A magyar politika bő évtizede egy helyben topog, és csak a feszültség szintje emelkedik. Nem hiszik? Akkor kezdjük azzal, amit kollégánk, Tóta W. Árpád írt hat évvel ezelőtt, az első békemenetet követően:

Hát, ennyien voltak. Vannak ennyien. Sőt, lesznek is. Lehet farigcsálni a bérbusz-együtthatóval, meg nyuggerezni és térképészkedni, de attól még sokan voltak. Ha egyszer Orbán megbukik, utána is számolni kell azzal, hogy él itt néhány százezer… ilyen. Egy történelmi egyházat biztosan kitesznek. Ekkora kisebbség elvárásait nem lehet semmibe venni, ugyanúgy számolni kell velük, mint a hétszázezer cigány vagy a félmillió homoszexuális érdekeivel.

Orbán azóta is hatalmon van, de bársonyszéke most veszélyben. Ennek van objektív és vitathatatlan oka: április 8-án ugyanis választások lesznek, nyolcmillió polgár mondhat majd véleményt politikájáról. És vannak szubjektív állítások, amelyek hatalma meggyengülésére utalnak, és amelyekről vitázhatunk napestig:

• épp a kampányban látszik kifulladni a Soros- és migránsellenes hadjárat,
• az ellenzék váratlan muníciót kapott az 1300 befogadott menekülttel és a kormányfő vejére szabott "bűnszövetkezetet" dokumentáló OLAF-jelentéssel,
• a Magyar Nemzet közben képletesen lábon lőtte Semjén Zsoltot, és meztelenre vetkőztette Kósa Lajost,
• Hódmezővásárhelyen pedig váratlan vereségbe futott bele a végtelen magabiztosságában már ellenzékváltásra készülő kormánypárt.

Március 15-ének így lett rendkívüli jelentősége a Fidesz számára. Míg politikusaiktól nem hallottunk sem önkritikát, sem kételyeket, addig az egzisztenciálisan is érdekelt holdudvar sokkos állapotba került, prominensei pedig békemenetet hirdettek. Egy olyan eszközhöz nyúltak, amellyel nem éltek a 2014-es választási kampány óta. Ez alkalommal nem volt szemérmes a hatalom, nem bújt már a civilség látszata mögé. Nem csak a Fidesz és a KDNP szólított fel mindenkit a részvételre, hanem a kormány szóvivője is. Az állami ünnep központi megemlékezését pártrendezvénnyé silányították (ezen már fenn sem akadunk, pedig érdemes egy percre átgondolni). A szervezésbe beszállt a komplett kormánysajtó (már aki nem eleve elsősoros vonuló), valamint a fideszes kézen lévő önkormányzatok a befolyásuk alatt álló szervekkel együtt. De a hatalomtól függők is segítettek: a Puskás Akadémia például a buszaival.

Belőtték a ziccert

Rengetegen voltak, és ahogy hat éve Tóta kolléga már írta: lehet farigcsálni, mekkora erőt fektetett bele a NER komplett apparátusa, hogy ennyi ember megjelenjen, egy történelmi egyházra biztosan elegen voltak. De egy államvalláshoz is? Ez ugyanis a kérdés. Mire megy a Fidesz április 8-án azzal, hogy Orbán Viktor személye mögött továbbra is szilárdan áll egy sokszázezres tömeg? És ez pontosan mennyi szavazót jelent? Létezik a békemenet döbbenetes sokaságán túl még utánpótlás?

A menetben kollégánk hallotta, ahogy felvonulók azt mondják egymásnak: „ha ennyien elmegyünk szavazni, akkor nem lehet baj”. Tévednek. Az ő szempontjukból ettől még lehet baj, többmillióan ugyanis nem voltak. Egy dolog megnyerni a legnépesebb tüntetés versenyét, és egy másik a választásokat. Ezt a Fidesz is tudja, nyert is kétszer meggyőző tömegrendezvények után, és kétszer el is bukott. A mostani békemenettel biztosíthatták magukat, hogy Hódmezővásárhely csak megingás volt csupán, semmi baj nincsen, a Fidesz magabiztosan vezeti a pártok versenyét.

