A cikk első részét itt olvashatja: Sok híres közgazdász politikai robbanástól tart, ha nem adóztatjuk meg jobban a gazdagokat

Azokban az országokban, ahol a társadalmi szolidaritásnak nincsenek mély hagyományai, aligha mond le önként bárki is megszerzett jövedelme bármely kis részéről. Magyarországon a legkevésbé sem valószínű, hogy az adórendszer progresszivitása mozgósító erejű volna. Még arra sincs esély, hogy azt némi belátással vegyék tudomásul az elmúlt nyolc év nyertesei. Pedig a tehetősek többletjövedelmének tekintélyes része nem piaci sikereken múlik, hanem állami ajándék, a választói hűség megolajozása. A felső osztályok jómódú, befolyásos, politikailag aktív tagjait hét-nyolc esztendő alatt havi százezrekben, évi milliókban mérhető extra jövedelemhez segítette az adórendszer révén az állam, az alacsony jövedelműeket pedig a korábbinál erősebb állami függőségbe taszította. Általánosságban: az előbbiek azért lettek a Fidesz támogatói, mert ekkora jótéteményt mástól nem várhattak, sőt jövedelmi előnyüket időskorukra is meghosszabbítja a nyugdíjjárulék-plafon és a nyugdíjplafon eltörlése. Az utóbbiak pedig azért lettek Fidesz-szavazók, mert csak az állami gyámkodás révén képesek a felszínen maradni. Hovatovább feledésbe ment, hogy a kormány mi mindent vett el tőlük: az adómentességet, az előrehozott vagy rokkantsági nyugdíjat, három hónapon túl a munkanélküli-segélyt, a táppénz egy részét, és pluszterheket kaptak a nyakukba az áfa emelésével. Mindezt elhomályosítja a közmunka lehetősége, a rezsicsökkentés, az Erzsébet-utalványok ajándékozása, a nyugdíjbónusz, néhány alapvető termék áfacsökkentése, a minimálbérek felturbózása. Így szilárdult meg az a politika, amely szélesre nyitotta ugyan a vagyoni és a jövedelmi ollót, mégis képes volt gyarapítani támogatóinak számát.

A jövedelmi és a vagyoni különbségeket eltúlzó politikáján a nemzetközi bírálatok ellenére sem óhajt változtatni a magyar kormány, kitart – a konvergenciaprogram szóhasználatával – a „teljesen lineáris adó- és járulékrendszer” mellett. De ha ezt kőbe véste is, az egyenlőtlenségeket az adórendszeren kívüli eszközökkel azért javíthatná. Nem teszi. A lehetőségek egyenlőtlenségével sem óhajt szembenézni. Pedig „az oktatásra és egészségügyre fordított közkiadások közvetlenül csökkentik a piaci jövedelmek különbségét” – állapítja meg az IMF, hozzátéve, javítják a humántőke termelékenységét is. Ahol tágra nyílnak a jövedelmi, vagyoni különbségek, ott nő a szakadék a gazdagok és a szegények által igénybe vehető oktatási és egészségügyi szolgáltatások között; ezek a nagy rendszerek az IMF összegzése szerint sok országban a gazdagoknak kedveznek. Magyarországon különösen.

Túry Gergely

Meghökkentően drámai képet festett a magyar egészségügyi állapotokról az Európai Bizottságnak a 2017-es helyzetet elemző, agyonhallgatott országprofilja. Csak néhány szemelvény: a magyarok várható élettartama öt évvel marad el az uniós átlagtól – hárommal a csehekétől –, és az egyenlőtlenségeket látványosan jellemzi, hogy a legalacsonyabb képzettségű férfiak átlagosan kilenc évvel kevesebbet élnek, mint a legmagasabb iskolai végzettségűek. A legmagasabb jövedelmű ötödbe tartozók 72 százaléka véli úgy, hogy jó egészségi állapotban van, míg a legalacsonyabb jövedelmű ötödbe tartozóknak csupán a fele. A gyógyítással elkerülhető halálozási arányszám a magyar nők és férfiak körében egyaránt az uniós átlag kétszeresének felel meg. Aki szív- és érrendszeri betegségben szenved, alacsonyabb színvonalú akut ellátásra számíthat, mint más uniós országokban. A rákbetegek közt Magyarországon a legmagasabb a halálozási arány egész Európában, ami összefügg a megelőzés, a korai felismerés és az ellátás színvonalával is.

