Most erre miért volt szükség?

Kezdve azzal: mi szükség volt arra, hogy a TASZ aktivistái szívecskés pólóban bemenjenek a bizottsági ülésterembe, és név szerint felszólítsanak kormánypárti képviselőket a törvényjavaslat (pontosabban, így, ráadásul helyesírási hibával: „a civil törvény”) elleni szavazásra, valamint bejelentsék, hogy „szót kérünk”?

Hol is? Az ország parlamentjében, ahol e célra megválasztott képviselők döntenek törvényekről, elvileg a saját lelkiismeretük szerint, gyakorlatilag nem (sőt az se biztos, hogy van lelkiismeretük), de semmiképp se random kívülállók felszólítására. Ezt hívják szabad mandátumnak, ami tudomásom szerint még mindig a magyar alkotmányos rendszer része.

A civileknek természetesen joguk van jobb választási rendszert, jobb parlamentet követelni, de nem teszik, mert „ők nem foglalkoznak pártpolitikával”. Akkor viszont miért nem lehet tudomásul venni, hogy ez a parlament ilyen, és hiába szólnak valamilyen konkrét ügyben a TASZ aktivistái, tökéletesen ki van zárva, hogy a megválasztott kormánypárti képviselők úgy szavazzanak, ahogyan a TASZ aktivistái jobbnak tartják. (Az ellenzékieknek meg fölösleges külön szólni.)

A tüntetésekből és a parlamenti akcióból ítélve a civil mozgalmárok, akik büszkén hirdetik magukat a politikán felül állóknak és egyszerűen élből rendes, tehát a politikusoknál jobb embereknek, fogalmuk sincs, hogy milyen kül- és belpolitikai játszmában sakkozza őket a veszedelmes ellenség pozíciójába a kormányzat.

Tájékoztatásul: ezt a kormányzatot a legkevésbé sem izgatja az, amivel a civilek valóban foglalkoznak a jogvédelemtől a korrupció felderítésén át a környezetvédelemig, meg se rezdül tőle. Hanem azért csühöli őket, mert egy nálánál is nagyobb, ördögi hatalom – a migránsok millióit Európára küldő Soros – fikciója kell ahhoz, hogy a saját bűneit és Európa-ellenességét lefedezze. „Civil = Soros-katona = Európa halálos ellensége.” Ez a logika, talán számolni lehetne vele annak, aki civilként védeni szeretné önmagát.

Mindegy, a parlament rendeltetését semmibe vevő akción rettentően – és ez esetben okkal – felháborodtak a parlament egyáltalán nem jeles kormánypárti tagjai. És nyomukban kötelességtudón felháborodott az a publicista, akit a kormánypárt pontosan azért tart (jól), hogy megírja – nem azt, amit gondolnak, hanem amit éreznek, csak nem fogalmazhatnak meg, mert akkor számon kérnék rajtuk azt, amit a publicistán, másfajta jogállása miatt, nem lehet számon kérni.

A publicista pedig tudta, mivel tartozik a Pártnak, és kötelességtudón kiráncigálást meg verést meg vért és taknyot emlegetett, amit kereszténydemokrata úriemberek, mint Rubovszky György bizottsági elnök (értjük: keresztény, demokrata, úri, ember) nem hozhatnak szóba, csak szeretnének.

Ez viszont nagyon rosszul esett a TASZ civiljeinek, akik sajátos magyar szokás szerint csak akkor vették észre, mi van igazából az országban, amikor éppen ők lettek a célpont.

Az újdonság sokkjától nem is nagyon tudták értelmezni a dolgot. Hogy tudniillik ők a politikai hatalom birtokosainak nem ellenfelei, hanem áldozatnak kiszemelt célpontjai, és a publicista nem azért durvul velük, mert nincs tisztában az illemszabályokkal, hanem mert a hatalom részese, e célból honorált eszköze, ez a dolga, és ez neki jó.