Ahogy a kormányváltást akaróknak nagyon kellett Márki-Zay Péter fölényes győzelme, hogy reményt kapjanak, a kormány híveinek nagyon kellett a békemenet, hogy megerősítsék hitüket.

Mondhatnánk, ezzel lélektani szempontból az állás döntetlen, bár maga a verseny ettől korántsem fair. Ismerjük a jogszabályokat és az anyagi egyenlőtlenséget, ami miatt a Fidesz brutális előnnyel indul neki a megmérettetésnek. Mégsem tudnánk a választásokra nézve prognózist felállítani a csütörtöki események alapján.

Arccal a B közép felé

Orbán Viktor a hódmezővásárhelyi választás után arra jutott, hogy nem történt semmi, legfeljebb kicsit szorosabb a meccs, mint korábban gondolta. Továbbra is kizárólag sajátjaira fókuszál, és nemzetközi látnokként mutatja magát a migráció elleni harcban. Amikor hetekkel ezelőtt a békemenetet a lábai elé rendelte, akkor kijelölte beszédének kereteit is. A B közép előtt akart szónokolni, és nem a teljes országhoz szólni.

A beszéd lényeges elemeit előre meg lehetett volna mondani, Soros György tehát az ördög, és ha nem győz a Fidesz, akkor idegen népek elveszik a magyaroktól az országukat. „Háromhetes hadjáratot” hirdetett, amely során a nemzetállamot támogató „milliók” állnak szembe a nemzetköziséget hirdető hazai „elittel”, mert nem a „vérszegény ellenzéki pártocskák” jelentik az ellenséget. A nemzetet és családot tagadó erők szerinte „függetlennek álcázott jelöltekkel” támadnak, utalt ezzel Márki-Zay Péterre. Orbán olvasatában az ellenzék azért „nem mutatja gazdáját”, mert akkor esélye sem lenne. Utalt a korrupciós vádakra is. Arról biztosította sajátjait, hogy „a támadásokat lerázzuk, mint kutya a vizet”. És politikailag, jogilag „elégtételt veszünk a választások után”.

A tömeg jól hallhatóan egyetlen hívó szóért volt hálás. Orbán akkor kapta a legnagyobb tapsot, amikor Soros ellen hergelt. A Fidesz elnöke azzal igyekezett hitet adni táborának, hogy a bevándorlás kérdésében az ő álláspontjuk többségben van, ezt kell szavazatra váltani. Ő is tudja, mi ezzel a probléma: a társadalomban többségi álláspontnak számít az egészségüggyel szembeni elégedetlenség is. Ha tehát valaki a választásokat egyedül ennek a kérdésnek a népszavazásává tudná váltani, akkor Orbán bukik. Ezért igyekszik minden eszközzel a legfontosabb szempontként az emberek fejébe verni a migráció kérdését.

A 2016 októberi népszavazást igyekszik megismételni, mert azt most is utcahosszal nyerné.

Nem ez az erősségük

Az ellenzék közben hozta a formáját. A Jobbik hiába állított hatalmas kivetítőt, kis túlzással a földre fektetve azon is elfért volna minden „ünneplő”. A baloldal közös ünnepén is kevesebben voltak, mint ahány lengyel „barátot” hazánkba buszoztatott a békemenet számláját kifizető ismeretlen (aki a láncolat végén nyilván maga az adófizető). De az ellenzéki erőtlenség épp úgy borítékolható volt, mint Orbán dögrovás-víziója. Pártjaik tömegvonzó képessége csekély, vezetőik popsztári alkalmassága Orbánhoz képest elenyésző. Minden nehézségük és összeférhetetlenségük kiütközött csütörtökön is.

