatvával” több mandátumot szerez az együttműködős összefogósdi 2018-ban, mint a Fidesz. Pláne, mint a Fidesz és a Jobbik együtt. Azért nem, mert ezzel a saját szavazóikat hergelhetik ugyan, de a bizonytalanok közül senkit nem állítanak maguk mellé. Ha pedig mégis valami csoda folytán megnyernék a választást, ott állna egy „lámpavasazásra”, anyázásra, köpködésre, gyalázkodásra szoktatott politikai tábor. Az ellenoldali Bayer Zsoltok légiója. Na, aztán nekik csináljatok itt Európát, meg szólásszabadságot!

A magyar emberek nem birkák, nem gonoszak, és pláne nem menthetetlenek. Csak épp a mindenoldali ordítók a társadalom nagyobb részét tíz éve következetesen leszoktatták az aktív politikai részvételről, a maradókat pedig folyamatosan hergelik, tartalom és alternatíva helyett erőszakos gyalázkodással traktálva. De a kerítésen túl ott áll milliónyi ember, a kényszerből passzív szavazók, emberi szóra, okos válaszokra, polgári/európai stílusra és vízióra várva; a kerítésen belül pedig szintúgy milliós azok tábora, akik ma kényszerből ide vagy oda szavaznak, de nem az ordítás miatt, hanem annak ellenére. Felelős politikai közösségnek velük van (lenne) dolga, Magyarország csak velük emelhető fel újra.