Borgula András 8. éve vezeti műhelyét, a Gólem Színházat. Korábban művelődési házakban rendezett felolvasó esteket, ezeket saját fizetéséből fedezte, amit repülőtéri munkájából keresett meg. Amatőr színészekkel és alkalmi profikkal állított színpadra izraeli darabokat, amelyeket ő maga fordított.

Mára önfenntartó a társulat, itthon saját repertoárral dolgozik, külföldre is meghívják, igazi magyar sikertörténet. De még ma is minden beszélgetést azzal kezd a rendező, hogy megpróbálja definiálni: mitől zsidó egy színház. Így gondolja ma...

„Mondd csak, te gondoltál már arra, hogy én más vagyok, mint a magadfajták?” – kérdezi Jákobi, Hanoch Levin izraeli kortárs szerző egyik képzelt főhőse. Barátjától, Lájdentáltól várja a választ. Csetlenek-botlanak, irigykednek, mégis örök barátságban élnek. Komikusak és szeretnivalóak. A két barát természetesen egy nő felett vitatkozik össze.

Amerikai hercegnő - Schmied Zoltán és Székhelyi József

www.golemszinhaz.hu

Aki kezébe veszi a darabot, rájön, hogy a Jákobi által emlegetett „másság” kivételesen nem a zsidó közösség és a külvilág között húzódik. (Vagy inkább mi, magyarok vagyunk a kivételek, mi értjük mindig úgy a másságot? Na, erre még visszatérünk...) Hát akkor mit jelent?

Tegyük túl magunkat azon, hogy izraeli a szerző és zsidó neveket viselnek a szereplők. Egyszer csak kristálytisztává lesz szemünk előtt, hogy szerb, magyar, svéd és kínai férfibarátságok is úgy tétetnek próbára, mint Jákobi és Lájdentál sokéves kapcsolata. Per pillanat éppen ivritül, zsidó szereplőkkel, izraeli környezetben adaptálta Levin a férfi közösség egyik legsúlyosabb kibeszélendő problémáját, a nőt és a versengést. Jákobi más férfi, mint Lájdentál.

Minden közösségnek megvan a maga kibeszélendő problémája. Kibeszélhetik a templom előtt vagy a padsoraiban, a családi asztalnál, a kocsmában, iskolában sportpályán, dominózás közben, mint Levin két hőse, vagy éppen a színházban. A színház kibeszélő hely.

Amikor egy középkori közösségben a tabukat színpadra vitték, a színjátszók más bőrébe bújva kimondhatták azt, amit máskor nem lehetett. Másra hárították a felelősséget, egy képzeletbeli vagy történelmi figurára, mégis maguk élvezték a szabadságot, beszélhettek. Az antik görög színházban a nézők a hősies ősidőkből ismerték meg Iphigeneia vagy Oresztész tragédiáját, világos volt, hogy saját vitáikat látják viszont. Dustin Hoffmann az Aranyoskám című filmben női álruhát öltött, hogy végre szerepet kapjon egy tévésorozatban és színészként dolgozhasson, akkor nők és férfiak problémáján rágódott a képernyőn.

Dávid pennája - Dénes Judit

Rác András

Ezek közösségi színházak. Azért hozzák létre őket, hogy problémáikról beszéljenek, megkockáztatom: elsősorban közösségiek, másodsorban színházak. Sok hasonló zsidó színház is létezik, mint a bukaresti állami zsidó színház, az amerikai Travelling Jewish Theatre, a Lauder Javne iskola gyerekszínháza.

Hisszük azonban, hogy nincsen kifejezetten zsidó probléma, ami csak és kizárólag Ábrahám ivadékaihoz kötődik. Biztosak vagyunk benne, hogy minden probléma globális. Még a holokauszt sem zsidó probléma.

Létezik azonban speciálisan zsidó formanyelv, logika, asszociációk, humor, problémamegoldás, amellyel elmondható mindenki gondja-baja. A Gólem Színház ebből a szempontból zsidó színház – elsősorban színház, másodsorban zsidó. Kíváncsi mindenki problémájára, és közösség nyelvén fogalmazza meg őket.

Mi, Gólemek nem vagyunk ebben kivételesek, hiszen minden nemzet eljátssza a saját nyelvén újra, hogy miként udvarol a mizantróp Alceste a társasági Célimène-nek, pedig a francia katolikus Molière három és fél évszázada, a saját szalonsznob környezete alapján írta meg történetüket. Már a műfordítás is hasonló törekvés.

Hogy még bonyolultabb legyen a képlet: a fentiek főleg az első 6 évünket jellemzik. Az utóbbi időben egyre többet foglalkozunk azzal, hogy felkérünk szerzőket, mondják el, mit gondolnak ők és a világ a zsidó közösségről. Miután papírra vetették, akkor munkájuk bekerül a műhelyünkbe, hogy megint csak a saját nyelvünkön szólaljon meg. Nézőpontok és formanyelvek között pattog a többség és kisebbség problémája.

Ilyen kísérletünk a Lefitymálva című darab, ami az első teljes évadban teltházzal futott. Vinnai András szerző három felvonásra osztotta a történetet. Az elsőben két gázóra-leolvasó – Bánki Gergely és Schmied Zoltán – vitatkozik össze a politikailag korrekt nyelvhasználaton: szabad kimondani, hogy cigány, ha egy aluljáróban ácsorgó narancsárus történetesen roma? Szabad a kebabost letöröközni? És szabad a Dob utca két nyugdíjasához becsöngetni, hogy „gázórát olvasunk le”? Egyáltalán nem zsidó kérdés a politikai korrektség és liberális álszentség közötti vékony válaszvonal.

Lefitymálva - Nagy Mari, Bánki Gergely, Schmied Zoltán, Lukáts Andor

www.golemszinhaz.hu

A második felvonásban három önironikusan megrajzolt, sztereotip zsidó karakter találkozik egy paranoid antiszemitával. Egyikőjük – Lukáts Andor – a főállású holokauszt-kutató, a másik típusfigura – Nagy Mari – a fontoskodó középkorú tisztséghalmozó hölgy, itt ilyen zsidó társaság igazgatója, ott olyan zsidó program fővédnöke. A harmadik – Schmied – az affektáló művész- és kultúrmenedzser. Az antiszemita – Bánki – pedig tudja, azért lapos a Tesco teteje, hogy az izraeli helikopterek le tudjanak szállni, és Merkava tankok várakoznak valahol egy mélygarázsban. Így látják a zsidókkal kapcsolatos paranoiákat a kívülállók.

A kérdésre, hogy ettől már zsidó-e a színház, a válasz egy határozott talán. Minden darab és felolvasóest próbára teszi az elméletet. Úgy tűnik, hogy amíg nincs végleges válasz, addig van darabunk és közönségünk. Kommentet viszont mindig kapunk, abból lesz az igazán fűszeres szövegkönyv.