Vida Kamilla egyetemi hallgató megbírálta A lélekharang megkondul c. írásomat. Attól tartok, félreért. Azt írja, bedobálom „tekintélyszemélyek, mélyen kanonikus figurák neveit [helyesen: nevét]” valaminő „önlegitimációs gesztus” gyanánt, habár „a kánon alakulása sok esetben elég önkényes” stb., amikor néhány magyar író és művész nevét fölsorolom, hogy – a lehető legegyszerűbb módon – érthetővé tegyem álláspontomat. Semmiféle „kánonról” nincs szó – ezt a kellemetlen kifejezést a Magyar Időknek az értelmiség elleni hírhedt cikksorozata tette közhellyé az utóbbi hónapokban – , mindössze csak arról, hogy veszteségnek érzem az olvasás, a szöveghasználat háttérbe szorulását s a vele egylényegű, szörnyűséges nyelvromlást. Ezt a mindenki számára ismert pár híres író (többé-kevésbé találomra kiválasztott) nevével illusztráltam: elfelejteni őket kár lenne, gondolom. Ennyi az egész. Nagy erőfeszítésre lehetett szüksége, hogy ezt ennyire rosszul értelmezze.

Korolenko (mi tagadás, nagy orosz író) mondta: „a hazám az orosz IRODALOM” (nem az orosz BIRODALOM). Problematikus történelmünk problematikussá teszi az „egészséges patriotizmus”, a nemzeti otthonosság gyakorlását. Ugyan ki azonosulhat a magyar állammal? De azért a magyar nép még él e hazán, s elvitathatatlan birtoka csupán néhány magyar könyv, kép, zene. Ha ezeket elveszti, mindent elveszít – azt hiszem legalábbis.

Lehet azt mondani Petőfi Sándor szerintem halhatatlan verséről, „A négyökrös szekér”-ről (kérem, kattintsanak rá: gyönyörű), hogy nincs benne semmi sajátosan magyar, amolyan romantikus-biedermeier-heinei líra; szerintem ez szamárság, hiszen magyarul van, nekünk írták, és akinek nem lábad tőle könnybe a szeme, annak nincs szíve. Én szeretném, ha mindenkinek jutna ebből a versből, és tanulna belőle érezni – és csöndesen mosolyogni az érzésein. „Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,/S vett a füvektől édes illatot.”

Csakugyan: bűnt követek el vele, ha óhajtanám, hogy ez megmaradjon nekünk? Lehetőleg a proliknak, a falusi öregasszonyoknak és a gettók cigánypurdéinak is?

Miért volna ez „fölülről elrendelve”? Éppen az ellen szólamlottam föl, hogy az ún. magaskultúra egyre szűkülő kör privilégiuma legyen, vagy – ami még rosszabb – pusztán szakmai ügy, foglalkozási ártalom. A szándék demokratikus – sőt: egalitárius – , kitűnő bírálóm azonban  sajna pont az ellenkezőjét tulajdonítja szerény írásomnak, amitől kissé megrökönyödtem.

Nem én vagyok gőgös, amikor műveltségelemeket bátorkodom szóba hozni, hanem azok, akik szerint nincs mit tanulni senkitől, és a múlt irreleváns.

Bevallom töredelmesen, nem hiszem, hogy a Szókratész védőbeszéde, a Kritón és a Phaidón nélkül lehetne (vagy érdemes volna) élni. Egyrészt azért nem, mert ez az alapformája a gondolatainknak (az antiplatonikus gondolatoknak is a contrario), másrészt mert még mindig fölül nem múlt (talán fölülmúlhatatlan) példája a moralitás és a racionalitás kapcsolatának (mint problémának és problémaelemzésnek) s e kapcsolat tragikus sorsának a politikai közösségben, beleértve a metafizikába és vallásba menekülést. Ezek a dilemmák régiek, de akkor frissek voltak, és a két és fél évezredes újdonság megtanítja nekünk, hogyan kezdjük újra meg újra a vitatkozást. Nem a hagyomány tisztelete a hagyomány kedvéért – ez utóbbi nem is lehet egyéb, mint nemes unalom és kötelező lecke, amit mindenki utál, én is. Ugyanakkor a hagyomány nem válogat olyan rosszul.

Körülbelül tizenhárom éves koromban megállított a Kossuth Lajos utca és a Berde Mózes utca sarkán (Kolozsváron) a Kocka néven ismert gyermekorvos (egyébként Tompa Andreának, A hóhér háza írójának a nagymamája), és azt mondta nekem, mert megsejtette elvont érdeklődésemet, hogy minden fiatal fiúnak, ha a szívét is nevelni akarja, el kell olvasnia a következő három könyvet:

Dickens: Kis Dorrit

Turgenyev: Egy vadász feljegyzései

Keller: Zöld Henrik

Nem nagyon eredeti lista, ha tetszik, meg talán önkényes és szeszélyes, magam mást javasolnék. De azért értem Kocka kedvességét, aki könyvvel javította volna egy könyvmoly kisfiú hiányosságait: a természetidegenséget, a testidegenséget és a világidegenséget. Fölhívta a figyelmemet az elemezhetetlen, egyszerű jóságra, a gonosz világ elbűvölő változatosságára, s arra, hogy nemcsak az elutasítás, hanem az elfogadás is értékes. Még mindig nem biztos, hogy sikerrel járt, hiányosságaim száma aligha csökkent.

Lucien Leuwen (a magyarra Vörös és fehér címmel lefordított Stendhal-regény hőse) egy ízben a szerelme háza előtt üldögél az estében – nem tudja, hogy szenvedélye viszonzásra talált – , és szivarra gyújt. Tudtán kívül a fiatalasszony a zsalugáter résein át nézi őt a sötét szobából, papírból hajtogatott csövecskét illeszt az ajka közé, és úgy szívja be az ábrándozó ifjú hadnagy szivarfüstjét. Lucien nem tudja, hogy boldog lehetne, hogy minden csodálatos. Ez csak egy pillanat, apró jelenet a regényből. Mit gondol, kedves Vida Kamilla, miért jut eszembe oly sokszor?

(Utóirat) Időközben elolvastam Révész Sándor vitacikkét is. Le vagyok nyűgözve. De az, hogy én a magolást és a magoltatást helyeselném, meglep. Ez még föl nem merült bennem soha. Mivel a jeles kritikus, közíró és történész olyan beállítottsággal vitatkozik, amihez semmi közöm, magára hagyom őt fantomjaival. – Egyre kíváncsibb vagyok rá, hogy kritikusaim vajon mit olvastak az írásom helyett.