Bikanyak

Még nem szúrta meg magát? És megszúrná, ha nagy és erős lenne tőle?

A világ tele van gyenge emberekkel, akik nagyon erősnek látszanak. Azért, mert a porhüvelyük valóban erős, átgondolt. A beszélt nyelven azt szoktuk mondani, fel vannak pumpálva, a szakember viszont azt, hogy megkezdődött – és valójában soha nem fejeződik be – a test egyenetlenségeinek korrekciója. Ilyen-olyan dolgokkal lehet befolyásolni a lapos felületek kerekké alakítást, bármire lehet gyúrni, karra, hasra, hátra, vádlira.

A Bikanyak hőse tulajdonképpen mindenre gyúr, de leginkább nyakra, és egészen addig akar elmenni, amíg majd ugyanúgy néz ki, mint Mickey Rourke a Sin Cityben. A környezet, a fények, a leoszló belsők már olyanok, pedig nem a képregényvilágban vagyunk, hanem a mai Belgiumban, ahol az átlag-testtömeg elérésének joga ha nincs is törvénybe foglalva, de az elérését a viszonylag kiegyensúlyozott szociális biztonság mindenkinek lehetővé teszi. De az is a szabadsághoz tartozik, hogy aki akar, eltérjen az átlagtól. Jacky, a messziről kedves és odaadó farmer el akar térni, ezért minden áldozatra kész: arra is, hogy testébe juttassa a marhák növekedésének idejét abnormálisan lerövidítő hormont.

A nézőnek éppen nincs elég ideje átgondolni azt, hogy egy bifsztekkel maga is fogyasztóvá válik, és előbb-utóbb tényleg bebizonyosodik, hogy Michael Moore nem is állít olyan hülységeket, mert a film a dermesztő jelenből átvált egy sokkoló múltbéli történet összerakására, miközben Jackynek számolnia kell a hormonmaffia elvonási tünetekkel és erőszakkal egyaránt operáló akcióival.

A Bikanyak olyan, mintha Martin Scorsese egy súlyos trauma után, vagy konkrétan erős láz hatására újra összerakta volna a Nagymenőket, és a cselekményt Európába helyezte volna. Ennyi fertőzött, elszánt, az összeomlást kikerülni képtelen embert, és a rajtuk élősködő parazitát régen láttunk filmen ilyen töménységben, ilyen szűk térbe szerkesztve.

A Bikanyak ebben az évben a legjobb nem angol nyelvű film Oscar-díjára volt jelölve, de nem kapta meg. Pedig az segített volna, hogy ne tűnjön el a közönségfilmek dömpingében, ne örlődjön fel a filmélményről leszokó nézők közönyében.

Főszereplők: Matthias Schoenaerts, Frank Lammers, Jeanne Dandoy

Rendező: Michael R. Roskam

IMDb értékelés: 7.4/10

Bemutató: premier előtti vetítések.

StreetDance 2

Mennyit szokott dobni az utcaművészeknek?

A frappáns cím azt a nyugtalanító benyomást kelti, hogy tudnunk kell az alapértelmezett helyzetről, a StreetDance-ről. Vajon mi folyhatott abban a filmben? Csak nem az, hogy néhány ambiciózus, tehetséges és éhes fiatal lélek kitette a kalapját egy téren, majd hozzálátott azon nyakatekert mutatványokhoz, melyeket az emberek ún. tátott szájjal bámulnak és az élményt ún. aprópénzzel honorálják? A legjobbak persze előbb-utóbb ezt megunják, és tehetségkutató show-k szereplői lesznek. Ha nyernek, a streetdances soha többé nem akar már az utcán táncolni.

Nem tudható, a 2-nek van-e valami köze az 1-hez, ha pedig van, vajon érthető-e a 2 története az 1 megtekintése nélkül. Válaszunk kedvező: igen, érthető. Teljesen váratlan módon, a 2 akkor léptet be minket a tehetségektől hemzsegő kulisszába, amikor a világon hirtelen megnő az igény a street dancelésre, aminek az oka a szakemberek szerint az, hogy a többség nem kockáztatja testi épségét egy romantikusnak tűnő, ám könnyen a baleseti sebészeten befejeződő teljes fordulatért.

Ha nincs is ördögi ügyességgel összevágva a természetes mozgással bemutatott táncfolyam, a StreetDance 2 nívója azért egy kicsit feljebb van, mint egy Zoltán Erika-klip, és ha egy kicsit is leleményesebb történetet gondoltak volna a táncok közé, megközelíthetné egy Michael Jackson-tánckar casting színvonalát. Az alkotók mindent elkövettek, de végül a koreográfusok egy pazar mozdulattal kirúgták a széket a rendezők alól, sajnos, már a forgatások megkezdése előtt.

Főszereplők: Falk Hentschel, George Sampson, Sofia Boutella, Tom Conti

Rendező: Max Giva, Dania Pasquini

IMDb értékelés: 5.4/10

Bemutató: június 28.

Fejvadászok

Melyik rossz oldalra akar állni?

Érdekes: a heti premierek logisztikai szervezője valamelyik emberi végtag, ahogy lenni szokott: nem minden esetben az agy. A Bikanyakban megtekinthettünk néhány súlyos összecsapást a viszonylagosan jó és a manifeszt rossz között. A Fejvadászokban a kisebb rossz a szükséges rosszal csap össze. Dashiell Hammett óta tudjuk, a bűn és annak üldözése ugyanazon mocskos dollár két oldala, Thomas Crown-tól viszont azt, hogy úriember úriember módra lop, nem úgy, mint valami proli. Tulajdonképpen sok úri betörőt ismerünk, akit a sármjuk, meg a forgatókönyvírók forró felelőtlensége szerethető hőssé tett.

A kicsir mélynövésű Brown nappal topfejvadász, estfelé műkincstolvaj. Az átkozottul jóképű Greve viszont Brown kreatív árnyékaként azt gondolja, végezze el a munkát a kettős identitású férfiú, ő meg elorozza előle a zsákmányt, egy Rubens-festményt. Klasszikus ki kit csap be thriller, átejtéssel, szaladgálással, csetepatéval, gonoszsággal, szexszel, karambollal, meg itt-ott a szerepek megcserélhetőségével.

Ön szerint ki írta e történetet: Agatha Christie, Rejtő Jenő, Jo Nesbo? Segítségül elmondjuk, a film Norvégiában készült, ahol nem minden gaztett végződik a közönség elvárásai szerint. A helyes válasz tehát: Jo Nesbo.

Főszereplők: Aksel Hennie, Nikolaj Coster-Waldau

Rendező: Morten Tyldum

IMDb-értékelés: 7.5/10