Sőt, nem is azért durvul, mert „fél” valamitől. A TASZ eme föltételezése azt mutatja, hogy fogalmuk sincs a publicista eddigi munkásságáról, arról, hogy legalább egy-másfél évtizede folyamatosan ebben a stílusban rikoltozik. Ennyi ideig félni pedig nem lehet, mint ahogy természetesen nem is fél a publicista, hanem pontosan a megfélemlítés a dolga.

Ha tehát megkérdezzük, mi szükség volt arra, hogy a TASZ, tiszta szívének és tiszta pólóinak erejében bízva meghívja kávézni a szerinte félős „Zsoltit”, hátha sikerül felszínre hozni a lelkében lappangó jóságot, a válasz elég egyszerű.

A publicista, valamint a BlogStar alapítója, Csúri Ákos mindenesetre kapott az alkalmon, hiszen legalább azóta, amióta a publicista gyakorolja az írásban ordítozás művészetét, azóta csiszolja – a komplett fideszes oldallal együtt – a whataboutism amúgy szovjet eredetű propagandatechnikáját (magyarul: „de Amerikában verik a négereket”).

A publicista minden mocsokfröccsentésére és élvezkedő tabuszegésére az a válasz, hogy az ellenoldalon valaki, valahol, egy, öt, tíz, tizenöt éve milyen nagyjából hasonlót mondott. Mindegy, hogy az illető halott (mint a Gösser sörözőben szóba hozott Eörsi István, akinek ez a publicista szellemi és erkölcsi értelemben a cipőfűzőjét nem köthetné meg), mindegy, hogy nem sajtótermékben, hanem a sokkal kevesebbek által és véletleszerűen olvasott közösségi médiában mondták (mint a 24.hu két munkatársa, akiket a publicista május 9-én még feltétlenül meg akart hívni, aztán hat nap múlva egyiküknek már a nevére sem emlékezett, ennyire sokkolta a támadás) – a dolog föl van jegyezve, és bármikor előkapható, elő is kapják, amikor kell.

Nem úgy, mint a tisztalelkű, kormánykritikus, szenvedélyes amatőrök, akik, láttuk, azt se tudják, miket mondott a publicista, meg mit művelt az egész köre akár két héttel korábban. Mint várható volt, a tegnapi ál-médiaesemény nagy részében hallgattak is.

És mint várható volt, a szót leginkább a profik vitték – nem a magyar értelemben vett, gyakorlati politikát mélyen megvető civilek, hanem felkészült politikusok, az elemi felháborodását vitahelyzetekben egyre hatásosabban érvényesítő Szél Bernadett, aki most bizonyítja be, hogy egy romlott közegben a tisztesség a legjobb taktika; vagy Gulyás Márton, akinek ugyan pártja nincs, de a hivatásosok többségénél felkészültebb, ezért tisztábban lát, és egészen ritka jó érzéke van a politikai dramaturgiához.

Volt 1989 táján egy irányzat azon belül, amit egy év múlva már jobboldalnak neveztek. Az ellenzéknek a Hazafias Népfrontból kinőtt ágáról van szó, lásd Kereszténydemokrata Néppárt. De a Magyar Demokrata Fórumba is elég sok jutott belőlük. Távol állt tőlük a felkészült politizálás, a keménység, nem bántottak ők senkit a kötelezőn kívül. Az volt az elvük, hogy az országgal nem a többpártrendszerű parlamentarizmus hiánya és az abszurd, elszegényítő gazdaságpolitika a fő baj, netán az oroszoktól való függés, hanem az, hogy az emberek nem elég rendesek.

Tessék rendesnek lenni, jó viselkedni, akkor majd minden jóra fordul. Mondhatni, egy kávé mellett mindenki megjavítható szép szóval, rábeszéléssel, saját jóságunk, csodálatosságunk ismertetésével.

Ez az irányzat – pártoktól függetlenül – igen népszerű volt. Aztán nem kis része volt abban, hogy minden ilyenre fordult, amilyen ma.