Senkinek nincsenek illúziói a magyarországi parlamentarizmus maradékairól, de most annyit elvárhatunk az ellenzéki pártoktól, hogy belássák: nincs értelme többé a puszta jelenlétükkel legitimálniuk az Orbán-rendszert. A hangos obstrukciós kiállásuk – amelyet az ellenzéki közönség nagy része derűs helyesléssel és tetszéssel fogadott, grat – is sajnos következetlen volt.

Az obstrukció értelme éppen az, hogy megmutassa: az ellenzék szerint a kormánytöbbség hatalomgyakorlása – habár többé-kevésbé „törvényes”, amennyiben valamiféle választásokon kapott rá fölhatalmazást – illegitim, a nemzeti érdekre nézve kártékony. Az ellenzék a maga egészében elvetette a népellenes, társadalomellenes „rabszolgatörvényt”, majd többórás dudálás, sípolás, zajongás, kiabálás után részt vett a szavazásban!

Magyarországon, amelynek – igaz, az első világháború előtt – több évtizedes tapasztalata volt a parlamenti obstrukcióban...

Ez óriási butaság volt, de az országházi ellenzéknek még nincs saját ellenállási rutinja. Szavazási részvételével igazolta a kormánytöbbség – előzőleg fölháborítónak és elfogadhatatlannak ítélt – hatalmi aktusát, amivel önkezűleg hatástalanította a saját látványos obstrukciós lázadását.

Arra van most a parlamenti ellenzéknek „fölhatalmazása” az utcától, hogy egészen addig ne vegyen részt ennek a tragikomikus Országgyűlésnek az ún. munkájában, ameddig biztosítékot nem kap a kormányzattól és a Ház vezetésétől, hogy hajlandó – akár ellenzéki módosító indítványok tárgysorozatba vétele és tárgyalásos-kompromisszumos elfogadtatása formájában – visszavonni a munkajog 2010 óta végbevitt szűkítését, a dolgozók jogainak a korlátozását, és minden további nélkül törölni a magyar jogból a „rabszolgatörvényt”. Ennek az egyszerű föltételnek a teljesülése – összhangban a szakszervezetekkel, a tevékeny civil társadalommal, az utcai mozgalmakkal – esetén talán érdemes lesz ismét „beülni” a parlamentbe, különben nem.

Láthatóvá kell tenni ország-világ előtt, hogy az ellenzék nem hajlandó asszisztálni olyan népellenes, társadalomellenes intézkedések keresztülviteléhez, amelyek ellen a dolgozók tiltakoznak, amelyeket a közvélemény nagy többsége elutasít, miközben az Országgyűlés pusztán diktatúrás hatalmi komédiák színpada, nem más.

Ha a kormányzat semmi másra se jó, csak a multinacionális és hazai nagytőke érdekeinek legnyíltabb és legalázatosabb szolgálatára, a dolgozók jogos érdekeinek a legdurvább semmibevételére, a tiltakozók, a tüntetők megalázására a maga médiaholdingjának a bevetésével, akkor nem szabad vele együttműködni. Az együttműködés nem lehet egyoldalú. Az egyoldalú együttműködést behódolásnak hívják.

Ilyen körülmények között a szokványos parlamenti működés – amely megkövetelné az ellenzék kritikai részvételét a kormányzásban, de a levegőnek nézett, meggyalázott ellenzék csak a népellenes hatalomgyakorlás céljait szolgáló díszlet, tehát a parlamentarizmus: ábránd – lehetetlen, mímelése pedig fölösleges és káros. Az ellenzéki pártoknak távol kellene maradniuk az Országháztól (beleértve a bizottsági üléseket és az összes többi nevetséges színjátékot) addig, ameddig a kormányzat nem állítja helyre a magyar dolgozók jogait; ha kell, akkor bojkottálni kell az Országgyűlést a következő választásokig, akár 2022-ig; bár a bojkott valószínűleg lerövidítené ennek az Országgyűlésnek az élettartamát.

Tudjuk, hogy milyen álságos ellenérveket szoktak ilyenkor fölhozni. Csakhogy a helyzet megváltozott, a kormányzat újabb és újabb határokat lép át – gondoljunk a munkásellenes lépéseken kívül az emberi jogi szervezetek, az egyetemek, a kutatóintézetek, sőt: a magyar irodalom elleni támadásokra (beleértve Petőfit és Adyt, nehogy félreértsük a dolgokat), a jobboldali államhivatalnokok köréből verbuvált „közigazgatási bíróságok” (?!) fölállításáig stb. –, ezeket a határokat pedig védeni kell. A parlament bojkottja nem támadó, hanem védekező hadmozdulat (ez felel meg a magyarországi társadalom mostani állapotának, azaz gyöngeségének). Ennyi elvárható az országházi ellenzéktől, ha már a diákok és a szervezett dolgozók igyekeznek az utcán és a munkahelyeken teljesíteni demokratikus kötelességüket.