Véletlenszerű rövid látogatásom alkalmával a német ékszerművészet egyik legkiválóbbjával, Gerd Rothmann-nal és a pforzheimi egyetem professzorával, Andi Guttal, valamint az egyik legjelentősebb helyi gyűjtővel futottam össze. A pezsgést a galéria alapítója, a magyar származású Olga Biró generálja, aki a világ legkülönbözőbb pontjain tűnik fel, épít kapcsolatokat, Ausztráliától Tallinnig rendez kitűnő kiállításokat, múzeumi projektekben vesz részt, de saját városában sem elégszik meg a galéria terével. A kortárs ékszer nagyköveteként, elkötelezett népszerűsítőjeként tartják számon világszerte, München városa kitüntetéssel ismerte el tevékenységét. Mindig visel ékszert, ezért gyakran itt, Budapesten is megszólítják az emberek.

Hogyan kerültél kapcsolatba a kortárs ékszerrel?

Olga Biro: Művészettörténetet és etnológiát tanultam a müncheni egyetemen. Az etnológia szakon különösen kedveltem a híres magyar professzor, Vajda László óráit, akinek témája Szibéria és a táltos sámánizmus volt. A táltosok kellékei között fontos szerepet kaptak az ékszerek, ennek kapcsán kerültek először az érdeklődési körömbe. Időközben Münchenben nagyon izgalmas dolgok folytak, akkorra bontakozott ki az az új művészeti ág, amelyet ma kortárs ékszernek nevezünk.

Kik azok a művészek, akikkel már a kezdetekkor kapcsolatba kerültél?

O. B.: Sokat tanultam Hermann Jüngertől, aki harminc éven át volt a müncheni művészeti akadémia ékszertanszékének vezetője - sajnos ma már nem él. Elutaztam Amszterdamba, hogy megismerkedjek Gijs Bakkerrel. Claus Bury mesélte - aki ma már hidakat tervez, nem ékszereket -, hogy a hatvanas években Németországban még nagyon erősen élt a háború utáni depresszió, rossz volt a hangulat. Egy közös kiállításuk miatt Gerd Rothmann-nal és Manfred Nisslmüllerrel Londonba utaztak, és ez az utazás a szürkeségből a miniszoknya, a Beatles, a zene és a vad szabadság világába fantasztikus, ihlető élménnyé vált számukra. A kortárs ékszertervezés meghatározó művészei ebben az időszakban forradalmi módon szakítottak a hagyományos ékszerrel, művészi önkifejezésükben a polgárpukkasztó szándék is hangsúlyt kapott. Kezdetben persze kevesen, leginkább más művészeti ágakban alkotók érdeklődtek az új műfaj iránt.

Karl Fritsch: Gyűrű

Műértő

Milyen indíttatásból hoztad létre a galériát?

O. B.: A galériát 1992-ben nyitottam meg Münchenben. Nagyon csúnyán hangzik a neve németül: Kunststoffschmuck, magyarul ez azt jelenti: műanyag ékszer. Nagyon tudatosan választottam ezt a szót, pontosan azt fejezi ki, amit bemutatni szeretnék: hogyan foglalkoznak korunk művészei korunk anyagával. Az ékszertervezésben a hatvanas évek végén kezdődött és mára teljesedett ki az a mozgalom, amely a tárgy értékét nem a benne felhasznált anyagnak tulajdonítja. Ellenkezőleg, minél értéktelenebb az anyag, annál nagyobb a lehetősége a művésznek a transzformációra. Én éppen ezt akartam megjeleníteni, ezért deklaráltam - a világon elsőként - már a galéria nevében is az állásfoglalásomat.

Értéktelen anyagból értékes ékszer: ez nyilván sokak számára érthetetlen.

O. B.: A Deutsche Bank düsseldorfi központjában szerveztem egyszer egy műanyagékszer-kiállítást, főként Peter Chang műveit mutattam be. A bankigazgató nehezen értette meg, hogy a műanyag ékszerek sok esetben drágábbak, értékesebbek, mint az arany vagy ezüst ékszerek. Az ékszerművészek által készített tárgyak értéke nem az anyagtól függ. Az egyik legelismertebb fiatal tervező, Lisa Walker gyakran fölteszi a kérdést, mi tesz egy művet értékessé. Hazájában, a kortárs ékszer egyik fontos bázisának számító Új-Zélandon például biztosan nem az arany, Európában azonban ez az elvárás még erősen él. Aranyból is készülhet persze kortárs ékszer, de a műkereskedelmi árát nem ez befolyásolja.

