2020. Egy űrhajós misszió a Marsra lép, de valami furcsa erő keltette vihar majdnem mindet kinyiffantja. Az értük küldött mentőakcióval aztán bejutnak egy óriási, arcot formáló hegybe, és a DNS segítségével megfejtik, hogy a marslakók vitték a földre az életet.

2093. Egy űrhajós misszió az univerzum távoli bolygójára lép, ahol bejutnak egy óriási, arcot formáló hegybe, ahol aztán majdnem mindegyiküknek csúnya vége lesz, viszont a DNS segítségével megfejtik, hogy az itteni óriásizék, a „Tervezők” – lánykori nevén Space Jockey – vitték a földre az életet.

Ha a Marsra is a Tervezők vitték az életet, akkor végül is logikus, hogy a földön kívül miért mindig óriási, arcot formáló hegyekben lakoznak az idegenek. Ettől azonban még mindig erősen úgy tűnik, mintha Ridley Scottot igencsak megihlethette volna Brian De Palma 12 évvel ezelőtti, kevéssé sikeres űrutazása, a Mars mentőakció, amikor az újabb Alien-bőr lenyúzására készült, hiszen még a két film lezárása is majdnem ugyanaz.

"A távolságot, mint üveggolyót megkapod" - Michael Fassbender a film egyik jelenetében

AP

Szóval a 2000-es évek végén Biff Tannen a Vissza a jövőbe II. alternatív 1985-jéből még mindig él, és már annyi pénze van, hogy megfinanszíroz egy utazást univerzum-külsőre, miután egy tudós pár (Noomi Rapace és Logan Marshall-Green) kiderítette, hogy az ősi civilizációk ugyanazokat a távoli bolygóra utaló jeleket vésték fel barlangjaikra és kőtábláikra. A két főhős és a hozzájuk tartozó csapat (kötelező tagok: hűvös tekintetű gonosz szőkenő, izmos afroamerikai, ázsiai, idióta tudós, illetve Michael Fassbender mint univerzális szakértő és házicseléd 2 in 1 kiborg) meg is érkeznek, és még pisilni sem mennek el, hanem azonnal berongyolnak az előttük tornyosuló hegy gyomrába.

A sztori innentől kezdve bővelkedik a csavarokban, rémségekben és az Emberi Gonoszság és Felelőtlenség okozta szövevényekben. Ám aki látott már háromnál több ilyen filmet, annak az egész túlságosan is kiszámítható. És amikor a végén az ember a bő két órás látványorgiától sújtva támolyog a pláza folyosóin, mint Noomi Rapace a Prometheus űrhajón a film véres-alienes nagyjelenete után, fokozatosan uralkodik el az érzés, hogy szemét Ridley Scott, jól bepaliztál, megcsináltad Hollywood válaszát a Hídemberre, egy 120 millió dolláros pazar gigalátványosságot, őrületes felhajtással, ami mögött egy középszerű tucatsztorin kívül nincs semmi. Még csak parázni sem kell nagyon, se a film közben, se utána otthon, lámpaoltás után.

Aki egy újabb klausztrofób, kerek Alien-savakban gazdag, hosszú lecsengésű akcióhorrorra vágyott, az amúgy is csalódni fog, ez a film nem is annak készült. De a baj nem ez. Hanem hogy aminek a Prometheust szánták – az Alien és az emberiség származástörténetét egyszerre bemutató, a „honnan jöttünk”, és a „mennyire mindenható az ember” filozofikus alapkérdéseit birizgáló misztikus sci-finek – az sem igazán jött össze.

És mint egy hasunkban nevelkedő Alien-embrió, úgy feszít belülről az érzés, hogy azért nem, mert az Alien-univerzumot megálmodó H. R. Giger vízióit cgi-be formázó, epikus igyekezet, és a film körüli példátlan hájp felfuttatása mellett a sztori kidolgozása valahogy elfelejtődött. A kiszámítható elhalálozások, a néhol logikátlan, elnagyolt cselekmény és a közhelyes filozofálgatás nem áll össze azzá, aminek a világűrből is látható méretű várakoz(tat)ások alapján kellett volna. Vagy úgy gondolták, hogy a grandiózus látvány úgyis mindenért kárpótol.