Napra kész felnőttnek, egyben mindentől összerezdülő állampolgárnak kell lenni ahhoz, hogy valaki azért menjen színházba, mert ottan aktív szereplő epizodisták, ám igen súlyos epizodisták  a Terror Elhárítási Központ munkatársai. Azt, hogy nemcsak éles helyzetben használhatók, hanem benne vannak a darabban, a fotó-főpróbán készült képekről lehetett tudni. A TEK saját ruházatában, saját fegyverzetével ront rá Malvinára, az ő hű ebére, egy másik alkalommal pedig Csajkovszkij, a hattyú a vegzált személy. Micsoda ötlet

Stiller Ákos

Ez persze csak egy már jó sokszor begyakorolt előadás, zenés gyerekbábthriller, ahogy a színlapon áll, nem kell komolyan venni. Mármint annyira. A helyes, intelligens, szépen felöltöztetett gyerekek, akik valószínűleg tisztában vannak a mindenféle Frankensteinekbe meg Csikatilókba beavató világhírű teremetés mítosszal, mármint Pinokkióval és kalandjaival, végig kommentálták a játékot, a megfelelő – illetve: nem mindig a megfelelő pillanatban teli torokkal kacagtak. Így van jól.

A Katona játékosai nyolc éves kortól ajánlják az előadást, de fontos megemlíteni: ez nem csak gyerek-előadás, hanem azon felnőtteknek készített mese, akik – ahogy a társasjátékok dobozán áll -, megőriztek ezt-azt a gyerekkor boldog pillanataiból. Vagy gondoskodó-kísérletező felnőtteknek, akik kíváncsiak arra, miként reagálnak a gyerekek a családi poénokra. Mondjuk, az a poén, hogy Pinokkió (Keresztes Tamás) felneveléséhez Pinok Karcsi, azaz Repedtorr (Haumann Péter) kedvezményes diákhitelt fog felvenni, derültséget okozott, de még találgatni sem érdemes: a felnőttek világában fogalommá vált agyrémből melyik szó csiklandozta meg a gyermekeket. A diák ki van zárva.

A Pinokkió az úgynevezett aktualizált színre vitelek közé tartozik. Ismereteink szerint ez a technika abban áll, hogy egy alkalmasint örök tanulságokkal szolgáló, elkötelezett és emocionális történetre rávetíthetők az aktuális kor jellemző idiotizmusai. Nincs olyan tartósan műsoron tartott, jól játszható – nem kortárs - darab, amelyhez a szerző, ezúttal Parti Nagy Lajos a valós kor pozitivizmusait beemelheti, mert a valós korban alig van ilyen. A valós kor nem kiszámítható, ellenben a kalkulációra, a nyomulásra, a verseny kiélezésére és a szegregációra épül. A gyerekek az utolsó szó jelentésével éppúgy nincsnek tisztában, mint a szégyenlős felnőttek, de ha kimondani nem is tudják, ha jól figyelnek, két óra alatt sokat tanulhatnak.

Carlo Collodi eredeti verziója kortalan, nemes, jó szándékú, ezért bármikor játszható darab, frissíthető is, mint a legtöbb örök mese. Ha Ascher Tamás a rendező, akkor a közönség azért megy a színházba, mert tudja: nem a sokszor látott, hallott, vagy már a gyerekeinek is felolvasott történetet kapja, hanem mást. A más megvan. A bábcirkuszi, vásári kulissza illusztris és az üzeneteket koncentráltan, szlogen szerűen közvetíteni képes térként működik, noha néhány geget azonnal elnyel, néhány nem olyan jót viszont kiemel.

Stiller Ákos

Ascher a gyerekszobák falait Sin Cityre festette át. Ebben a valaha élő fákkal, a belőlük faragott bábokkal benépesített paca városban, ahol minden ajtó, üreg, zár és rács, nehéz felnőni, ugyanis majdnem mindenki tisztességtelen. Elek Ferenc és Fekete Ernő kettőse azért ügyes, mert nem ijesztő, hanem ellenszenvet kelt, Ötvös András utcagyereke meg azért, mert talán beleégeti a gyerekbe, hogy nem minden vagányság kifizetődő. Bezerédi Zoltán Hataraszi bábszínház-igazgatója azt mondja, a kövér-pókhasú-szakállas, pénzéhes bácsik mozgatják a világot: ahogy erről sokan már a jól sikerült családi ebédnél is értesülhettek.

Megvan a máshogy is. Ascher átemelte az animációs filmek mozgástechnikáit, megtámogatta egy kis pantomimmel, de tényleg csak egy csipetnyivel, kedves, színes jelmezeket és sokfunkciós izgő-mozgó színpadot rendelt, a színészeit pedig arra utasította – játsszák ki legismertebb zsánerüket, legyenek aranyosak, közvetlenek, mert a nézőtéren gyerekek is ülnek.

A nézőtéren azonban felnőttek is vannak. Ők a csakis hét végi élvezeti értékkel rendelkező önfeledt játék mellett a Pinokkió ma érvényes rezonanciájára várnak, márha egy tisztességes közhelyekből faragott fabábú képes ilyesmire. Nem kétséges, erre az előadásra a gyerekeket a szüleik viszik el, egyelőre ez az érvényes szereposztás. Pár év múlva majd le lehet ülni egy kis beszélgetésre, ahol ha szóba kerül az első színházi élmény, megkérdezhetjük egymástól: hogy' tetszett? Most még nincs válasz, majd ha lesz, akkor visszatérünk rá.