A szónokok ugyanis hiába beszélnek legtöbbet Orbán hibáiról, leginkább egymásnak üzengetnek. Vona Gábor érdeke úgy diktálta, hogy eljátssza, ő egyedül is képes a kormányváltásra. Gyurcsány Ferenc pedig önfeláldozóan a Jobbiknak is felajánlkozott, nyilván tudva, hogy kosarat kap. Így viszont áldozat nélkül övé a leghősiesebb együttműködő szerepe. Karácsony Gergely közben igyekezett az első számú kihívónak látszani. Ha a csütörtöki performansz alapján kéne választani, bajban lennének. És bár április 8-án is rontja majd esélyüket a szerény személyes képesség, mégsem ez fog dönteni az Orbán-kormány sorsáról.

Csütörtökön csak a civilek képeztek némi ellensúlyt, de megmozdulásuk kevésbé volt politikai, mint inkább terápiás célú mindazok számára, akik le akarták vezetni a kormánypropaganda vagy a közoktatás által bennük keltett feszültséget.

A kétfarkúak menetén voltak eltalált viccek és kifejezetten gyengék is, de politikai súlya ennek várhatóan kevés lesz a továbbiakban. A kormány intézkedései ellen tüntető diákok pedig hiába találtak maguknak március 15-én egy közös színpadot, választókorú tagjaik közös jelöltet már nehezen találnak a szavazólapon.

Elszámoltatás jön így is, úgy is

A kérdés az ellenzéki oldalon ugyanis nem változott: képesek-e azokban a körzetekben, ahol az esélyek azt megkívánják, úgy alakítani a mezőnyt, hogy a választó megtalálja a kormányváltást hozó rubrikát, miközben a pártok nem adják fel saját identitásukat? A lehetetlennek tűnő küldetéshez épp Orbán adott ösztönzést. „Elégtételt veszünk” – mondta ugyanis a Kossuth téren, ami vonatkozhat pusztán a Stop Sorosként hirdetett törvénytervezetre, de az elmúlt nyolc év után számos egyéb lépést el tud már mindenki képzelni (legyen szó a pártokat ellehetetlenítő ÁSZ-büntetésről, a civilek megbélyegzéséről, a médiát fegyelmező ágazati adóról, az Origo lefejezéséről és a Népszabadság bezárásáról, vagy a helyhatóságok átszabásáról, ahogy az már Budapesttel megtörtént).

Orbán azt hirdeti, hogy a választás tétje az ország magyarságának megőrzése. És most adott az ellenzéknek egy hasonlóan drámai jövőképet. Ezek szerint a fideszes világhoz nem tartozók számára a tét a maradék szabadság megőrzése.

Az idei március 15-e politikailag épp olyan könyörtelen és bánatos volt, mint az esős időjárás. Egy rosszkedvű ország örök küzdelembe merevedett politikusai birkóztak egymással. És most már biztos, hogy bármi lesz is az április 8-i választások eredménye, az ország politikai értelemben az eddiginél is ellenségesebb és feszültebb lesz.

Két lehetőség van:

• Orbán Viktor a békemenet százezreinek gúnykacaja mellett áll bosszút azokon, akik miatt pár hónapig féltenie kellett hatalmát. Nem kell hozzá kétharmad, elvégzi ezt sima többséggel is. A Fidesz radikalizálódása pedig innentől csak fokozódni fog, míg majd egyszer saját maga súlya alatt össze nem roppan.
• Ha viszont többségbe kerül az egymással együttműködni képtelen ellenzék, akkor egyetlen közös céljuk lehet: az Orbán-klán korrupcióját mielőbb bizonyítani, hogy megtörjön a varázs a vezér és a hívei között. A békemenet keménymagja harcol majd ellene, és velük a Fidesz által hátrahagyott, helyőrségként működő intézmények.

Tessék választani!

(A borítóképen Orbán figyeli beszéde előtt a békemenet vonulását)