A kétezres évek New York-i indie-hercegeiként indultak, egy egyszerre intellektuális, korszerű és bohókás és alapjaiban összetéveszthetetlen keverékkel, amiben a fiatalos slágerérzékenységen túl benne volt a modern elektronika, a hatvanas évek végi pszichedélia, valamint egy csipetnyi David Bowie is. Ben Goldwasser és Andrew VanWyngarden 2008-ban vett villámrajtot Oracular Spectacular című debütáló nagylemezével, s az év végén a világ majd összes zenei médiuma a legjobbak közé sorolta az albumot.

Az MGMT, melynek egyébként príma koncertprodukcióját testközelből figyelhettük a 2008-as Szigeten, akkor már évek óta készült a kiugrásra. 2004-ben, még egyetemi hallgatókként alapították a zenekart - még The Management néven -, aztán 2005-ben, már MGMT-ként adták ki első, Time To Pretend című EP-jüket, 2006-ban pedig leszerződtek a Columbia kiadóhoz. A már említett, több slágert is kitermelő bemutatkozó nagylemezt 2007-ben az amerikai überproducer, Dave Fridmann (Flaming Lips, Tame Impala) segítségével készítették el. Rajongójuk lett többek közt Nicolas Sarkozy francia elnök is - bár ő meglehetősen sajátosan mutatta ki nagyrabecsülését: engedély nélkül használta fel Kids című MGMT-slágert egy kampány során; a zenészek be is perelték ezért -, de dolgoztak együtt két amerikai csúcs-hiphopperrel, Kid Cudival és Jay-Z-vel, valamint hőseikkel, az amerikai alterock messiásaival, a Flaming Lipsszel is. A Grammy-jelölésük már csak hab a tortán.

Második lemezük aztán szinte köszönő viszonyban sem volt az elsővel. Azt, hogy a Congratulations jóval kísérletezőbb vagy széttartóbb lett, nem fognánk az új producerre Peter Kemberre, aki nem kevésbé különös géniusz, de nem is nagyobb könnyűzenei elmeroggyant, mint az MGMT első albumán dolgozó Fridmann. Az elektronika felől az organikusabb, gitárzenés hangzás felé elmozduló, a barokk poptól a new wave-ig hullámvasutazó lemez - melynek művészi csúcsa a gyakorlatilag több tételes, tizenkét perces Siberian Break – elsősorban piaci öngyilkosságnak, amúgy pedig artisztikus bravúrnak minősült. A lemezből, megjelenése hetében hatvanhatezer fogyott Nagy-Britanniában – a következő tizennyolc hónapban csupán tizenegyezer.

Nem véletlen, hogy arról szóltak a hírek, miszerint a zenekar kiadója, az üzleti értelemben gyakorlatilag megbukott lemez után, a következő MGMT-album munkálatai során komolyabb kreatív kontrollt kíván érvényesíteni. Ezeket a zeneipari pletykákat az élő felállásában jelenleg hattagú együttes két beltagja később kategorikusan cáfolta. „Nem próbálunk olyan zenét csinálni, amit mindenki az első meghallgatás után megért” -nyilatkozta még júniusban Ben Goldwasser a Rolling Stone magazinnak - „A lemezkiadónk tudja, hogy nem lesz belőlünk Top40-es zenekar, ez pedig komfortérzést kölcsönöz a számunkra”, ezt már Andrew VanWyngarden tette hozzá a zenekar üzenetéhez. És nem is árulnak zsákbamacskát.

A címével, illetve annak hiányával újrakezdést, vagy egyfajta új öndefiníciót sejtető harmadik MGMT-album - bár a produceri székbe ismét a sikeres debütáló lemezt gondozó Fridmann ült - nem lesz kedves azok szívének, akik továbbra is új indie-slágereket, Kidst, vagy Time To Pretendet remélnek. Ami a néhol a korai Pink Floydot, vagy a ’68-69-es Beatlest idéző elszálltságot és a slágermentességet illeti, a lemez – mely stílszerűen az Alien Days című számmal kezdődik - inkább a Congratulations nyomvonalán halad. Fridmann visszatérésével ugyanakkor visszatért az elektronika is, mely nem vette át a hatalmat a gitároktól, inkább szövevényes hálózatot alkot a húros tradícióval: lötyögős, fésületlen, hangulatos és szerethető lemez ez, mely bizonyos értelemben az eddig ismert MGMT-univerzumok metszete, s valóban nem elsőre adja meg magát, nem szolgál könnyű kapaszkodókkal, de annál nagyobb kalandot kínál a felfedezőknek.

MGMT: MGMT

Columbia Records

A hvg.hu értékelése: 8/10