TGM: A másik lehetőség
A jelek szerint belenyugodhatunk, hogy legközelebb 2026-ban kerülhet sor Orbán Viktor miniszterelnök úr népszerű rendszerének megszüntetésére. Mit lehet akkor tenni?
Legutóbbi cikkem sok ellenvetést váltott ki. De a legfontosabb ellenérv ismert javaslatommal szemben nem vált nyilvánossá. Írásom legfontosabb vétsége szociológiai természetű: csakugyan nem ismerem a Magyar Szocialista Pártot mint valóságos szervezetet; legalább el kellett volna beszélgetnem a párt néhány vezetőjével és néhány jól tájékozott ismerőjével, mielőtt politikai tervet építek rá. Ez kétségtelenül súlyos hiba.
Azóta megkeresett néhány, az ügyben járatosabb ember. Egyikük azt mondta: Botka László szegedi polgármester azért válhatott miniszterelnök-jelöltté, mert az MSZP vezető körei amúgy is súlyos vereséggel számolnak; ez esetben pedig nyilvánvalóan egyszer s mindenkorra megszabadulnak Botkától, akire a kudarc felelőssége hárul majd. Botka baloldali fordulatot célzó tervébe (amely most is rokonszenves nekem) állítólag azért nyugodtak bele a voltaképpeni vezetők, mert tudják, hogy semmi esélye a megvalósításra.
Nekem nincsen alaposabb tudásom, amellyel megítélhetném, hogy az effajta föltételezések igazak lehetnek-e vagy se; aki pedig ennyit se tud, talán csakugyan jobban teszi, ha csak olyasmibe ártja bele magát, amihez nem szükséges az ilyen háttérismeret. Persze jellemző a közállapotokra, hogy a „demokratikus” pártok belső viszonyai titkosak – a rendszerváltó erők vezetői még nyilvános elméleti és politikai vitákat folytattak egymással (1988-90), és a programjukat a közönség színe előtt és a tagság bevonásával készítették el, nem voltak „titkok” (amit a mai olvasó természetesen el se hisz) –, sőt: 2017-ben olyan új ellenzéki párt is akad, amelynek a programja a legnagyobb titokban készül, és úgy hív föl (sikerrel) csatlakozásra, belépésre, hogy kereken megtagadja szándékainak föltárását.
A demokratikus nyilvánosságban elegendő kellene hogy legyen, hogy a honpolgárok a nyilvános információkkal rendelkezzenek, és birtokukban próbálják megítélni azokat a folyamatokat, amelyekről érvelő vitát szeretnének folytatni. Ha ez lehetetetlen, akkor magának az egész politikának a jellege más, mint ahogyan jóhiszeműen föltételeztük. Szóval elismerem, hogy meggondolatlan voltam. Ötletemnek akkor lett volna értelme, ha az MSZP – meg a többi ellenzéki párt – olyan lenne, amilyennek látszik. Legalábbis lényegében.
A rendszerváltás idején is volt gyanakvás.
De akkor még világos volt, hogy a „háttérhatalmak” föltételezése már önmagában az antidemokratikus észjárás egyik eleme. Csak hogy a leghíresebb esetet említsem: némelyek az akkori jobboldalon úgy vélték, hogy az SZDSZ nem a liberális-demokratikus alapelveket képviseli, hanem a zsidóság érdekeit. Nagy volt a fölzúdulás. A közvélemény többsége elutasította ezt a hipotézist, az SZDSZ nagy sikert aratott a helyhatósági választásokon, és az 1994-i országgyűlési választásokon is megnövelte szavazói számát. (A párt további pályafutása nem ide tartozik.) Akkor azt kellett önmagukkal és másokkal elhitetniük a demokratáknak, hogy az van, ami látszik. (Jellegzetes egyébként, hogy ez a „zsidózó” hipotézis utólag – mintegy posztumusz – ismét elterjedt az egykori SZDSZ-ről, amely megszűnése után sok évvel a Fidesz mellett a sajtóban a leginkább, bár mindig elutasítólag emlegetett párt; ma mintha többen hinnék ezt a butuska rágalmat, mint annak idején.)
A nyilvánosság Orbán Viktor-i korlátozásának korszakában azonban a paranoia válik alapesetté; és a paranoia korában különféle társadalmi csoportok úgy is kezdenek viselkedni, hogy a reakciós előítélet („minden progresszív reformterv mögött összeesküvés vagy pszichózis áll”) közelebb kerüljön a valósághoz.
