Amit a kritika állít

Bánovics Attila kritikájának két fő állítása van: az egyik az, hogy a régi választási rendszert állítanánk vissza, a másik, hogy a régi rendszer nem volt arányosabb a mostaninál. Ezzel szemben valójában nem a régebbi rendszert állítjuk vissza, hanem egy jóval arányosabb rendszert vezetnénk be. Emellett a másik állítás sem állja meg a helyét: a korábbi rendszer nem volt aránytalanabb a mostaninál.

Hogy a cikkben szereplő téves állításokat helyre tegyük, tisztáznunk kell azt, hogy mi is az arányosság. A fogalmat sokan és sokféleképpen értik, de a választástudományban egészen pontos meghatározása van.

Az arányosság azt mutatja meg, hogy egy választási rendszer hogyan alakítja át a szavazatokat parlamenti helyekké, azaz mandátumokká.

Ha egy párt 40 százalék szavazattal a képviselői helyek 40 százalékát szerezte meg, akkor a választás a párt vonatkozásában tökéletesen arányos volt. Ezt persze nem csak egy párt vonatkozásában lehet kifejezni, hanem egy egész választáséban is. A legelterjedtebb módszer az, ha a pártok szavazat- és mandátumarányának különbségét összeadjuk és elosztjuk kettővel. Ekkor megkapjuk, hogy az adott választás mennyire volt aránytalan.

Ez az úgynevezett Loosemore–Handby index, amire most lássunk is egy példát: ha A párt a szavazatok 40 százalékával a mandátumok 60 százalékát szerezte meg, míg B és C pártok a szavazatok 30-30 százalékával a mandátumok 20-20 százalékát, akkor az L-H index 20. Ez azt jelenti, hogy a mandátumok 20 százaléka volt „rossz helyen”, vagyis nem ott, ahol teljes arányosság mellett lennie kellett volna. Vagyis minél magasabb az L-H index, annál aránytalanabb az adott választási rendszer.

A korábbi választási rendszer arányosabb volt, mint a mostani

Ezen index alapján érdemes összehasonlítani a régi és mostani rendszert, és nem egy-egy párt vonatkozásában kell vizsgálnunk azt, úgy ahogy Bánovics Attila (az Elektor.hu szerzője) teszi, hanem az összes pártra vonatkoztatva.

Ha megnézzük az 1994-es és 2014-es választások L-H indexét, akkor az előbbi 21,15, míg utóbbi 22. Vagyis 1994-ben a mandátumok 21,15 százaléka, míg 2014-ben 22 százaléka volt “rossz helyen”. Tehát a kritika állításával szemben a 2014-es választások némileg aránytalanabbak voltak, mint a Bánovics érvelésében kiemelt helyen szereplő 1994-es választások.

A korábbi választási rendszer eltérő mértékű aránytalanságokat mutatott: az 1994-es a legmagasabb, de még ez sem veri a 2014-es eredményeket. Az alábbi táblázat az eddigi választások L-H indexeit tartalmazza:

A számokból is látszik, hogy a különböző rendszerek eltérő mértékben aránytalanítanak: az 1998-as eredményt a szakma jellemzően mérsékelten aránytalanként osztályozza, míg a 2014-est aránytalanként. Vagyis vannak fokozatok az arányosság (vagy aránytalanság) tekintetében.

De mi van a számok mögött: miért volt aránytalan a korábbi választási rendszer, és miért még aránytalanabb a mostani?

A korábbi rendszerben az aránytalanságot az okozta, hogy az egyéni kerületek torzító hatását nem tudta ellensúlyozni a területi lista és az országos kompenzációs lista. Emellett aránytalanított a küszöb is, mivel az 5 százalék alatt végző pártokra adott szavazatok elvesztek.

Ahogy arra az elemzés is helyesen hívja fel a figyelmet, az egymandátumos egyéni választókerületek aránytalanok. Ez azért van így, mert a szavazatok akár 30-60 százalékával is meg lehet szerezni a mandátumok 100 százalékát, azaz a kerületi mandátumot. Vagyis, ha A jelölt 55, B jelölt 25, C jelölt pedig 20 százalékot kap, akkor A jelölt a szavazatok alig több mint felével megszerzi a kerületi mandátumot, vagyis a mandátumok száz százalékát.

A korábbi rendszer ezt úgy akarta ellensúlyozni, hogy a vesztesre (vagyis esetünkben B-re és C-re) leadott szavazatok egy országos listára kerültek. Emellett volt egy területi listás ág is, amely az arányosságot segítette. A rendszerváltáskor azonban valószínűleg nem vették figyelembe azt a választásmatematikai alapvetést, miszerint

minél kevesebb mandátum osztható ki egy területen, annál aránytalanabb a választás.

