"A bemutatott művek némelyike nyíltan szexuális tartalmú, javasoljuk, hogy fiatalkorúak a kiállítást felnőtt kíséretével látogassák."

Ezt mi is javasoljuk, a figyelmeztetés ellenére azonban nem kell attól tartanunk, hogy hard core pornóval, bántó szexualitással, vagy szado-mazo jelenetekkel kell szembenéznünk a Ludwig Múzeum A meztelen férfi című kiállításán. A pénisz ugyan nem marad tabu, de ezt a legális kukkolást voyeuröknek nem ajánljuk. Valószínűleg csalódnának. A kiállítás újra osztja a szerepeket: a tekintet tárgyai most nem a nők, hanem a férfiak.

Az élmény érdekes, de a fotókat, festményeket, installációkat és videókat végignézve nem kezdünk szexuális fantáziálásba, nem háborodunk fel, és nem kapunk sokkot (az alacsonyabb ingerküszöbűek persze szívesen elkerülik a húsába aggatott kampókon lógó meztelen férfi performanszáról készült videót). A látogatókat elnézve a komoly érdeklődés mellett inkább az általános iskolás összekuncogás a jellemző.

Nevetséges hősök

Persze van olyan pont, ahol épp ez a cél: a heroikus pózból kitaszítva könnyen sérülékennyé válik a meztelen férfi test. Egy egyébként hősként tisztelt és piedesztálra állított katonát például nehéz komolyan venni menetelés közben, ha megfosztják a ruhájától, és csak a bakancsát meg a fegyverét hagyják rajta. Ebben a kontextusban éppen a normális esetben rejtve maradó nemi szerve látványa teszi nevetségessé.

Spencer Tunick / Ludwig Múzeum - A meztelen férfi

Spencer Tunick / Ludwig Múzeum - A meztelen férfi

A privát szférából kiemelve szintén szánalmas hatást kelthet, ha egy pucér férfi a tökéletestől távol álló testével teljesen egyedül táncol egy szobában a Gipsy Kings Baila Me című slágerére.

A pornófilmekből ismert pózokban lefotózott idős, pocakos, kopasz, szakállas alak a polgárpukkasztás helyett szintén inkább sajnálatot kelt, és röhögésre késztet. Közben persze tökéletlenségének kendőzetlen felvállalásával valahol szimpatikussá is válik.

Némi mosolyt iróniával is ki lehet csikarni a látogatókból. A lengyel Zbigniew Libera univerzális pénisznagyobbító szerkezetével van jelen a tárlaton, amely az 1989 utáni politikai változásokra reflektál.

A fikciós gép arról az időszakról szól, amikor a vasfüggöny által elzárt régióba egyszer csak berobbant a nyugati kultúra, magával hozva az edzőtermek világát is. A kelet-európai blokk polgárai egyszer csak azt érezhették, hogy bármit megkaphatnak, és bármilyen vágyuk teljesülhet, akár a pénisz megnagyobbítása is.

Kötelező megemlékeznünk arról a felvételről is, amin egy settenkedő nemi szerv kapcsolgat föl-le egy villanykapcsolót. (Ennél a pontnál intenzíven villogtak a kérdőjelek a fejünkben.)

Halász Károly / Ludwig Múzeum - A meztelen férfi

Lehet-e szép egy pénisz?

A másik véglet, amikor a férfi nemi szervet sikerül olyan esztétikai értékekkel felruházva ábrázolni, hogy a képet nézve szinte elfelejtjük, hogy egy péniszt nézünk. Itt teljesen háttérbe szorul a szexualitás: csak a fények és a formák dominálnak. (Mapplethorpe ennek nagy mestere)

A testről leváló, önálló életet élő fallosznak egy apró termet szánnak. Itt küzd meg például saját sorsával egy ironikusan felnagyított, hatalmas fekete hímvesszőt (valójában egy fallosz alakú utcai védőkorlát) cipelve a lábai között a homoszexuális művész, Franz Kapfer.

Borul a férfi-nő rendszer

A homoszexualitás és a nemek közötti átjárhatóság nemcsak itt jelenik meg. Az ellenkező nem szerepébe helyezkedés lázadás, szembeszállás a hagyományos maszkulinitással és feminitással. Az 1970-es években a szexuális forradalom, a '68-as nemzedék, a feminizmus új megközelítésmódokat juttatott érvényre a művészetben, s a nőmozgalmak felszabadítóan hatottak a férfiakra, a homoszexualitásra is.

