Megoldás a munkanélküliségre: kinek diktálhat Brüsszel?
Megvan a válasz a munkanélküliség megfelezésére és a teljes foglalkoztatottság megteremtésére – véli az Európai Bizottság, és konkrét intézkedések programcsomagjával próbálja ezt a tagállamok figyelmébe ajánlani. De vajon átültethető-e a legfőbb elem, a foglalkoztatási rugalmasságot és biztonságot egyszerre ígérő flexicurity-elmélet a gyakorlatba a sokszínű Európában?
„Meg kell felezni a munkanélküliségi rátát” – hangzott el március 10-én, az európai munkaerőpiacok jövőjéről szóló konferencián a tavaly kitűzött cél újra. Az Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztosa, Andor László és a 2010-es közigazgatási Nobel-díjas Christopher A. Pissarides egy egésznapos programon ismertették a még 2007-ben meghirdetett flexicurity-stratégiának (magyarul rugalmas biztonság) eddigi – nem túl bíztató – eredményeit, és próbáltak új lendületet adni a munkahelyteremtés és foglalkoztatottság közösségi szintű javításához.
Az unió 2010-re 70%-os foglalkoztatottságot szeretett volna elérni az országok átlagában, ám nem számolt a világot megrengető gazdasági válsággal, amelynek következményeképpen 2008 óta hétmillióval növekedett az EU-s munkanélküli állomány, azaz 2010-re több mint 23 millió állásnélkülit regisztráltak a közösségen belül. A lassú kilábalás a válságból még nem mutatkozik a munkaerőpiac fellendülésében, pedig Andor László egy érdekes adattal is szolgált a konferencián: állítólag 4 millió munkahely várja “gazdáját” EU-szerte, a kínálat azonban nem mindig találkozik a kereslettel.
A nem megfelelő munkahely boldogtalansághoz vezet, hosszú távon pedig a hatékonyság és a termelékenység kárára válik - véli Pissarides, aki éveket töltött a munkaerőpiac vizsgálatával, a munkavállalók és a munkaadók természetrajzával és a teljes foglalkoztatási idea megteremtésével. A Bizottság a ciprusi Nobel-díjas elmélete nyomán 2020-ra 75%-os foglalkoztatottságot szeretne látni tagállamaiban, ami némely országban (például Svédországban) már most bőven megvan, néhol azonban - mint például az 57%-os mutatójú Magyarországon – komoly kihívás lesz.
Az ideához stratégia
Az intelligens, fenntartható és inkluzív növekedésre irányuló Európa 2020 stratégia - így nevezte el az Európai Bizottság a programajánlatot, mely hozzájárulna a fent említett foglalkoztatási arány eléréshez a 20-64 éves korcsoportban. Ennek együtt kellene járnia az iskolai lemorzsolódás arányának 10% alá csökkentésével, valamint a fiatalok felsőoktatásban, vagy megfelelő szakképzésben való részvételének legalább 40%-ra való növelésével – véli a programadó.
A hangzatos arányszámokhoz konkrét intézkedéseket rendelt a Bizottság: ragaszkodva a flexicurity eleméhez, ami nagyvonalakban a munkaerő-piaci reformok felgyorsítását jelenti a munkaerőpiac rugalmasságának és biztonságának növelése céljából.
A rugalmas biztonság elvét az elmúlt években pár ország - Németország és Dánia - sikeresen alkalmazta, mások esetében azonban épp visszafelé sült el a munkaszerződések megreformálását megkövetelő stratégia. Spanyolországban például a munkaadók csupán a „flexi”-ben jeleskedtek, szerződésben rögzítve a könnyű és olcsó elbocsátás feltételeit, míg a „biztonsági előírásokat” egyszerűen kihagyták a megállapodásokból. Teljes bizonytalanság és alacsony bérek mellett nem csoda, ha a spanyol munkavállalók szinte szitokszóként használják az elméletben szépen hangzó flexicurity kifejezést.
Hiba csúszott az elméletbe, amelyet az akadémikusok szerint ki kell küszöbölni: csak úgy lehet a rugalmas biztonságot sikeresen bevezetni, ha abban konszenzus van a szociális partnerek között.
Makacs felek
De vajon készek-e erre a felek? A határozatlan szerződésű munkaadók például arra, hogy lemondjanak bebetonozott jogaikról, melyek révén kényelmesen és motiválatlanul ülhetnek székükben. Vagy: hajlandóak-e képezni magukat akár 30-on túl is, hogy ezzel szolgálják saját fejlődésüket? A másik oldalon, a munkaadónál pedig elvárható-e, hogy több időt szenteljen munkavállalói oktatására egy olyan környezetben, ahol e plusztudást lehet, hogy nem is nála fogja az alkalmazott bevetni. Adhat-e nagyobb szabadságot neki, hogy magánéletét összeegyeztesse munkájával, és fektetne-e nagyobb hangsúlyt dolgozóinak egészségesebb életmódjának elősegítésére? Egyáltalán, hogy átgondolja a szerződéseit és nem csupán a két véglet alapján foglalkoztassa embereit: határozott ideig, teljes bizonytalanságban, vagy határozatlan ideig, mely bár biztonságot ad, de nem alkalmazkodik a változásokhoz.
