Egy éves voltam, amikor a rendszerváltók - nemzetiek és urbánusok, fiatal és idősebb demokraták, keresztény és nem keresztény demokraták, sőt sokan egyáltalán nem demokraták, reformszocialisták, kisgazdák, itthon maradtak és külföldre szakadtak, kitelepítettek, meghurcoltak és elhurcoltak, akik már sokat veszítettek, s akiknek már nem volt veszítenivalójuk - kikövetelték, hogy Magyarország a demokrácia útjára lépjen. Ennek szimbolikus napja a Magyar Köztársaság szabadon választott Országgyűlésének alakuló ülése volt, 1990. május 2-án. Tisztelet azoknak, akik tettek ezért, tisztelet azoknak, akik kockáztattak. Mertek ellent mondani, mertek ellenálni.
Az azóta eltelt három évtized majd’ a teljes életem. Ha úgy tetszik, amíg én megfordultam, felültem és botladozva, de elkezdtem járni, az új Magyarország is erőre kapott. Az eszmélésem, a tudásom ebből a korból ered, a meghatározó vonásaim ekkor alakultak ki. Azzal kecsegtettek, hogy a mi generációnk már nem abba a koporsóba kerül, amiről egy szakállas, hosszúhajú, szépreményű srác a saját fiatalságára utalva, nem sokkal korábban a Nagy Imre mártír miniszterelnök újratemetésen beszélt.

A rendszerváltó parlament díszülésén Varga Béla, a nemzetgyűlés egykori elnöke, aki több évtized amerikai emigráció után tért vissza a felszabadult Magyarországra, a következőt mondta: „mélyen kell beidegződnie a magyar tudatba annak, hogy hibáinkért most egyedül vagyunk és leszünk felelősek. Az emberi szabadság nem körülmény, hanem feladat. A bilincsek lehullásával együtt jár a magunkra, magunk által szabott emberi kötelesség. Nehezebb olykor szabadnak, mint rabnak lenni.” Vannak emberek, akik szinte jósként látták előre a jövőt, de legalábbis a Magyarországra leselkedő veszélyeket. Varga Béla katolikus pap, az amerikai emigráns magyarság egyik vezéralakja ilyen ember volt.

Beleszülettem a szabadságba, mégsem ez lett az életem meghatározó élménye: sokkal inkább az lett annak szisztematikus lebontása. Politikai értelemben a 20. század Magyarországon még nem ért véget. Én arra a pillanatra emlékszem, amikor először jelent meg ugyanazzal a címlappal több tucat újság. Úgy, mint a szüleim által emlegetett „átkosban”. Arra is, amikor először ítéltek el egy hajléktalant pénzbüntetésre, csak azért, mert nem volt hol laknia. És arra is, ahogy végignéztem, ahogyan a családom, a barátaim és ismerőseim által befizetett adókból kastélyokat és palotákat építenek azok, akik az emberek képviseletére esküdtek fel, mégis az ország urainak képzelik magukat. Ez lett a Momentum-generáció alapélménye. És azért dolgozunk, hogy leváltsuk azokat a rendszereket, amelyek Magyarországot a 20. század nagy vesztesévé tették: hogy ne térjen vissza sem Horthy-, sem a Kádár-, sem az Orbán-féle elnyomó és vereségre ítélt politika.

Híve vagyok annak, hogy történelmi eseményeket árnyaltan ítéljünk meg. Mégis rosszul érzem magam minden alkalommal, amikor a rendszerváltást relativizálják: „gengszterváltásnak”, „módszerváltásnak” nevezik. Ettől még igaz, hogy a rendszerváltás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a nyugati életszínvonalat azóta is – egyre lemaradva – üldözzük, időről-időre egekbe szökik a munkanélküliség, tömegessé vált a hajléktalanság, és egy teljes generáció alapvető élménye lett a létbizonytalanság, a félelem a munkahely elvesztésétől, az alacsony nyugdíjtól, az elszálló lakásáraktól, a jövőtől.

Egyvalami azonban sokáig reményt adott: a demokratikus útra tért Magyarország nem egymás ellen hergelte polgárait, nem leszámolni akart a pillanatnyi többség az aktuális kisebbséggel, hanem együtt élni vele. Nem bélyegezte meg egyik a másikat azért, mert nem ugyanazt a jövőt képzeli, nem ugyanazokat az értékeket vallja, nem ugyanazt az Istent választja, vagy csak nem ugyanarra a pártra szavaz.