A Metamorfózisok című szekcióban például azzal játszanak az alkotók, hogyan változtathatják meg a nemüket a legegyszerűbb módon. Sminkkel, egy másik frizurával, vagy éppen a férfi nemi szerv eltüntetésével. Itt teszik fel a kérdést: mennyire stabilan beágyazott társadalmilag a férfi és a nő kategóriája, ha ilyen könnyen megingatható?

Sylvia Sleigh / Ludwig Múzeum - A meztelen férfi

Sylvia Sleigh / Ludwig Múzeum - A meztelen férfi

Ezek a hagyományos irányok nemcsak a nemek cseréjével, hanem a környezet megváltoztatásával is könnyen felboríthatók. Az amerikai Sylvia Sleigh például egy vörösen izzó kanapén, vénuszi pózba helyezi el szőrös, meztelen férfi modelljét, akit ezzel a festményen automatikusan lágy, nőies vonásokkal ruház fel.

Szintén filigrán, nőies vonásokkal rendelkezik a homoszexualitását nyíltan vállaló, szegénysorból származó, mégis igen hamar világhíressé vált orosz balett táncos, Rudolf Nurejev, aki az egyik első disszidáló művész volt.

A róla készült impresszív meztelen portré azokban a napokban készült, amikor eldöntötte, hogy egy turné után Párizsban marad, ez pedig tökéletesen tetten érhető a tartásán és a tekintetén is. Vagyis a szexuális tartalom itt is elvész, és az esztétikum lép az előtérbe.

Csonkítás

A kiállítást végignézve nem mehetünk el az emberi test megcsonkítása mellett sem, ami egyes értelmezések szerint a fájdalommal és szenvedéssel együtt része a férfivá érésnek. A bécsi akcionisták például performanszaikban testüket önkínzó, megalázó szenvedéseknek tették ki azért, hogy megbotránkoztassák a közönségüket, és átlépjék a társadalmi jó ízlés határait.

A közönség előtt zajló performanszaik brutálisan valóságosak voltak, olykor táptalajt adva különböző mítoszoknak. Rudolf Schwarzkoglerről például elterjedt, hogy egy akciója alkalmával végrehajtott önkasztrációja során halt meg. Szerencsére az erről készült képet, amit egyébként 5000 euróért árulnak egy aukciós házban (igen, valami elromlott a világban), nem kellett megnéznünk a tárlaton.

David LaChapelle / Ludwig Múzeum - A meztelen férfi

David LaChapelle / Ludwig Múzeum - A meztelen férfi

A provokatívabb alkotók közé tartozik még a Gilbert és George páros, akik a saját testükre is műalkotásként tekintenek, és sokszor használnak képeikhez olyan testnedveket, mint az ondó, a fekália, a húgy, vagy a vér. Az itt látható Spermapénz című munkánál is a két művész teste a kifejezőeszköz.

Szintén felbukkan Andy Warhol, akinek számtalan munkája esetében volt ihletforrás a meleg szubkultúra, illetve a szexualitás összetettsége és a szexuális vágy. A The Factory néven nyitott műterme hamar megtelt transzvesztitákkal, homoszexuálisokkal, és az underground élet domináns egyéniségeivel.

Hozzá hasonlóan megkerülhetetlen a pop-art művész Keith Haring, akiről a leszbikus Annie Leibovitz (sokáig Susan Sonntag élettársa) készített meztelen portrét úgy, hogy a festő saját tipikus szimbólumaival festette tele a testét és környezetét is.

Propaganda

A kiállításon a férfitest tárgyszerű, propagandisztikus felhasználása is előkerül. Ilyenek például Leni Riefenstahl képei, amelyeket az 1936-os olimpiáról készült filmjéből vettek ki. Mivel ő volt Hitler kedvenc rendezője, a rajongás pedig - bár a művész ezt haláláig tagadta - kölcsönös volt, a mai napig nagyon megosztó a munkássága.

A nürnbergi perek során őt is elővették, és felelősségre vonták, de nem tudtak vele mit kezdeni, mert hiába használták propagandisztikus célokra a munkáit, olyan újítások kötődnek a nevéhez, amelyek több évtizedig maghatározták a filmművészet alakulását.

Az Olimpia-filmben jelenik meg először a futók mellett száguldó kamera, a légi felvétel, a teleobjektív és egy halom – a filmezésben ma már rutinnak számító – kamerakezelési mód.

A kiállítás június 30-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.