Jósnak lenni egyszerű dolog. Csak kellő pesszimizmus kell hozzá, és extrém nagyokat már nem hibázhatunk. Persze, ami az egyiknek pesszimizmus, az a másik számára derűlátó várakozás, ezt akár az aktuális Magyarország afféle jelmondatának is tekinthetjük (és globális léptékben sem tévednénk vele nagyot).

Hogy mire gondolok? Például arra, hogy a kormány így a két ünnep között gyorsan szétosztott némi financiális bejglivéget szervezeti szerettei között. Így kapott például négyszázmilliócskát a Magyar-Turán Alapítvány „2020-as tervei megvalósítására”. Ez szép, szimbolikus gesztus (a nagy NER-adakozások tengerében cseppnyi csak az efféle szűken félmilliárdos tétel) – minek a sok magyarázkodás, bőbeszéd, lárifári fecsegés, minek a piszmogó részletek? Tervek és megvalósításuk. Egy azonnali kitermelésre szolgáló Ezeréves Birodalom ötéves tervei.

Mert ez egy jó év volt. A következő még jobbnak ígérkezik. Csak attól függ, honnan nézzük.

2020 kétségkívül 2019 folytatása lesz, részben más eszközökkel. Folytatódik a bányászkodás, nőnek a meddőhányók, szorgos munka sürög. Az alapvető állami feladatok – egészségügyi és szociális ellátás, oktatás, a tudomány és a kultúra finanszírozása, ilyesmi – részben felszámoltatnak, részben átértékeltetnek. (Hogy a szenvedő szerkezet „magyartalan”? Ugyan már! Olvassuk csak el a definícióját a Magyar nyelv értelmező szótárában: „…olyan mondatszerkezet, amelyben az alany nem cselekszik, hanem eltűr, elvisel, elszenved vmely cselekvést, történést, állapotot.”) Felállíttatott a tudományos kutatás és a kultúrpolitika új intézményrendszere: a tudomány az államteológia és az úgynevezett „piaci igények” szolgálólánya lesz, a kultúra pedig mazsola az ország tortáján. A lényeg, hogy mindenki tudja, hol a helye – azok is, akiknek nem jut hely. Sőt, elsősorban ők.

Lesz persze múlt is. Sok múlt. Új múltak, bár nem túl meglepők, hiszen a jelenünkből fejtik vissza őket – múltunk, és persze jövőnk is a jelen áldozata. A Nemzeti Összetartozás Éve lesz 2020, a trianoni békeszerződés századik évfordulója. A NER imádja az efféle oximoronokat, egy nagy, lelkes jótékonysági vadászat az egész ország. És a történelmet is imádja, nagyipari módszerekkel folyik a múlt gyarmatosítása. Láthatjuk majd, ahogy Dózsa László (1942-) megpróbálja kiverni a töltőtollat Kun Béla és Károlyi Mihály kezéből, mikor azok alá akarják írni a békediktátumot, de ezt megakadályozzák a nyugatalkonyi háttérhatalmak; Dózsát kivégzik, utána verbunkosokat énekel. Nemigen fogjuk viszont hallani annak a két politikusnak a nevét, akik a Horthy Miklós kormányzó által kinevezett Simonyi-Semadam-kormány tagjaiként valójában aláírták az ország felosztását jelentő békét: Benárd Ágost, a Kormányzó Úr Őfőméltósága Kormányának népjóléti minisztere, valamint Drasche-Lázár Alfréd, külügyminisztériumi államtitkár, a békeszerződés aláírására kinevezett rendkívüli és felhatalmazott miniszter.

Lesz politika is. 2020-ban nem lesznek ugyan választások, de immár minden év választási év, állandósult kampányban élünk. Márpedig a választások, ugye, a demokrácia ünnepei, folytonos tehát az ünnep, mindennap karácsony (sosincs nagypéntek). Számíthatunk újabb szaftos videókra, pajzán szelfikre, kormánytól is, ellenzéktől is. Több talán nem is kell: csak a lényeg legyen látható, majd ezt nevezzük lényeglátásnak. Megerősödik az ismét színpadra állított kétszemélyes monodráma: az Orbán–Gyurcsány tengelyre felfűzött moralitásjáték, a bazári komédia, ahol mindenki tetszés szerint választhatja ki, hogy ki a Jó, ki a Gonosz. Egymásba olvadnak az egymást feltételező narratívák. A kormány és az „ellenzék vezető erejének” fénykörében tétova bogárkákként csaponganak a többi, kiegészítő pártok – egyre szűkebbre szabott keretek között játsszák el az országgyűlés színpadán és a kiaknázható önkormányzatokban a „Működik még a demokrácia” című tragikomédiát. Néhány városi színházban talán valódi alternatív előadásokra is sor kerül majd. Figyeljünk oda ezekre! Nem lesz könnyű megkülönböztetni a változás lehetőségét a változatlanságot garantáló azon árucikkektől, amiket „változás” feliratú díszpapírba csomagolnak.

Valami biztos megmarad a Nemzeti Összetartozás Évében: a nemzeti szétszakadás. A kerítések az ország körül, a kerítések az országon belül. A parcellázás. Lényegében minden párt egyetért a valóságos és átvitt értelmű határkerítések fenntartásában, építésében.

Veszünk egy új hőerőművet! Kár, hogy régi. Lesznek új szuperkórház-terveink. Aztán még újabbak. Sok-sok helyszínrajz és látványterv. Lesznek új stadionok. Sajnos, a foci a régi marad – ugyanazok a szabályok, ugyanazok a játékosok. Egyre többen szorulunk a társadalom kispadjára, hogy ott bűnös életvitelszerűséggel tartózkodjunk.

Persze – közhely –, garancia csak arra van, hogy semmire sincs garancia. Így lesz, HACSAK nem történik valami. Mert a „hacsak” mindig váratlan, csak visszatekintve magától értetődő. Mert jósnak lenni egyszerű dolog, hacsak… Ennek a hacsaknak a jegyében kívánok mindannyiunknak valamilyen újesztendőt.