Mégis milyen tényezőktől függ például egy műanyag ékszer műkereskedelmi ára?

O. B.: Ugyanazoktól, mint a képzőművészetben, hiszen az ékszer a vizuális művészetek egyik ága. Tehát elsősorban a műalkotás minőségétől és a művész referenciáitól. Azok az ékszertervezők, akikről mi most beszélgetünk, világszerte ugyanazokon az egyetemeken tanulnak, ahol más vizuális művészek. A különbség köztük csak annyi, hogy az ékszertervezők megmaradnak a kis formánál, amelynek persze ugyanúgy helyt kell állnia egy kiállításon vagy a testen, mint a festménynek a falon.

Népes nemzetközi vásárlókör mozog a galériád körül, Münchenben hány gyűjtőre számíthatsz?

O. B.: Münchenben én tíz komoly gyűjtőt ismerek, akinek a számára garanciát jelent a galéria tevékenysége.

Sokan azt gondolják, hogy a fiatal generációk nyitottabbak a kortárs ékszerre. Nekem viszont az a benyomásom, hogy a kortárs ékszer legnagyobb bázisa egyelőre az a korosztály, amelynek tagjai a hatvanas években voltak fiatalok, s a fogékonyságuk és különleges ízlésük mellett választásaikban az is szerepet játszik, hogy mára olyan egzisztenciát építettek ki maguknak, amelyet nem szükséges mindenki által ismert luxusmárkákkal megtámogatni.

O. B.: Így igaz. A mai fiatalok, de a társadalom egésze is konzervatívabb lett. Az a fiatal generáció, amelyik már karriert csinált, a tradíciót - a mi esetünkben a hagyományos ékszert - kapaszkodónak tekinti. Éppen ezért fontos, hogy akik kortárs ékszert gyűjtenek, multiplikátorként működjenek. Egyik gyűjtőm, aki magas pozícióban dolgozik, azt állítja, hogy az első dolog, amit megnéz egy nőn, az ékszere. Egyszer asszisztenst keresett, s jelentkezett hozzá egy negyvenes, több nyelven beszélő, diplomás hölgy, aki elegáns kosztümben, egy szép gyöngysorral a nyakában jött a felvételi beszélgetésre. A gyűjtő meglátta, és azonnal elküldte. Az elutasítás oka a konvencionális ékszer volt: nem olyan munkatársat keresett, aki beilleszkedik a világba, aki tökéletesen alkalmazkodik a körülötte fölmerülő elvárásokhoz, hanem olyat, akinek víziói vannak, aki képes és mer változtatni a dolgokon.

Mindenkinek illik az egyéniségéhez a kortárs ékszer?

O. B.: A vásárlóimat soha nem látom dizájner kosztümben, mert az ékszereik nem illenének hozzá. A kortárs ékszernek olyan erőteljes a hatása, hogy tapasztalatom szerint leginkább erős egyéniségű, magabiztos emberek képesek viselni. A tárgyak többnyire nagyméretűek, olykor provokatívak, s a hordhatóságuk minden esetben az egyén belső szabadságától függ. Az etnológiai tanulmányainkból kiderül, hogy bizonyos kultúrákban akár húszkilós ékszereket is viselnek a nők, tehát a méretei miatt hordhatatlan ékszer objektíve nem létezik. Biztos, hogy egy kortárs ékszer másképp kommunikál egy világvárosban, mint mondjuk Nagykanizsán, de mindenképpen kommunikál. A viselése örömet okozhat, vicces lehet, megnevettethet, de el is taszíthat, akár védhet, hogy senki se szóljon hozzád.

Hogyan viszonyulsz a kortárs ékszer nemzetközi közegét meghatározó más galériákhoz, és milyen rendszerben dolgozol a művészekkel?

O. B.: A vezető ékszergalériákkal az egész világon nagyon jó a kapcsolatom. Konkurencia természetesen van, de mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a közönségnek ez jó. A művészekkel a képzőművészeti galériákhoz hasonló módon dolgozom együtt, mivel az ékszer esetében is egyedi művészeti alkotásokról van szó. Bár nincsen leírt szerződésünk, de a művészek pontosan tudják, hogy galéria nélkül nem tudnának dolgozni. A nálam már régóta kiállító kitűnő művészek - Robert Baines, Karl Fritsch, Gerd Rothmann, Manfred Nisslmüller - mellett a fiatalokat erős kritikával fogadom, s csak akkor rendezek nekik kiállítást, amikor az alkotásaik már tényleg elérik az általam elvárt szintet. A múltban például egy német művészt, Svenja Johnt többször elutasítottam, közben egyre jobbak lettek a munkái, így később foglalkozni kezdtem vele, ő pedig utólag megköszönte a csúnya komolyságomat.

