„Ha most vagy éhes, most fázol, akkor nehéz a jövőd építésén gondolkodni”
Az észak-magyarországi Szendrőn egy iskolaigazgató próbálja menteni a menthetőt, miközben budapesti tinik pakolják tele a rászoruló gyerekek szatyrát. Az Age of Hope januári adományosztásán jártunk, ahol a szervezetet vezető Tóth Ákos elmondta, hogyan teljesítenek a gimnazisták az önkénteskedésben, mit tart azokról, akik csak híreskedésre használják a karitatív munkát, és hogy neki mit mond Teréz anya tanácsa.
A nagy karácsonyi adományroham az ország legszakadtabb térségeiben furcsa másnapos állapotot hagy maga után január elejére. A készletek lassan kifogynak, az ajándékok fénye megkopik a hidegben, mikor egyetlen eltüzelhető farönk értékesebb lesz bármilyen LEGO-figuránál. Mégis, mi értelme van akkor az egész ünnepi jótékonykodásnak? Meddig lehet ezt bírni, ha az ember visszajár a lyukas falú kalyibákba az amúgy is szegény falvak szélén, és látja, hogy szinte semmi nem változott azonkívül, hogy a házfal nagyobb szögben dől, a lyuk pedig még nagyobb lett? Az Age of Hope Alapítvány téli turnéjának platójára felugorva kerestük a választ a Borsod megyei Szendrőn.
Északi átjáró ikeás zacskókkal
Az M3-as autópályát a miskolci letérőnél elhagyva, a nagyváros lakótelepeinek zord tekintetétől kísérve sorakoznak a téli hidegben füstölgő kistelepülések. A Sajó völgye után Edelény, végül Szendrő, ahol a Fő utcában lévő Abigél Szakképző Iskola előtt már kisebb esküvőre elegendő autó parkol, könnyű megtalálnunk a célt.
A fűtött épületbe lépve, száraztészta, étolaj és háztartási keksz csomagok között szlalomozva Tóth Ákost, az Age of Hope vezetőjét keresem, de egy rövid köszönés után forgószélként sodor el minket egymástól az a pörgés, amivel az adománycsomagok készülnek: „Minden ikeás szatyorba megy 3 kiló liszt, 2 kiló cukor, tartós kenyér, meg a többi cuccból egy-egy, jó? Légyszi, a szaloncukrokat se felejtsétek ki!”, „Ide kell még zsemlemorzsa!”, „Húzzátok már ezt arrébb, mert nem fog így elférni 100 darab megrakott nagy szatyor!”
A pedáns kisvárosi szakközép teljes alapterületét csomagok borítják, az udvarra pedig kisebb csoportokban érkeznek azok családok, amelyeknek az iskolába jár legalább egy gyereke. A jól megpakolt zacskók akár 15–20 kilót is nyomnak, mégis van, hogy 10–12 éves gyerekek jönnek biciklivel és tesókkal felszerelkezve, hogy hazaszállítsák.
„Miért nem voltál focin, mi? – András bá, hát nem tudtam menni, tanulni is kell néha!” Akár gyerek, akár felnőtt, egy közös: mindenki leállt pacsizni és beszélgetni az iskola igazgatójával, Kavalyecz Andrással. 1987-ben kezdte a pedagóguspályát Tököl, Kalocsa és Aszód nevelőotthonaiban, a mély vízben. Ott a cél megpróbálni rögtön visszaterelni azokat, akik már rögtön fiatal életük elején elbuktak, hogy ebből valaha felálljanak. Bár első pillantásra a szendrői iskola messze áll a nevelőotthonoktól – hiszen aki ide bejutott, az már legalább egy csatát megnyert – mégis jól jön az igazgató tapasztalata, amikor a helyi szegregátumban túlélő diákok mindennapjaiban kell segíteni.
„Szűcs László és felesége, Siska Katalin a tulajdonosai az iskolánknak, és a ráhatásomra vásároltak két családi házat Égerszögön. Oda hordjuk ki a cigány gyereket szocializálódni. A cigány lány megtanul veteményezni, tésztát gyúrni, csipkelekvárt főzni, gombát szedni. A fiúk pedig megtanulnak fűt kaszálni, fát metszeni, megtanulják, hogy a pálinka miből lesz, mert főzünk pálinkát és a bevételt visszaforgatjuk az iskolába” – meséli az iskolaigazgató a nevelési módszereiket.