Nehéz kérdés, hiszen az érdekek alapvetően különböznek, a kommunikáció pedig könnyen harcba és kudarcba fulladhat. Arról nem is beszélve, hogy hiába van valahol szakszervezet, az alternatív formában munkát vállaló dolgozóknak nincs beleszólásuk a kiváltságosok (azaz a határozatlan idejű, teljes munkaidőben foglalkoztatottak) döntéseibe.
És még ha megfelelő is a kommunikáció, a fenti hipotézisek megvalósításához elengedhetetlen az állam és a kormányzat gondoskodó, áthidaló szerepvállalása: méghozzá, hogy a munkahelyteremtéshez megteremtse a megfelelő munkaerő-piaci feltételeket, kevesebb adminisztratív terhet, vagy a munkára és a mobilitásra kivetett adók csökkentését.
De vajon a kormányzatok meggyőzhetőek-e arról, hogy - politikai-hatalmi érdekeiket háttérbe szorítva - a hosszútávú versenyképességet tartsák szem előtt, és ezek alapján támogassák a munkavállalókat, a munkanélkülieket és a munkaerőpiacról időszakosan, vagy örökre kieső „elemeket”?
Maguk az akadémikusak is szkeptikusak, négy évvel a flexicurity első elhangzása és két évvel a gazdasági válság kitörése után. Borul minden észérv a vészhelyzetben, és még a példamutató Dániában is megduplázódott a munkanélküliség a krízis hatására.
Mentalitásbeli különbségek
Mindent rá lehet fogni a válságra, azonban vannak olyan akadályok, melyek mélyebben gyökereznek. A kulturális, mentalitásbeli eltérések még ma is aláaknázzák a flexicurity gyakorlati megvalósítását. Míg például az olasz anyák nem fognak lemondani arról, hogy három évig otthon maradjanak gyermekükkel, északabbra akár pár hét babázás után szívesen visszatérnek a munkahelyükre.
Ugyanez a különbség jelentkezik a mobilitásban is. Az alacsonyabb életszínvonalú déli államokban kevésbé mozdulnak ki az emberek a szorosabb családi kötelékek miatt, és ritkán indulnak más országba állás után nézni. Így aztán nehéz rátalálni a 4 millió üres munkahely egyikére, vagy akár a karrierlépcsőn továbblépni határon túl. Ehhez képest a magasabb életszínvonalú északiak nem bánják, ha a munkavégzés nem két-három utcányira van az otthonuktól, hanem akár két-három országnyira.
Ezeket a régóta szajkózott különbségeket még mindig nem sikerült kiküszöbölni, hiszen másik szemszögből ez a diverzitás sokszínűséget és kulturális gazdagságot eredményez, amelynek egyik legfrissebb színfoltja épp Brüsszel: az előremutató, megoldást kereső, kommunikációra buzdító, stratégiákban gondolkozó mentalitásával.
Süket fülek?
Pedig csupán át kellene ültetni a sokaknak elefántcsonttoronyként ható EU-s intézmények termelte ideákat - vélik a szakértők. Ebben azonban nem jeleskednek az országok, a flexicurity-ről például a magyar sajtóban szinte alig találni anyagokat.
Ennek megfelelően egy általunk véletlenszerűen megkérdezett logisztikai vállalat magyar fióktelepének képviselője például nem is hallott a flexicurity-ről, pedig közel 5000 főt foglalkoztató cége Európa-szerte jelen van, és Magyarországon is több mint 200 főt foglalkoztat. „Saját kútfőből kitaláltuk tavaly, hogy bevezetünk 4 illetve 6 órás munkaköröket képzettebb munkavállalóknak, de hiába. Pár hónap után feladtuk a keresgélést, ugyanis nem találtunk olyan álláskeresőt, aki nyitott lett volna a rugalmasabb munkaviszonyra” - mondta el kérdésünkre a vállalat képviselője. A rugalmasság cégük esetében a kismamák visszafogadásában működik a legjobban, a hatórás munkakör a kisgyermekes nőknél például bevált.
Szólhatnak persze a sirámok: a teljes munkaidős munkahelyek EU-színvonal alatti bérezése helyett megengedheti-e magának a magyar munkavállaló, hogy még kevesebbért részidőben dolgozzon és közben magánéletére, egészségére és továbbképzésére koncentráljon? A munkaadók is fricskázhatnak, hogy a magas adók mellett egyáltalán örüljön a munkavállaló, ha hajlandó őt foglalkoztatni, az állam pedig, hogy bejelenti a dolgozóit. És, hogy az állami feladatok felelősei mivel magyarázzák, hogy nem tesznek lépéseket az intelligens, fenntartható és inkluzív növekedésre irányuló európai Magyarország megteremtésére? Nálunk például március 15-én az ünnepi beszédben is elhangzott: „nekünk nem fog Brüsszel diktálni”.
