Nagy lyukakat ásni, majd úgy hagyni őket a kortárs magyar építészet rejtélyes, ám annál elterjedtebb szokása. Az irányzat képviselőit a Kálvin téren vagy a Keleti pályaudvarral szemben csodálhatjuk régóta, legősibb képviselője viszont még azokból az időkből származik, amikor a West Balkán még nem rossz emlékű kísértetház volt, a régi Nemzeti Színházat legfeljebb képekről ismertük, az újat még onnan sem.

Az ezredforduló után a köznyelvben Nemzeti Gödörnek csúfolt, félbehagyott építkezés helyére végül mégis beköltözött a kultúra. A koncepció lényegi eleme az önfenntartó, nonprofit, kulturális értékeket közvetítő agorafunkció. A gyakorlatban ez annyit tett, hogy táncháztól zajzenei fesztiválig, kiállításoktól színházi estekig minden előfordult benne, a lépcsős köztér köré telepített nagy játszótéren pedig békésen megfértek egymás mellett lekésett hippik és sima polgárok. Az eddigi üzemeltetők szerint - egészen mostanáig.

A hivatal önkényesen átnyúlt az üzemeltető feje fölött, és minden tárgyalás nélkül egyszerűen átadta az elbocsátó, nem túl szép üzenetet. A vezetőség természetesen megteszi, amit tehet, ha kell, máshol folytatja, a világvégevárásban szerzett tapasztalatait (2005-ben egyszer már megkongatták a fejük fölött a végzet harangjait) viszont még egy utolsó, három napos tiltakozó rendezvényen kamatoztatja.

Az idők végét inkább, a reményteli továbbélést viszont kevésbé átélhetővé teszi a hidegben tényleg nekropolisz-szerű kőverem, főleg gördeszkás fiúk és napfürdőző lányok nélkül. A bejáratnál viking temetés képe fogadta a nyitónap közönségét, már ha a máglyát a Gödör valamely lebontott faanyagából rakták, ha nem, akkor sima tábortűz: a kellő lelki rúgást így is megadják a lángokba bámuló arcok.

Fotógalériánkhoz kattintson a képre!

Hernádi Levente Haralamposz

Odabent, a kezdő etap fele táján a szónok a sajtószabadságért aggódik, majd Parti Nagy Lajos mesél József Attila és Károlyi gróf elkóborolt szobrairól és a Kimondhatatlanról (igen, egy magas rangú politikusról). Nádasdy Ádám kiábrándítóan aktuális zsidó- és komcsivicceket mond, a zenei előadók közül a nagyszínpadon első Bérczesi Róbert naiv vándorlegény gitárral, bár humora is van, például amikor a „kezeket a zsebekbe” felkiáltással lelkesít.

Bródy János emelkedetten zengedez, ahogy szokott, a széplelkű városi dalost, Dévényi Ádámot meg valamiért összekevertem Pozsonyi „Bucó” Ádámmal, így nem is nagyon értettem, ez a sok líra most valami különösen kicsavart polgárpukkasztás akar-e lenni. Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy nem, teljesen komoly.

A Gödör többnyire kihasználatlan hangárjában Rajk László átadta a hetvenes-nyolcvanas évek földalatti ellenkultúrájának - elsőre nekem is enyhe túlzásnak tűnt, de utánagondolva létezett ilyen - hőseit ábrázoló, szürke kopír-festményeit többek közt Halász Péterről, Dixiről vagy Hajas Tiborról. Ma már mind halottak, innen a cím: Hiányző hős. A hely szelleme először az ős-alternatív Balaton zenekar tagjaiban rúg egy embereset, az énekes a politikailag végül is indokoltan feszült légkörben életfogytot vizionál a villogó zöldön átlógásért, azzal szólítja vendégeit Másik Jánostól (ha azt mondja, Budapest, Budapest, még nem mondott semmit) Menyhárt Jenőig, aki szerint „ne már, ez még nem Amerika”.