Amikor az ember fázik és éhes, akkor változik az értékrend
Ez mind jól hangzik, de kívülről nézve mindig felmerül az emberben, hogy a munkalehetőségektől jórészt elvágott falvak, kisvárosok szélén még a település többi részétől is elkülönülten élő emberek mit kezdenek majd bármiféle tudással, ha nincs, aki alkalmazza őket. „Volt egy borzalmasan fegyelmezetlen lány, a Zsuzsa, innen a szendrői cigánysorról, aki ide jött hozzánk tanulni. Egy valami érdekelte: a foci, és tehetsége is van hozzá. Nálunk teljesen átalakult, leérettségizett, most itt dolgozik pedagógiai asszisztensként. Nekem pedig rettentő fontos volt az ő személye, mert ahhoz, hogy ezeket a gyerekeket a sorról meg tudjuk fogni, ahhoz közülük kell pozitív példát hoznunk” – vagyis a helyszínen kell megtalálni azt, akinek a segítségével el lehet indulni kifelé a nyomorból.
András azonban őszintén beszél róla, mennyi negatív hatás rángatja vissza ugyanezeket a gyerekeket és családjukat a kilátástalanságba. „Nagyon sok ember uzsorából él itt. Képzelje el, hogy ha meghal egy családban valaki, akkor kijár neki a virrasztás, a temetés külsőségekkel, zenészekkel, megszólják azt, aki erre nem áldoz. Na most bankhitelük már nem lehet, hiszen BAR-listára kerültek. Nem fogja érdekelni ott és akkor, hogy majd a háromszorosát kell visszafizetni a pénznek, csak az, hogy a hozzátartozójának méltó végtisztességet adjon.” Pedig sokszor egy ilyen kölcsön akár a házat is elviheti a család feje felől.
András hozzáteszi: fontos, hogy a helyi körülményekhez alkalmazkodjon az oktatók látásmódja. Az oktatást áttették reggel 8-ról fél 9-re, aki viszont nem ér be, annak rögtön utána telefonálnak, vagy akár a házhoz is kimennek megnézni, mi a hiányzás oka. „Lehet, hogy amikor hiányzás miatt számonkérem, akkor az lesz a válasz, hogy András bá, ne haragudjon, de nem aludtam semmit, mert ki kellett menni az erdőbe fát lopni, hogy ne fagyjanak meg a testvéreim. Én erre nem mondhatom, hogy akkor én most feljelentelek és elvonjuk az ösztöndíjadat is, mert akkor még nagyobb szakadékba lököm.” E helyett a foci és tánc az ösztönzők. Aki nem teljesít, az kimarad ezekből a programokból, ami a saját környezetükben is presztízsveszteség.
András bá tanítványainak egyikével, Zsuzsával elmegyünk „a sorra” körülnézni. A közeli dombnak is szerény emelkedőről, a szendrői várhegyről az erőd lőportornyának helyén 2012-ben épült Felsővár-kilátó tekint le szigorúan a cigánysor füstöt köhögő kis házaira és a helyi focipályára, ahol látszik az iskolai utánpótlás eredménye: rengetegen gyerek üldözi kiáltozva a szebb napokat látott labdát.
A „soron” következők
„Jaj, a teraszt azt ne vegye le, pont most kezdtem el takarítani!” – kéri a fotósunkat Zsuzsa nagymamája, akit szintén Zsuzsannának hívnak. Pedig a teraszon semmi kirívó nincsen, csak zsúfoltan egymás mellé rakott kerti eszközök, babakocsi, műanyagszékek. A házban színes tapéta, szobadíszek és egy kis karácsonyfa fogad.
„Ha tudnánk dolgozni, nem kéne segítség, de tavaly leszámoltattak, azóta nincs munkám, én vigyázok az unokámra. 22 ezer forintból élek, ebből fizetem a számlákat, meg a néhai férjem adósságát is törlesztem” – meséli az öt hónapos Lórándot a kezében tartva Zsuzsanna. Bianka, a kisfiú édesanyja napközben az iskolában van, idén fog érettségizni, de amikor beteg a kicsi, akkor otthon marad vele ő is, ilyenkor kimarad. A családban van egy Down-kóros gyermek is, de nem kapnak utána támogatást, mert amikor kérdezték, készséggel elmondta a nevét, hogy hány testvére van és azt is, hogy hol lakik, ezért úgy látták, képes önmagát ellátni – mondják.
A nagymama büszkén ecseteli, hogy a nehézségek ellenére a családból öten is az Abigél iskolába járnak. A tél viszont a legnehezebb időszak, ha nincs fa, nincs fűtés, az pedig még a felnőttek szervezetét is megviseli, nem beszélve a pár hónapos csecsemőről.
Ezt mondja a srégen szemben lakó István is, akihez betérünk még egy rövid vizitre. „Most voltam fáért az erdőben. Ha nem hozok, megfagyunk. Ennyire egyszerű” – mondja, mikor kérdezem, honnan van az a vastag törzs, amit még fel kell aprítani.