A teljesen nyilvánosan működő, átlátszó jogvédő csoportokat, amelyek tevékenysége igazán egyszerű és racionálisan megérthető (akár helyesli valaki a munkájuk irányát, akár nem), titokzatos nemzetrontó erők vakondjainak tünteti föl a látványos, harsogó állami propaganda. Az ellenzéki pártok hivatalos állásfoglalásainak ellenkezőjét tulajdonítják nekik a lakosság 90 százalékát informáló kormányzati médiák, és ezeknek (illetve a független kis médiacsonkoknak) már nincs erejük cáfolatra se. Illetve a legegyszerűbb tárgyi összefüggésekben se érzékelik már az „igaz” és a „hamis” különbségét.
Nem véletlen, hogy ennyire elfelejtik ma Bibó Istvánt, a demokrácia magyar teoretikusát, aki a politikai paranoia elleni küzdelmet állította a demokratikus észjárás középpontjába (méghozzá olyan korszakban, amikor csakugyan volt összeesküvés: a sztálinisták bonyolult, de következetes taktikája az egypárti diktatúra és rendőrállam bevezetésére). Ez nem a jóhiszeműség kérdése, hanem módszertani probléma: ha minden szó mögött rejtett értelmet (jelentést) gyanítunk, soha nem fogjuk megérteni, amit mondanak nekünk, és bennünket se fognak megérteni. A demokratikus nyilvánosság és a paranoid gyanakvás nem fér össze. Így például a különféle paranoid „sztorik” (titokzatos fakocka a metrókocsi ajtajában) elfödik 2017 nyarának három legfontosabb politikai fejleményét: a bírói szervezet átalakítását, a személyi adatok (alkotmányellenes) összegyűjtését és központi tárolását, továbbá a maradék vidéki független sajtó és rádió (szélső)jobboldali „átállítását” (fölvásárlásukat állami hitelekből, azaz közvetve az adófizetők pénzéből). A politikai tények észrevehetetlenek.
Ezért a részben a körülmények folytán – közülük a legfontosabb a magyar állam gyökeres átalakítása –, kisebb részben az ellenzék hibájából reménytelennek tetsző helyzetben, volens-nolens avval a lehetőséggel kell számolnunk – lehetőséggel, nem bizonyossággal –, hogy az Orbán-rendszer hosszú ideig fönnmarad. Legalábbis a szokványos választási és kommunikációs módszerekkel nem megingatható.
Ennek a legfőbb tartalmi oka a következő: a kormányzat roppantul sikeresen – persze teljes összhangban a mai nemzetközi kapitalizmus politikai vonásaival: nincs benne semmi eredeti, bár szélsőségesebb, mint másutt – állítja az osztálykérdés (azaz polgári társadalomban: a társadalmi igazságosság, az egyenlőség, vagyis a szegényebbek és gyöngébbek, sebezhetőbbek javára szolgáló újraelosztás) helyébe az etnikai és a dzsenderkérdést, így hát a többség problémáját a kisebbség problémájává változtatja a kollektív képzeletben.
Ha a szükséget szenvedők képe helyett az „idegen” (a „migráns”, a cigány, a meleg) képe jelenik meg a többség politikai fantazmái között, akkor a népjóléti reform (az egész világ és – tragikus élességgel – Magyarország legfontosabb, halaszthatatlan teendője) népellenesnek fog tetszeni, és a népi többség szembefordul saját érdekeivel. Mint annyiszor már a múltban.
Előreláthatatlan, meglepő, váratlan fordulatoktól eltekintve a rendszer fönnmarad – már csak azért is, mert a politikai szemlélet archaikusan egységes. A legtöbben elhiszik, hogy a harmadik világ (ökológiai, gazdasági, szociális, politikai, civilizációs) összeomlását – vagyis a menekültválságot – a hibái ellenére jószándékú, gazdag (ám vesztére: nagylelkű és bőkezű) zsidó öregúr okozza. A kétségbeesett ellenzéki szavazók (és néha: ellenzéki politikusok) elhiszik, hogy a parlamenti és helyhatósági ellenzék azért tehetetlen, mert „megvették” (ilyen esetek előfordulhatnak, de hogy minden ellenzéki tényező a saját vereségén dolgozzék, az mégis valószínűtlen). A paranoia átfogó és általános.
Ha nincs parlamenten kívüli megoldás – ezen egyelőre csak Kövér László úr, a Magyar Országgyűlés tiszteletre méltó elnöke töri dacos szittya fejét –, akkor a jelek szerint belenyugodhatunk, hogy legközelebb 2026-ban kerülhet sor Orbán Viktor miniszterelnök úr népszerű rendszerének megszüntetésére, balesetektől most eltekintve.
Ezt számos olvasónk már nem fogja megérni.
Mi a teendő addig?