A magyar területi listákon pedig kevés volt a kiosztható mandátum, így nem voltak annyira arányosak, hogy ellensúlyozzák az egyéni kerületek okozta aránytalanságot. Ehhez képest a Fidesz által bevezetett rendszer még aránytalanabb. Ez három dolog miatt van így:

• nőtt az egyéni kerületek aránya a listához képest (45 százalékról 53 százalékra),
• megszűnt az egyéni jelöltek kétfordulós szavazása,
• és bevezették a győzteskompenzációt.

Ez utóbbi alapján az egyéni győztes nem csak a mandátumot szerzi meg, de a második helyezett szavazatait kivonják a rá leadott voksokból, és a maradékot megkapja töredékszavazatként. A fenti példánál így, A jelölt megszerzi az egyéni mandátumot és emellett megkapja az 55 százalék minusz 25 százaléknyi (a második helyezett B jelöltre leadott voksok) szavazatot töredékszavazatként. Vagyis A jelölt, amellett hogy megszerzi a mandátumot, több töredékszavazatot kapott, mint a vesztes B vagy C.

Ennek eredménye a 22-es L-H index – csak összehasonlításképpen: a tisztán egyéni kerületekre épülő angol rendszerben is 15 és 20 közé szokott esni ez az érték.

Habár az L-H index nem az aránytalanság mérésének egyetlen módja, de a fenti okok miatt bármilyen mérőszámot alkalmazunk is azt kapjuk, hogy a Fidesz által bevezetett rendszer aránytalanabb elődjénél.

A Momentum rendszere arányosít, mert jóval arányosabb, mint a korábbi rendszerek

Az általunk javasolt rendszer ehhez képest arányosít, hiszen

• megszünteti a győzteskompenzációt,
• növeli a lista arányát
• és visszahozza a kétfordulós rendszert.

Emellett nem hozzuk vissza a területi listákat – az egész ország egy választókerület, így a listás ág valóban arányos lehet, hiszen nagyon magas, 129 a listán kiosztható mandátumok száma. Ebből is látszik, hogy pontatlan a cikk állítása: a Momentum által javasolt választási rendszer nem azonos a korábbival, hiszen épp az aránytalanság egyik okát, a területi listákat küszöböljük ki.

A két rendszer abban is eltér, hogy míg a korábbi rendszerben a mandátumok alig több mint felét osztották ki listán, addig a Momentum által javasolt megoldásban a parlamenti helyek hatvanöt százalékát arányosan osztanák ki. Ezek pedig nem „apróbb eltérések”, ahogy azt az elemzés mondja, hanem jelentős különbségek. Éppen ezért úgy látjuk, Bánovics Attila cikkének hibás a módszertana: a korábbi választási rendszerről tett, egyébként hibás következtetéseket nem lehet a Momentum által javasolt rendszerre alkalmazni. Ez a fentiek mellett azért is igaz, mert

a Momentum javaslata újrarajzolná a kerülethatárokat, amely megint csak növeli az arányosságot.

A fenti táblázatból is kiderül, hogy a rendszerváltást követően hat választás volt ugyanabban a rendszerben, mégis, 1994-ben nagyon aránytalan, 2006-ban mérsékelten arányos eredményeket produkált.

A legfontosabb végkövetkeztetés az, hogy ugyanaz a rendszer eltérő körülmények között eltérően aránytalan. Erre a kritika is helyesen rámutat, azonban helytelen következtetést von le belőle. Ugyanis ez nem jelenti azt, hogy – akár több választás eredményeit nézve – ne lehetne kijelenteni, hogy az egyik rendszer aránytalanabb, mint a másik. Azonosíthatóak azok a tényezők (pártrendszer, első és második helyezett közti különbség stb.), amelyek befolyásolják egy adott rendszer aránytalanságát. Ha ezek a tényezők állandóak, akkor összehasonlíthatóak a rendszerek is.

Ez alapján látszik, hogy a Momentum javaslata a jelenlegi pártrendszerben, illetve az általunk előmozdítani kívánt többpártrendszerben jóval arányosabb eredményeket hozna, mint akár a mostani, akár pedig a korábbi rendszer. A cikk által felvetett német, illetve új-zélandi rendszerek példáján mi is gondolkodtunk, de végül arra jutottunk, hogy

a teljes arányosság nem cél, hiszen ez esetben olyan helyzet is kialakulhat, hogy nem jön létre kormányképes erő.

A javaslatunk nem tökéletes, ezt nem is állítjuk. A részletek módosíthatók, és mi készek is vagyunk erre, hiszen éppen a párbeszéden alapuló megoldáskeresés az, amit társadalmi szintre akarunk emelni.

A cikk szerzője a Momentum jogállamiság munkacsoportja