Az elmúlt évben kilövő élelmiszerárakat nagyon megérzik, „a gyerekek esznek, mint a robotok, ha tehetnénk 20 percenként falatoznának”. Hat gyerekből mindenki iskolába, óvodába jár kora szerint és jön már a hetedik is. Abban reménykednek, hogy a távoktatás már nem jön vissza, mert azt nehéz volt ennyi gyerekkel otthon teljesíteni.
Örüljünk, hogy ezen az oldalon állunk
Az Age of Hope Tóth Ákos vezetésével egy fiatal brigáddal már sokadjára jön vissza Szendrőre. Az adományturnék fáradalmait pedig a Szendrőtől légvonalban csak 60 kilométerre, de több mint kétórás autóútra fekvő Vissen, az egykori tanárlakból az alapítvány többfunkciós főhadiszállásává alakított, pedánsan felújított házban pihenik ki. Az épület gyerekcsoportok táboraira, pár napos kirándulásokra is alkalmas és a helyi gyerekek is haszálhatják. A bázis tökéletesen felszerelt, mindenféle háztartási berendezéssel, társasjátékokkal, konyhával, sőt még pingpongasztalt is kaptak az egyik támogatótól. A kertben egy veteményest is kialakítottak, a helyieket is bevonják, akár a helyi termékek vásárlásról, akár a ház fenntartásáról van szó. Az egyik táborozós sörpadon ülve beszélgetünk Tóth Ákossal.
hvg.hu: Az adománycsomagok, a tisztítószerek, a táboroztatás – ami innen nézve egy nagyon fontos, jótékony tevékenység, az lehet, hogy egy-egy gyerek életéből csak egy pár pillanat, múló emlék. Mi motiválja mégis? Lehet kiutat mutatni ezeknek a gyerekeknek egyáltalán, vagy a rengeteg munkának, amit beleraknak, csak felületi kezelés az eredménye?
Tóth Ákos: A kiút az nem tőlünk fog látszani, egy kis alapítvány vagyunk. Viszont látom azt a csodát, hogy egy-egy kirándulás alkalmával mennyi mindent el lehet érni ezekkel a gyerekekkel. Tudom, hogy ez csak egy kis szelete az egésznek, éppen ezért szeretnénk nagyon elindítani egy kollégiumot. Nagyra becsülöm azokat a pedagógusokat, akik a gyerekek szüleit, talán a nagyszüleit is tanították, ismerik. Engem Budapestről, kétszázhetvenakárhány kilométerről nem az kell, hogy motiváljon, hogy minden gyerek bizonyítványa tele legyen ötössel, én nem ezért tartok fenn egy szervezetet. Az én feladatom az, hogy ezeknek a pedagógusoknak a munkáját onnan tudjam segíteni. Az elsődleges szerepünk, hogy összekötjük őket olyanokkal, akik segítséget ajánlanak fel. Tulajdonképpen az a dolgunk, hogy segítsük azokat, akik helyben akarnak segíteni és a képességeik, elhivatottságuk megvan ehhez, az eszközeik viszont sokszor nagyon szerények. Mi összekötjük a szálakat.
hvg.hu: Akkor az Age of Hope a köldökzsinór?
T. Á.: Igen, mi azokkal a hiteles szakemberekkel (pedagóusok, védőnők, szociális munkások) dolgozunk, akik a helyszínen teljesítenek. Azt persze sem én, sem ők nem tudják garantálni, hogy a két Milka-csokiból estére nem lesz vicces cigi. Ezért nem tudunk Lyukóbányára menni, ezért nem pálya Tornanádaska, ahol például rendőrt hívtak ránk.
Ha nincs meg a helyi hiteles ember, akkor fordul elő olyan, hogy ránk borítják a kerítést.
Ha odamész egy ilyen nehéz helyzetben lévő környékre temérdek adománnyal, minden előkészítés nélkül, abból lincselésközeli állapot kerekedik. És vannak sajnos olyan helyek is, ahol korábban működtünk, de miután ezek az emberek kiestek, mi sem tudunk már odamenni. De nemcsak a helyi kollégák támogatásáról szól ez, visszafelé is működik. Mi ugye nagyon fiatal, érettségi előtt, vagy nem sokkal utána lévő, túlnyomórészt fővárosi önkéntesekkel dolgozunk. Fontos az edukációs oldala ennek az egésznek, ami hat rájuk: ha már csak annyit megtanulnak, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy az egész segítői mechanizmusnak ezen az oldalán állunk és nem a másikon.
hvg.hu: Hogyan élik ők meg ezt az egészet?