Hogyan lehet fönntartani az ellenállás szellemét olyan légkörben, aminőben az államtól független civil társadalom az egyéni és csoportérdekek hedonista-utilitárius fölfogását vallja magáénak, amely szélsőségesen szkeptikus minden gondolattal szemben, és amelyre riasztó mértékben hat a kommersz álkultúra? (Nem fogják elhinni, de vannak olyan értelmiségiek, akik sportközvetítéseket és tévésorozatokat néznek, trendi ponyvát olvasnak. Úgyis mindegy – gondolhatják.) A gagyitévé, a poprádió és a bulvármocsok mellett az ún. közösségi médiákon (beleértve a YouTube-ot) és a blogoszférában az írástudatlan középkori jobbágyságra jellemző, primitív babonák és híresztelések terjednek a nyelvtantól megszabadult neomagyar idiómában. A „magas irodalom” megtévesztő címkéje alatt olcsó lektűr terjed a kritika cinkosságával. A független internetes sajtó színvonala meredeken zuhan, a médiák kilenctizedét pedig a kormányzó oligarchia egyenirányúsított uszító propagandája tölti be a „szórakoztató” szemét mellett.
A puszta erkölcsi makacsságon kívül mi indokolhatja a tartás megtartását? A domináns magyar értelmiségi magatartásforma a rendszernek és híveinek a megvetése: ez pedig eminenter antidemokratikus attitűd. (És ezt ráadásul a „nem helyesen szavazó nép” iránti, állítólagos baloldaliaktól eltűrhetetlen lenézés kíséri.) Nem kellene nevetni: már régen az ellenzéki értelmiség ajkára kellett volna hogy fagyjon a mosoly.
Azok a formák, amelyek korábbi évszázadokban éltették a kisebbségbe szorult lázadókat és elégedetleneket, elavultak, látszatra legalábbis.
Hűség a néphez?
Már a tizenkilencedik században szokás volt kacagni a „narodnyik”, „nihilista”, „anarchista” agitátoron, akit – amikor győzködni akarta – vasvillával kergetett meg a muzsik. Persze tudjuk, hogy ki kacagott és miért, de az anekdota igaz.
Hűség az eszméhez?
Ezt nem tűri el az uralkodó posztmodern relativizmus.
Nem folytatom. A huszadik század végén a francia forradalom óta szokásban volt inszurgens gondolati és érzületi változatok elhalványultak, a lázadássorozatok (pl. az Occupy) eleve kizárták a szervezet, az intézményi emlékezet minden lehetőségét. A hagyományos baloldal folyamatos jobbra tolódása pedig megállíthatatlan.
Ami a liberalizmusból megmaradt, az merőben patrícius jellegű, manapság már csak a magas nemzetközi bürokrácia és a médiabürokrácia világnézete. Általában üres keret, amelynek a belsejében konzervatív és represszív tartalmak találhatók.
Akárcsak korábbi restaurációs periódusokban (mint Napóleon bukása és 1830, illetve 1848 között), csak kis értelmiségi csoportokban – ma leginkább a nyugati egyetemeken – marad fönn az ellenállás kultúrája, akkor is, ma is elszakadva az alig artikulált, némán forrongó, szervezetlen népi törekvésektől.
A fasizmusnak sikerült saját maguk ellen mozgósítani a népeket.
De ma az uralkodó osztályok nem mozgósítással dolgoznak, hanem passzivitásra kényszerítéssel, amelynek fő eszköze a kommersz-konzum tömegkultúra és a perverz-paranoid digitális pszeudonyilvánosság.
Ebben a kontextusban érvényesül az Orbán-rendszer szimpla ideológiája, ami nem más, mint puszta önzés. Semmi nem számít, csak a „mi” érdekünk, mondja a rezsim, és ameddig sokan – persze tévedésből, nagy öncsalás és félrevezetettség révén – beleértik magukat ebbe a „mi”-be, addig a mai magyar miniszterelnök kormányzata teljes biztonságban van. Szinte senkinek nem tetszik ugyan, hogy az országot informálisan vezetik – azaz nem a hivatalos szervek irányítják, hanem az Orbán-család által irányított érdekszövetség emberei, akik belátásuk szerint bánnak a közvagyonnal, amelynek a kisajátított részét hatalmuk átörökítésére fordítják – , de ameddig a magyar honpolgárok azt hiszik, hogy ez a világ rendje, hogy mindig így volt (ami nem igaz) és mindig így lesz (mert nincs más, mint az önzés és a hatalomvágy és a profitverseny), addig nincs kiút. Sőt: addig a kiút ábrándja se létezhet.
Még a burzsoázia – amely a maga klasszikus alakjában épp úgy a múlté, mint a klasszikus proletariátus – se akarta a kapitalizmusnak ekkora győzelmét. Flaubert még túlzott. Mára már a szó legszorosabb értelmében igaza van.