„...mi csak tehetetlenül nézzük a színjátékot; saját életünk nézői vagyunk. /.../ tehetetlenek vagyunk. Várjuk, hogy beteljesedjen (Orbán Viktor – R.S.) akarata.” Ezt írta Németh Péter egy évvel ezelőtt (Népszava, 2018. augusztus 11.).

Azóta is várjuk... Nem tudjuk, hogy tehetetlenül-e, de mindenesetre tétlenül. Aki tétlen, arról nem derülhet ki, hogy tehetetlen-e. Mert nem próbálta. Megvárta, amíg a tehetetlensége valósággá válik. Megvárta a „beteljesedést”. A pillanatot, amikor megteszik, amiről tudjuk, hogy készülnek rá. Amikor beindítják a gépezetet, és pillanatokon belül post festa lesz minden ellenállás.

2017 őszén kezdtek el egyeztetni titokban a kormánypárti sajtószervezetek a Sajtókamaráról, vagyis a sajtószabadság felszámolásának alkalmatos lehetőségéről, de már azon év elején is tudni lehetett, hogy van ilyen szándék, és az komoly. 2018 legelején erről már a lapok is írtak. Aztán hírül hozták, hogy a választások után akarják megcsinálni... Tavaly augusztusban azt olvastuk, hogy az őszi ülésszak törvényalkotási programjába biztosan bekerül. Idén tavasszal arról volt szó, hogy az EP-választások után most már tényleg...

És azóta is csak várja a sajtó a halálos ítéletét, hogy majd akkor védekezzen ellene, ha a halálában érdekelt ügyvéd a halálában érdekelt bíróság elé terjeszti a halálos ítéletére vonatkozó indítványt.

A MÚOSZ áprilisi fórumán elhangzott, hogy „amennyiben a kormány a szakmai szervezetekkel folytatott egyeztetés nélkül, netán egyéni képviselői indítványként előterjesztett törvénnyel hozza létre a kamarát, az újságíró-érdekképviseletek a nemzetközi szövetséghez, valamint az Európai Unió intézményeihez fordulnak”. (Népszava, 2019. május 6.)

Akkor már fordulhatnak. Miután felfordultak. Hogy fordítsák vissza őket. A távolból. A nagy felfordításból kis visszafordítások szoktak lenni, már amikor, de többnyire csak akkor, amikor már nincs hová visszafordulni.

Rajtaütésszerűen szoktak ránk lecsapni. De amikor valamilyen okból nem ezt teszik, akkor is úgy járunk, mintha azt tennék. Mert abban a dőre reményben hagyjuk elfolyni az időt, hogy talán tényleg nem tesznek meg mindent, amit megtehetnek a saját hatalmuk növelése és szabadságunk csökkentése érdekében. Lassan egy évtized folyamatos és mindennapi tapasztalatai fojtják el azt a reményt. Mi a fenétől él ez még mindig?!

Az újságírás, ami valóban újságírás, szabad pálya, mely a hatósági úton létrehozott Sajtókamara útján kötött pályává válik. Az és úgy művelheti, akinek és ahogy a hatalom megengedi. Ez akkor is így van, ha a kamarai tagságot nem teszik kötelezővé a pálya műveléséhez, ha a jelentkezők többségét nem utasítják el, ha a zsidók (vagy bárkik) számarányát nem korlátozzák, mint nyolcvan évvel ezelőtt, amikor nem az EU, hanem a fasiszta-náci olasz–német tengely határozta meg a kormány cselekvési lehetőségeit.

Lehet ezt másképp is (most valószínűleg csak másképp lehet) csinálni. Nagyjából tudjuk, miként lehet, és a sajtóba is beszivárgott, miként tervezik a nem-lakáj sajtót, röviden a sajtót kinyírni.

Hogyan lehet (részben) ismerhető, de nem bizonyítható szándékok ellen preventíve tiltakozni? Nagyon egyszerűen. Csupán le kell szögezni, mit tartunk elfogadhatatlannak, azt az ország és a világ nyilvánossága elé kell tárni, és demonstrációkkal, akciókkal ki kell állni mellette, s csatlakozásra, reagálásra kell felszólítani minden politikai erőt, illetékes nemzetközi szervezetet és fórumot, valamint a sajtó szabadságában érdekelt valamennyi közéleti és civil szervezetet. Ha a hatalom egyetért, csatlakozik, ha ellentmond, színt vall, ha kussol, mindenki tudja, hogy van rá oka, tehát a tiltakozásra is van ok.

A következőket kell leszögezni, hogy a hatalom csak olyan Sajtókamarát hozhasson létre, amilyet úgysem fog, mert nincs számára értelme:
A Sajtókamara nem korlátozhatja a rajta kívülálló állampolgárok alkalmazási lehetőségeit a sajtó területén, nem kötheti a szakma művelését és az újságírók alkalmazását meghatározott képzettséghez. Nem biztosíthat a javadalmazás tekintetében a hozzá csatlakozó egyének, szervezetek, sajtótermékek, kiadók számára előnyöket. Nem szabhat meg a törvény más feltételeket gazdasági és szakmai tekintetben a kamarán kívüliek és a kamarai tagok számára. Ebből következően nem részesítheti előnyben a kamarai tagokat a hirdetések (például a reklámadó) tekintetében, nem zárhatja ki a kamarán kívüli kiadókat, illetve a kamarán kívüli tagokat alkalmazó orgánumokat az állami hirdetésekből, nem zárhatja ki őket az állami tulajdonban lévő terjesztőhálózatokból, illetve nem állapíthat meg a számukra a terjesztés tekintetében hátrányosabb feltételeket. Nem írhatja elő a kamarán kívüli orgánumok számára, hogy bármilyen formában viselniük kelljen kívülállásuk jelét. Az állami intézményekkel való kapcsolattartás, a tájékoztatási és adatszolgáltatási kötelezettség tekintetében nem tehetnek különbséget a kamarai tagok és a kamarán kívüliek között. Nem tehetnek kötelezővé a sajtóban dolgozók számára más szakmai és etikai követelményeket, mint amilyeneket a Média Önszabályozó Testület meghatározott.

Ez nyilván nem alkalmazásra kész szöveg, kollégák és jogászok biztosan tudnak érettebbet kidogozni, és talán eszükbe jut még valami, ami nekem nem jutott, pedig alkalmas lehet a sajtó megfojtására.
A lényeg az, hogy végre egyszer egy súlyosan veszélyeztetett szakma és a vele együtt veszélyeztetett társadalmi csoportok emberei ne várják lehajtott fejjel a nyaktilót, hanem vágjanak az események elébe, kezdeményezzenek, előzzék meg hóhéraikat.