Takaró Mihály igazán progresszív gondolkodású irodalomtörténész. Nem csupán Nyirő József, Tormay Cécile vagy Wass Albert munkásságának, de a kortárs identitáspolitikának modern gondolkodású szakértője. Bár néhány, a kultúrharcban a barikád másik oldalán küzdő balliberális értelmiségi valószínűleg kézzel-lábbal tiltakozna Takaró gondolatainak progresszivitása ellen, a tények makacs dolgok.

Takaró önmagát - az Újszínházban hétfőn debütált pódiumbeszélgetésén - „a XIX. századból itt ragadt mélymagyarként” aposztrofálta, az általa vallott és képviselt identitásfogalom valójában nem is XX., hanem egyenesen XXI. századi. Az irodalmár számára - mint ezt Kertész Imre példáján keresztül kifejtette - a nemzeti identitás személyes döntés kérdése. Kertész nem fogadja el magyarságát, döntését tehát akceptálnunk kell. Mint ahogy a német születésű, és eredetileg német anyanyelvű Herczeg Ferenc döntését is, mely szerint a Takarónak oly fontos szerző a magyarsághoz kívánt tartozni.

Az előadás fontos eleme volt, hogy megpróbálta letörölni Nyirő József emlékéről a fasizmus szégyenbélyegét; a manapság oly divatos fordulattal élve megkockáztathatjuk: legitimálni kívánta a szerzőt. Bár az a jelenlévők, az előadó, és minden olvasni tudó ember számára nyilvánvaló - főként a bemutatott idézetek alapján-, hogy Nyirő legitimitása magától értetődő, az ez ebben az esetben kisebb logikai botlásnak tűnik.

Takaró Mihály felkészültsége - az iróniát teljes mértékben félretéve - imponáló, de a formális logika banánhéján néha-néha még ő is megcsúszik. Hiszen, mint mondta, bár Nyirő József az utolsó pillanatig tagja volt a Szálasi-féle parlamentnek, „soha meg nem vádolták, békés polgárként halt meg Madridban, éppen 60 éve”. Talán a lendület teszi, vagy a belülről megáradt hegyi patakként előtörő sodrás, hogy Nyirőre már igaztalanul üldözöttre hivatkozik, „kizavarva, kikérve a nemzetközi bíróságtól”.

Az előadó ezt röpke kritikatörténeti vázlat felskiccelésével oldotta meg. Mint elmondta: Nyirőt „mint írót, mindenki elismerte”. Schöpflin Györgyöt idézi 1938-ból, Dzsida Jenőt 1937-ből, valamint hozzáteszi: még a jobboldalisággal igazán nem vádolható Bóka László is dicséri „a kommunista-szimpatizáns” Szép Szó hasábjain. Sajnos, arról már nem esik szó, hogy a fenti méltatások jóval, jóval a vitatott politikai szerepvállalás előtt születtek.

A tanár úr megszólalásait áttekintve, különös tekintettel az általa a Duna Televízióban vezetett Száműzött Magyar Irodalom című műsorokban elhangzottakra, a figyelmes szemlélő néhány makacs fixációra lelhet. Például egy ügyes hivatkozásra az egyébként valóban rémisztő, 1948-tól kötelező marxista esztétikára vagy Takaró egyébként pontos megfogalmazásában: ízlésterrorra, aminek a kidolgozása Rákosi kultuszminiszteréhez kötődik, akit „nevezzünk csak Révainak, bár tudjuk az eredeti nevét, de gondolom ülnek itt olyanok, akiknek rosszul esne”. Minden bizonnyal.

Mellesleg a fenti fordulat gyakran visszaköszön a megszólalásaiban. Korábban egy vele készült interjúban beszélgetőtársának, Kondor Katalinnak ezt mondta: „Spiró György, nevezzük így: ember”. És ezzel meg is érkeztünk a tanár úr másik kedvelt témájához, Petri, Esterházy, illetve Spiró botrányos Kossuth-díjához. Igen, aki olyanokat ír, hogy „zakatol a szentcsalád, Isten tömi Máriát”, meg „jönnek a mélymagyarok, jönnek a szarból”, valóban nem érdemli meg nemzetünk legnagyobb, bár említsük meg: éppen Révai regnálása alatt alapított díját.

Az, hogy a fenti idézeteket miért kell az előadónak mégis minden adandó alkalommal recitálnia - a pontosság kedvéért: ezúttal az előbbiből kihagyva a csúnya szót -, kisebb fajta rejtély. Formális logika. Minden esetre abban egyetérthet közönség és előadó, hogy valakik száz éve folyamatosan tematizálják a kulturális életet. És bárki beszélne kultúrkampfról, meg "jelenlegi kormányunk" kulturális elfogódottságairól, egyesek minden bizonnyal túlzó véleménye szerint: ámokfutásáról.

Aki igazán nyitva tartja a szemét, annak számára világos, hogy a tematizálók jelenleg is ríltájm tematizálnak. Hiszen amit a Nemzeti alaptantervbe többek között a professzor úr verejtékkel átitatott közreműködésével sikerült beletenni, az valahogy, furmányosan kicsempésződött onnan, sőt ne kerteljünk, használjuk az aktív igét - kicsempészték. Hiába, még mindig „tartják magukat azok az erők”.

És hogyan lehetünk képesek mi, a magyarság mint értékközösség mégis tudatosítani önnön nemzetből faragott testünkben azon szerzőket, akik most, ezekben a nemzetileg oly vészterhes időkben kikerültek közös kerettantervünkből? A kortárs magaskultúra megtartó erejére nem számíthatunk, olyan ugyanis, mármint kortárs magaskultúra: nincsen. Értéktelen szubkultúra van csupán.

Gondoljunk például Elfriede Jelinek kijelentésére, melyet „Nobel-díjának átvételekor” mondott, és mely szerint őt „nem érdekli az olvasó”. Leszámítva, hogy Jelinek nem volt jelen saját díjátadóján (videoüzenetet küldött maga helyett), a példa pontos és találó. A XIX. század világszínvonalú magyar irodalma tudatos kultúrpolitika eredménye volt. Igaz. És „mondjuk van egy ember most is, aki felelős lenne ezért”, de persze tudjuk: valójában nincsen. Vagy hát csupán kesztyűbáb, tudjuk kik kezén.