Van, aki megélte, van, aki megtanulta: 1990. után már le lehetett írni a valóságot. Nem volt cenzúra, nem tiltottak, tűrtek és támogattak kritikus, semleges és kommunistabarát művészeket és véleményformálókat. Szabad volt összegyűlni, tüntetni, kritizálni és bármit beszélni a politikáról. Megjelent a gazdaságban a teljesítményelv is: aki jobban teljesített és többet tudott, könnyebben juthatott előre, miközben a jelentős részben elhibázott privatizáció például a közművek terén, az energetikában, vagy a mezőgazdaságban óriási, máig ható károkat okozott. Nem szabad viszont alábecsülnünk azt a tényt, hogy Magyarországon a rendszerváltás véráldozat és erőszak nélkül ment végbe, és hogy ennek révén hazánk végre csatlakozhatott oda, ahová ezer éve tart: az európai szövetségbe, amely harminc éve védi a békét és biztosít – sokszor eltékozolt vagy egyenesen elrabolt – fejlődési lehetőséget.

Most, harminc év múlva Magyarországon újra egy elnyomóvá lett rendszerben találjuk magunkat. A Fidesz új autoriter államot épít, ahol, az “aki nincs velünk, az ellenünk van” logikája roncsolja a társadalmat. Ma újra kirúgnak embereket az állásukból azért, mert kritizálják a kormányt, vagy csak mert nem hajtják végig a legkorruptabb vagy leghajmeresztőbb utasításokat. Ma a szegény és kiszolgáltatott emberek érdekében dolgozókat vegzálja a hatalom – pont úgy, mint a Kádár-rendszer azokat, akik szegénységről, vagy éppen a kapun belüli munkanélküliségről mertek beszélni.

Nem Orbán Viktor csinálta a rendszerváltást, de része volt benne. Ezért tisztelet illeti. Azóta viszont elárult mindent, amiért akkor kiállt. Elnyomó lett az elnyomottból. És ezzel nem csak saját lelkiismerete előtt kell elszámolnia.
Az én generációm feladata, hogy ellenálljon ennek. Ellenálljon a szabadság és a személyes autonómiák visszaszorításának, és kiálljon a magyarság 1000 éves álma, a nyugati orientáció mellett, a demokratikus értékek, a tudás társadalma és a szolidaritás mellett. Mindezt azért, hogy Magyarország és a magyar nemzet az új évszázad nyertese legyen. Mindezt azért, hogy 2050-ben úgy emlékezhessük 2020-ra, mint az Orbán-kísérlet egyik utolsó évére.

Az előttünk álló évek és évtizedek, arról szólnak majd, hogyan hozzuk helyre az eltelt tizet. A kihagyott lehetőség évtizedét, az ellopott illúziók évtizedét. Ez nem egyszerű feladat. Nem elég hozzá az a düh, ami kétségkívül megvan bennünk – mert eltékozoltak vagy elloptak Magyarország életéből több mint egy évtizedet. Abból az időszakból ráadásul, amikor a hazánk már fejlődhetett, tovább léphetett volna, hiszen nem voltak az országban a szovjet tankok, hogy jelezzék, ha eltérünk a Moszkva által kijelölt iránytól.

A rendszerváltás körül született magyar nemzedékek 30 évvel a rendszerváltás után most kapnak egy újabb esélyt. A Fidesz tévesen azt állítja magáról, hogy befejezte a rendszerváltást.  Ezzel szemben a dolog úgy áll, hogy az én nemzedékemre hárul a rendszerváltás befejezésének feladata.

Az Orbán-kísérlet visszahozta a pártállamot, a propagandát, és az oroszokat. Moszkva újra diktál és rendel. A mi feladatunk az, hogy polgáraink biztonságára ügyelő jogállamot teremtsünk. Ne azt mondjuk meg, miről, mit kell gondolni, hanem érjük el azt, hogy valamennyien szabadon gondolkodjunk és szabadon érveljünk, alakítsunk ki olyan légkört, ahol nem a félelem és a tiltás szab határt, hanem ahol “a szabadság a rend”. Találjuk meg azt, ami összeköt, és ne hagyjuk, hogy éket verjenek közénk. Tegyük a magyarságot a 20. század veszteséből a 21. század nyertesévé!