T. Á.: Szerencsére nálunk egy remek kis csapat alakult ki. Inkább legyünk maroknyian ilyen aktivitással, mint hogy egy fejnehéz, felhígult szervezet legyünk. Az 50 órás közösségi szolgálatot teljesítenie kell ma már minden gimnazistának érettségi előtt. Sok helyen ez már alibi, akár iskolai padok tologatásával is le lehet papírozni az egészet, sokan ezt is választják. Pedig az ötlet nagyon jó és az irány is, de a megvalósításon elbukik sokszor az egész. Hozzáteszem, a Covid miatt most sok szervezet nem is nagyon fogad embert. Mi a programunkat elsősorban élsportoló gyerekekre találtuk ki, akiknek edzéseik is vannak. Én azt tudom garantálni nekik, hogy évente 25–30 órát nálunk le tudnak dolgozni. A táboroztatást, a külföldi nyaraltatásokat viszont ki kell nálunk érdemelni, teljesíteniük kell hozzá. Erre pedig egyre kevesebben képesek, vagy hajlandóak.
hvg.hu: Ez a korosztály akkor elvérzett az önkénteskedésben?
T. Á.: Erős szavak, de ez a korosztály sok mindenben elvérzett. Én évek óta dolgozom gimisekkel, de a mostaniak nagyon nehezen terhelhetőek, nagyon gyenge a problémamegoldó képességük, nehezen leköthető a figyelmük és nagyon nehezen motiválhatóak. Beszűkült a világuk, interaktív, külvilági élményeket már nem is nagyon keresnek. De sok mindent pedig én nem értek meg belőlük: ahogy én nagypapám sem értette, miért van piros hajam és miért vannak kitűzők a bőrmellényemen, én sem értem, hogy miért kell pillanatragasztós kihívásokat teljesíteni a TikTokon. Ráadásul a Covid is páros lábbal rúgta bele az online térbe azt a generációt, akiknek épphogy minél több „offline” élményre lett volna szüksége. Nem bánom, hogy nem most vagyok fiatal. Viszont még nem találtam meg azt a modellt, amiben működne ez az egész nélkülem. Sokszor próbálkoztunk franchise-szerűen elindítani, kiszervezni a tevékenységünket, de egyszerűen sosem sikerült úgy, ahogy akartuk. Nem találtam még meg az utódomat.
hvg.hu: Mi hiányzik? Nem elég vonzó a munkakör?
T. Á.: A Havasi Zolival készült hvg.hu-interjúban volt is egy ilyen utalás ránk, hogy „Mennyire adja el hozzájuk hasonlóan mondjuk az Age of Hope-ot is a 'szexi rosszfiúk jótékonykodnak'-imidzs?”. Ezt hadd utasítsam vissza. Minden korszak máshogy nevezi ezt, van, hogy kötelességnek, erénynek hívják a jótékonyságot.
Manapság ez megy, hogy #adni menő, vagy #segíteniszexi, tök mindegy. Szerintem adni kötelesség.
Kötelességünk segíteni nekünk, akik jó körülmények között élünk azoknak, akik nyomorognak. Ma Magyarországon mindenki meg tudja találni a számára megfelelő utat a segítségnyújtáshoz. Idővel, pénzzel, kapcsolatrendszerrel, sok mindennel lehet segíteni. Akár magánemberként, akár szervezetként. Persze el lehet menni pompáskodni Afrikába fekete kisfiúkkal szelfizgetni brutál pénzeket felemésztve, biztos jobban mutat Instán, mint egy borsodi cigánytelep. Mi itt akarunk segíteni. Ahogyan Teréz anya is azt mondta: „Találd meg a saját Kalkuttádat”.
hvg.hu: Mi a helyzet az ajándékcsomagokkal? Ilyenkor januárban már lecsengett az ünnepi nagylelkűség és inkább adakozási apátia van, nem sokan turnéznak ilyenkor az országban további adományokkal.
T. Á.: Nálunk ezt teljesen máshogy kell nézni. A mikuláscsomag például nem egyszerűen csokoládé, vagy ajándék, hanem kalória is. Míg karácsony környékén a gyerekek vannak fókuszban az 1000 gyerek karácsonya programunkkal, addig januárban a családoknak igyekszünk tartós élelmiszercsomagokkal, főzésekkel segíteni. Idén 150 családnak kb. 2 millió forint értékben sikerült. Fontos, hogy kizárólag cégek és magánemberek adományaiból. A járvány óta viszont még nehezebb. Hallom, hogy több helyen az uzsorások már elfoglalták a dögkutakat, tűnnek el a kutyák, macskák az falvakból. Itt már ekkora a baj. Beszélhetünk persze arról, hogy hogyan fog majd a kislány a sorról gimnáziumba járni, de ennél sokkal lejjebb tartunk most. Ha most vagy éhes, most fázol, akkor viszonylag nehéz a jövőd építésén gondolkodni.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
