Schmidt Mária az utóbbi időben új történelmet ír: hagyományos, jól bevált ellenségekeinket (tatár-török-orosz-Habsburg-kisantant) lecserélte egyetlen újra. Ez pedig a rossz Nyugat, mely lenézi és kioktatja a jó Keletet. Utóbbiba rajtunk, a továbbra is makulátlan magyar nemzeten kívül, amelyet mindig csak bántottak (ez nem változott), most már a környező népek és Oroszország is beletartozik. A múltcsere logikus. Gondoljuk csak meg, ellenzik a környező kelet-európai országok a tömeges betelepítést és a kvótát, vagy nem? „Leckéztetik”-e őket „színvonaltalan, tudatlan nyugati senkik” (ahogy Schmidt utal a kritikus uniós politikusokra) vagy nem? Na, ugye. Ebből következően a felvilágosodás óta együtt szenvedtük el velük a Nyugat galádságait. Pont. Jó, jó, de hát Oroszország, ugye 1849, 1945, 1947, meg izé, hát 1956…? Ugyan már, rossz a kérdés.

Az új történelem a kiszelektált tények között tátongó szakadékot sértett alapállással, sopánkodó beszédtónussal, hisztérikus lelkiállapottal hidalja át.

Schmidtnek a Le Monde-ban nyáron megjelent cikke szerint (magyarul: Az akció fedőneve "demokrácia", origo.hu, augusztus 2. http://www.origo.hu/itthon/20180802-schmidt-maria-le-monde-cikk.html ) „a kommunista rendszert mi, magyarok soha nem támogattuk”, sőt a magyarok „fegyveresen szembeszálltak a szovjet világbirodalommal”. Mi „nem gyarmatosítottunk, nem zsákmányoltunk ki másokat”, viszont a nyugatiak „nem juttattak nekünk a gyarmatokon szerzett javakból, nem jöttek a hidegháború alatt, hogy részesítsenek minket abból a jólétből, amiben éltek.” (Vagyis nem lenne baj a kizsákmányolással, ha mi is kaptunk volna a szajréból. A Marshall-segély nem számít, mert nem fogadhattuk el, a Nyugat tehet róla. A 2004 óta kapott nettó 11 ezer milliárd forint pedig kevés, mert elszórtuk és elloptuk. Erről is.) Mi „lebontottuk a vasfüggönyt, és kivertük az első téglát a Berlini Falból. Nem kaptunk viszonzást.” (Ott lehet a baj, hogy Horn Gyulát és Németh Miklóst ünnepelték, nem pedig Schmidt Máriát.) „Mindig megküzdöttünk a szabadságunkért, bátrak vagyunk, és soha nem hagyjuk magunkat”. (Bár a néhány ezer fegyveres harcos, majd pár száz ellenzéki valóban bátor volt; utóbbiak többsége, ha él, a Schmidtes rendszernek is elszánt ellenzéke. Viszont az ÁVH létszáma eközben harmincezer körül volt, a párttagoké sokszázezer. A kommunizmus támogatói valójában oly sokan voltak, hogy színeváltozásuk után tucatjával jutott belőlük a Schmidt-közeli tábor legfelső politikai vezetői és sajtóirányítói közé is.)

Ezek volnánk mi. És mi derül ki a Nyugat új múltjáról? Schmidt szerint a történelemtanításban „szakítani kell azzal a szemlélettel” amely szerint a Nyugat által „bejárt úthoz képest mi késésben, sőt eltérésben vagyunk”. (A történelemoktatásról. Látószögblog, 2018. november 20.) Vagyis az egész eddigi magyar történetírással szakítani kell, nem különben Szent Istvántól Széchenyin át Antall Józsefig politikusaink hagyatékával, Janus Pannoniustól Ady-ig az irodalmunkkal. Ahogy forradalmainkkal is, hiszen nem volt olyan követelés 1848-ban vagy 1956-ban, ami ne a nyugati mintát követte volna. Még az „unió Erdéllyel” is, hiszen a nemzetállamok és a modern nacionalizmus eszméje is onnan jött.

Már egy idei Schmidt-blogbejegyzésből tudjuk meg, hogy „a tőlünk nyugatra évszázadok alatt kifejlődött felsőbbrendűségi, értsd még: übermensch attitűd” szerint mi „Európa és Ázsia, vagyis a civilizáció és a barbárság között” élünk, világunk „elmaradott, … barbár”, „alacsonyabb rendű civilizáció”. (Innen idéztünk az első bekezdésben is.) Ezt egy 1903-as karikatúrával szemlélteti, a Puck című amerikai lapból. Schmidt képaláírása szerint „az elmaradott barbár orosz körül a haladó népek reprezentánsai” állnak. Valójában első pillantásra is látszik, hogy a felháborodott világot szimbolizáló alakok közül kettő kelet-ázsiai, a legfelháborodottabb pedig éppenséggel török. Vagyis a rajzon nem a civilizált nyugat áll szemben a barbár Kelet-Európával és Ázsiával, hanem a világ az oroszokkal – amúgy a kisinyovi, középkorias vérvádra épülő tömeggyilkos pogrom kapcsán. A net tanúsága szerint a Puck akkoriban más karikatúrákban is kipellengérezte Oroszországot, az egyiken például Kínát védő „kínai falba” sorakoznak a népek, köztük Ausztria-Magyarország. Sőt egy további rajzon „A sárga veszedelem” címmel azt látjuk, ahogy a zsidókat kancsukázó Oroszország felé Japán idealizált alakja sugározza az igazság, haladás, tolerancia és humanizmus elveit.

