Noha az előzetes tervek szerint február elsején hivatalosan is sor kerül az Új Színház átadására - a mostani igazgatót, Márta Istvánt Dörner György váltja -, a jelenlegi társulat január 27-én újabb és egyben utolsó premierjét ünnepli. A varázshegy, ami a színház repertoárjából minden más darabbal együtt márciusban eltűnik, ebben a kontextusban új értelmezési lehetőségekkel gazdagodik, noha az előadás a filozofikus mélységekbe és magasságokba kalauzoló szöveg ismeretlen dimenzióit nem tárja fel. 

Adott a varázshegy, egy világtól elzárt menedék. Befogadja, akiket kitaszított a világ, vagy akik likvidálni kívánják magukat - hosszabb időre, netán örökre. Az ellenállhatatlan kötődés, ami testi tünetek formájában a szanatóriumba látogató egészséges delikvenseknél is szinte azonnal kiütközik, valójában nem kínál túl sok alternatívát: maradni kell. Hogy érdemes-e, más kérdés. Kell.

Fazekas István

Ezt teszi Thomas Mann főhőse, a kellemes megjelenésű fiatal mérnök, Hans Castorp is, aki ép elmével és pompás fizikummal érkezik rokonlátogatogatóba a davosi tüdőszanatóriumba. A környezet hamar beszippantja, a betegség, mely az itt élők teóriája szerint a lelket mételyező, legkülönfélébb kórokból fejlődik ki - Castorp esetében a szerelemből, melyet az egyik lakó, Madame Chauchat iránt érez. A főhős hét évet tölt a varázshegyen, azután egészen másfajta varázs szakítja ki a kellemes semmittevésből: az első világháború. Ennyi és nem több, ami a színpadon testet ölt, a filozofikus gondolatok teljes valójukban nem jönnek, talán nem is jöhetnek át.

Fazekas István

Korrekt, de nem felkavaró előadás egy nagy színészekből álló társulattól. A főszereplőt, Hans Castorpot vendégművész, a Kalandorok című filmben Rudolf Péter és Haumann Péter oldalán feltűnt Schruff Milán alakítja, unokabátyját, a szanatóriumban elsorvadó Joachimot Száraz Dénes, barátját, a valóságot az álomvilággal összekötő Settembrinit Almási Sándor. Noha a Castorpot a tudattalan lét és álmodozás világába rántó, csábító Madame Chauchat - Nemes Wanda - újra és újra végiglejt a színen, kettejük beteljesült kapcsolatát leginkább csak sejteni lehet, egy-egy pillantásból, gesztusból, utalásból. A leghálásabb szerep, egyben jutalomjáték a különc Peeperkornt alakító Gáspár Sándornak jutott, aki életet lehel a második felvonásra kifulladni látszó előadásba.

Fazekas István

Mann a világháború idején félretette novellának induló művét, hogy aztán 1924-ben nagyregénnyé duzzasztva befejezettnek nyilvánítsa. Szikora János és az Új Színház ezzel a darabbal zár le egy korszakot. Nyilván dőreség lenne - és persze szűklátókörűségre utalna - tökéletes párhuzamot vonni a darab mondanivalója és a színház politikai hercehurcát követően átvarrásra ítélt új arca - arculata, ezzel együtt a leendő vezetőség ideológiája között, de azért filozofálgatni, már csak a manni eszmék felidézése kedvéért lehet. 

A varázshegy láthatatlan pókfonala, mely a szanatórium lakóit a kényelmes, világtól elzárt és arról tudni nem akaró közösséggé fonja össze, egy erőteljes impulzus hatására - noha korábban lehetelennek tűnt - elszakadt. Világháború vagy igazgatóváltás: egy új kor kezdete. Akad, aki marad, mások önként távoznak, még akkor is, ha megélhetésük, és ezzel létük bizonytalanná válik. A váltás elkerülhetetlen. Ahogy levelében az Új Színház leköszönő direktora, Márta István búcsúzik: „A miértre nincs logikus válasz, az okozott kár viszont - valószínűleg - tetemes lesz.”