Úgy tűnik, hogy nem elégszel meg „pusztán” a galériával.

O. B.: A galéria nem elég, a gyűjtőkkel még többet kell foglalkozni, ezért hoztam létre a Neuer Schmuck nevű alapítványt. Három éve működik, tagjai gyűjtők és művészetbarátok. Az a törekvésünk, hogy kiállítások és publikációk támogatásával elősegítsük a kortárs ékszer minél szélesebb körű megismertetését. A tagoknak műterem- és múzeumlátogatásokat, szakmai kirándulásokat is szervezek. Szerény tagdíjat szedünk, de időről időre kapunk kisebb pénzadományokat, amelyekkel egy-egy fiatal tervező érvényesülését segítjük.

A világ számos helyén rendezel kiállításokat, legutóbb hol jártál?

O. B.: Dél-Franciaországban, egy Nizza melletti kisvárosban, Cagnes-sur-Merben. Ez a hely nyaranta Európa egyik központja, ezért is javasoltam a városnak, hogy kortársékszer-kiállításokat rendezzünk - márpedig ezt Franciaországban, ahol a Cartier az ékszer, nem könnyű elfogadtatni. A város galériájában évente bemutatok egy-egy nemzetközi anyagot, legutóbb ausztrál ékszertervezők munkáiból válogattam. A tárlatokon túl Cagnes-sur-Merben egy kortárs ékszergyűjtemény építését is megkezdtük, a város minden kiállító művésztől vásárol.

Évekkel ezelőtt itt is próbálkoztál, de azóta nem tértél vissza.

O. B.: Két kiállítást rendeztem Budapesten, az egyiket a Goethe Intézetben, ahol német művészeket, a másikat az Iparművészeti Múzeumban, ahol nemzetközi anyagot mutattam be. Az elsőnek sikere volt, a múzeumtól azonban nem kaptam meg azt a támogató együttműködést, amelyre máshol számíthatok, és ez a kiállításra is rányomta bélyegét. Az újszerű művészeti irányzatok, stílusok elfogadtatásáért persze mindig nagyon sokat kell dolgozni.

A szélesebb közönség érdeklődésének hiánya csak Magyarországra jellemző?

O.B.: Egyáltalán nem. Világszerte a legkomolyabb képzőművészeti múzeumok nyitják meg kapuikat a kortárs ékszer előtt, a művészeti szakmai közeg befogadó, de az ékszerkiállítások más európai országokban sem mindig aratnak közönségsikert. Nem csodálkozhatunk, hiszen ez a műfaj eleve nem is a tömegnek szól, ahogy például Schönberg zenéje vagy Günther Uecker alkotásai sem. A tömegízlést inkább a dizájnékszer szolgálja, amely több ezer példányban is készülhet, s a tervező kiléte nem túl fontos. Több olyan tárlatot rendeztem, amelyen egyetlen tárgyat sem tudtam eladni, de folytattam, mert a közönségnek lehetőséget kell adni arra, hogy tanuljon, hogy megismerje a kortárs ékszert.

Látszik-e Münchenből, hogy Magyarországon is működnek ékszertervezők?

O. B.: Magyarországon óriási lehetőségek lennének, mert létezik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, ahol ékszertervezőket is képeznek. Franciaországban például nincs ilyen képzés. Érthetetlen számomra, hogy ennek ellenére én még semmiféle nemzetközi pályázaton nem találkoztam az ékszertervezést tanuló magyar diákokkal, fiatal művészekkel. Azok a hallgatók, akiket a Goethe Intézetben rendezett tárlaton megismertem, még azt sem tudták, hogy Münchenben évente megrendezik a Schmuckschaut, a világ talán leghíresebb kortársékszer-kiállítását, ahol egy nagyon erős nemzetközi zsűri választja ki a több száz jelentkezőből az ötven résztvevőt. A számítógép és az internet korában annál is érthetetlenebb ez a jelenség, mert a cseh, a szlovák és a lengyel művészek folyamatosan jelen vannak a kortárs ékszer európai vérkeringésében.

Spengler Katalin