De hát Oroszország a magyar Kossuth Lajos és társai reformkori publicisztikájában is az európai civilizáció fenyegetőjeként jelent meg, és így ábrázolták azok a külföldi karikatúrák is, amelyek a cár 1849-es magyarországi szerepét mutatták be. A dualizmus kori magyar gúnyrajzok pedig nemcsak Oroszországot, de a nemzetiségieket is hasonló sötét ábrázatú, ápolatlan barbárnak mutatták, ahogy a Trianon utániak pedig a környező, „területrabló” nemzeteket. Azt meg már tényleg restelljük felemlegetni, annyira köztudott, hogy éppen Schmidték kedvenc kultúrpolitikusa, Klebelsberg Kunó emelte a kormányzati ideológia szintjére egy nép (a magyar) „kultúrfölényének” fogalmát, más népekkel szemben. Ennyit a Nyugat übermensch attitűdjéről.

Schmidt azt is a nyugatiak szemére hányja, hogy „kényük-kedvük szerint húzogatták a határainkat”, ahogy például Napóleon, „az oroszok azonban megsemmisítették a Grande Armée-t és ez egy rövid időre elvette a civilizátorok kedvét.” Majd a terjeszkedő orosz birodalom számára kedvezőtlen döntést hozó 1856-os és 1878-as konferenciákra hivatkozik, melyek „megágyazták …. az első világháborút követő Párizs környéki békeművön munkálkodó nyugati politikusoknak … azt a hozzáállását, miszerint a fejlett Nyugat dolga, hogy diplomatái újra és újra a saját pillanatnyi érdekeinek megfelelően rajzolják át Kelet-Európa térképét.” Azt Schmidt nem árulja el, hogy 1878-ban az egyik fő oroszellenes határhúzogató Andrássy Gyula volt, a Monarchia külügyminisztere. Továbbá szerinte a trianoni „békeműnek az volt a célja, hogy mi, itt, ezen a tájon ne tudjunk egymással szót érteni, és hogy az akkori nagyhatalmakra békebíróként tekintsünk”. Lám, a határok megváltoztatásának kezdeményezői és haszonélvezői, románok, csehek, szerbek kikerült a történetből, jóllehet valójában „a Nyugat” éppen hogy mérsékelte területi követeléseiket. Mert hát nem kellett a Nyugatnak ide exportálni a szót nem értést. Egyik nép politikusai sem fogadták el például Kossuth dunai konföderációs tervét. A magyarok a legkevésbé. Wekerle Sándor kormánya például 1918-ban törvényt tervezett a magyar lakók nélküli Bosznia Magyarországhoz csatolásáról, természetesen megkérdezésük nélkül. Erről a határhúzogatásról is nyilván az übermensch Nyugat tehet.

Az igazgató asszony arra is emlékeztet, hogy „a náci megszállók másképp viselkedtek Nyugaton, mint Keleten. Ott civilizált arcukat mutatták fel, míg errefelé a legaljasabb ösztönvilágukat is szabadjára engedték”. Ami megint csak szelektált valóság: Magyarországra pont nem igaz. Viszont a Szovjetunióban tényleg brutálisan bántak a keresztényekkel is a németek, akárcsak a velük szövetséges magyar csapatok, ahogy ezt újabban történészek (pl. Ungváry Krisztián) vagy a Doni tükör című film feltárta.

A fentiekből jól követhető, ahogy a történeti nézőpont lágyan és finoman átcsúszik a Kárpát-medencéből az orosz tajgába. A háttérben nyírfák hajladoznak a szélben, és az édesbús Moszkva parti estéket pengeti Vlagyimir Putyin a balalajkáján.

Innen érthető, hogy a kommunizmus évtizedeiről is a Nyugat tehet, hazánkat „Churchill dobta oda Sztálinnak”, és nem Sztálin foglalta el. (Utóbbiban különben szerepe volt annak, hogy Churchill a balkáni partraszállás ötletével egyedül maradt Teheránban. Ráadásul Churchill még ezek után is megpróbálta menteni a menthetőt. 1944 őszén felkereste Sztálint, de nem azért, hogy odadobjon, hanem hogy kimenekítsen országokat, elsősorban Görögországot a sztálini érdekszférából, de a szovjet megszállás alá kerülő Magyarországon is 50%-os befolyást szeretett volna kikötni. Más kérdés, hogy ez utóbbit sajnos nem sikerült megvalósítani, Amerika nélkül nem is sikerülhetett.) A nyugatiak ma azt hiszik, „kísérleti terepnek használhatnak bennünket, újabb és újabb társadalomátalakító politikai ötleteik modellezésére. A ránk oktrojált szocializmus iránti szűnni nem akaró rajongásuknak is ez a magyarázata.” Nem is akarták a végét, sőt Margaret Thatcher  például „ragaszkodott … Kelet-Közép-Európa szovjet megszállásának folytatásához”.

Vagyis Schmidt szerint a hidegháborút mi nyertük meg a szocialista Nyugatnak azzal, hogy kiütöttük a téglát a falból, és nem a Nyugat, az adófizetőik pénzén fenntartott hadseregeivel, technológiájával, akarva-akaratlan megadva nekünk a szabadság lehetőségét. Nyilván arról is a Nyugat tehet, hogy nem élünk vele, hanem visszaszaladunk régi nagy történelmi barátunk, Oroszország kebelére.

(Félreértésben utazóknak: természetesen szó sincs arról, hogy „a Nyugat”, mint olyan, vagy annak bármelyik országa makulátlan lenne, vagy hogy önzetlenül segített volna Magyarországnak, ahogy ezt egyetlen ország, Magyarország sem tette meg mással. Arról sem, hogy a magyarok vagy oroszok kevesebbet érnének, mint a nyugatiak. A tényekről van szó, semmi többről.)

A szerző történelemtanár