Mindez egybevág a köznapi tapasztalatokkal: a várólisták hosszával, a rendelők állandó zsúfoltságával, a beérkező betegek kíméletlen várakoztatásával, az orvosok, ápolók krónikus hiányával, több – főleg fővárosi – kórházban a háborús viszonyokat idéző körülményekkel. Továbbá az orvosok, ápolók tömeges kivándorlásával, a szakma elöregedésével. Mindeközben a magyar állam feltűnően fukar az ágazattal. A forráskivonás már 2006-ban, a Gyurcsány-kormány pénzügyi stabilizációjával elkezdődött, ám az elszegényítést Orbán Viktor kormányai sem tompították. A legátfogóbb mutató szerint a hazai össztermékhez viszonyított egészségügyi közkiadások a 2006-os 6 százalékról 2016-ra 4,8 százalékra zsugorodtak. Ha igaz az, amit az IMF feltételez, hogy „a gazdagok több egészségügyi szolgáltatást vesznek igénybe”, akkor ebből értelemszerűen a szegények kirekesztése következik. Minél jobb a közegészségügy, annál inkább csökken a zsebből költés, ami mérsékli a szegényebbek pénzügyi sérülékenységét; az ily módon fölszabaduló jövedelem pedig hozzájárul a gazdasági növekedéshez – vezeti le az IMF.

A magyar egészségügyi rendszer alulfinanszírozott, erősíti meg a brüsszeli elemzés. Az egy főre jutó évi egészségügyi kiadás fejenként 1428 euró, szemben a 2797 eurós uniós átlaggal. Ugyanakkor az egészségügyi költéseknek csupán a kétharmada közkiadás – az EU egészében ez az arány 80 százalék –, így a rendszer nagymértékben a lakosság hozzájárulására támaszkodik: hálapénzre, magánrendelők, adott esetben kuruzslók szolgáltatásaira. Az alacsony jövedelmű háztartások viszonylag magas arányban számolnak be arról, hogy anyagi okok miatt nem részesültek megfelelő ellátásban – összegzi az országprofil. Vagyis a tehetősebbek gyógyulási esélyei összehasonlíthatatlanul jobbak, mint a szegényekéi.

A felsőfokú és az alacsony képzettségű népesség várható élettaartama közötti eltérés

hvg.hu

Az egészségi állapot különbségeinek csökkentését a tanulási hátrányok mérséklése segíti – veti fel az IMF: „erős és pozitív kapcsolat van az oktatás és az egészségi állapot között”. Magyarországon ez a kapcsolat negatív, az egészségi és képzettségi hátrányok tipikusan halmozódnak. A GDP-arányos állami oktatási ráfordítások 2010 és 2016 között 5,5 százalékról 4,9 százalékra csökkentek. „A tanulók társadalmi-gazdasági hátterének az oktatási eredményekre kifejtett hatása a legnagyobb az EU-ban” – állapítja meg az Európai Bizottság legutóbbi jelentése a magyar gazdaságról, amely külön is felrója, hogy nőtt a korai iskolaelhagyók aránya, egyre kiterjedtebb a szegregáció, hiszen „a roma gyermekek 61 százaléka továbbra is olyan iskolába jár, ahol az összes vagy a legtöbb gyerek roma”. Magyarországra különösen igaz, amit az IMF veszélynek lát: „A szegények olyan iskolákba iratkoznak be, amelyeknek kevesebb forrásuk van, ahol szűkösek az anyagi és személyi feltételek.”

Még inkább, a GDP 17,4 százalékáról 14,4 százalékra visszaestek 2010 és 2016 között a szociális védelemre fordított közkiadások. Ezeknek is volna esélykiegyenlítő szerepük, ám többségük szintén a tehetősebb családoknak kedvez. „A legnagyobb kiadásnövekedés a gyermekek utáni adókedvezményt, az otthonteremtési támogatásokat és a munkaviszonyhoz kapcsolódó gyermekgondozási kedvezményeket érintette, melyekben csak a munkaviszonnyal rendelkezők részesülnek. A rászorultság alapján nyújtott szociális segélyekre és az általános családi és gyermekgondozási ellátásokra fordított állami kiadások ezzel szemben reálértéken csökkentek, nominálisan befagyasztott ellátási szintekkel” – bírál az Európai Bizottság.

A politikai álmoskönyvek szerint ha egy kormány leplezetlenül a felső középosztálynak kedvez, akkor a szociális különbségek előbb-utóbb olyannyira kiéleződnek, hogy ezt aligha ússza meg. Leszámítva a magyart, amely a jövedelmi csoportok, osztályok egymás ellen hangolódására remek elterelő hadműveletet agyalt ki. Közös ellenségeket nevezett meg, reájuk zúdította a nép haragját. Az IMF-re, Brüsszelre, a migránsokra, Sorosra, a civilekre. Ezzel időt nyert, nem is keveset. Most, hogy új kormány alakult, adott a lehetőség a fordulatra, áttérésre befogadó jellegű gazdaságpolitikára. De sem a frissített konvergenciaprogramban, sem a jövő évi költségvetés tervezetében nincs ennek jele.

A cikk eredetileg a HVG 2018/26. számában jelent meg. Az írás első részében a globális egyenlőtlenségek enyhítésének esélyeiről volt szó.