Gerhes Gábor: A kiállítás apropóját Umberto Eco tavalyelőtt megjelent, A prágai temető című könyve adja, mely a kiállítás szlogenjét is tartalmazza, miszerint "Az ellenség a népek barátja". A könyv egy mindenhol felbukkanó, fiktív főszereplőn keresztül jelenít meg összeesküvés-elméleteket évszázados távlatokban. Ez a karakter az, aki mindenhol felbukkan Európában, ahol valami piszkos ügylet zajlik: történelmet hamisít, csal, konspirál, benne van a Cion bölcsei jegyzőkönyveinek előállításában, de éppúgy tevékenykedik a bukott Garibaldi mellett Szicíliában.

A bűnbakkeresés mindig a személy, illetve a hatalom kudarcos működéséből fakadó frusztráció visszavetülése. Ez a mindennapok mikroszintjén éppúgy tetten érhető, mint a nagypolitikában: a főnököd a munkahelyeden letolt, otthon ezért elvered a kutyát, nem teljesít a gazdaság, nyilvánvalóan a pirézek gyarmatosító törekvései miatt. Ez mindig ugyanarról a tőröl fakad. Az emberi kultúra arra rendezkedett be, hogy az úgynevezett elmúlás és a kudarc-faktor nem létezik, pedig valójában az egész létünk e körül forog: hogy előbb-utóbb mindannyian megyünk a levesbe. Ha nincsenek válaszaink dolgokra, előbb-utóbb elkezdünk megfoghatóságot, személyiséget adni a szorongásainknak, ellenséget gyártani magunknak. Ez egy igazi ősszenvedély.

G. G.: Nem hiszem, hogy bármiféle kötelezettséget lehetne a művészek nyakába akasztani, hiszen mindenki más miatt foglalkozik azzal, amivel. Nem zárhatjuk ki az olyan alkotókat, akiket valami egészen más indíttatást vitt erre a pályára. Mindenesetre az bizonyos, hogy a jelenlegi közállapot bőven szolgál impulzusokkal, nem csak a művészek számára. Aki erre fogékonyabb, az óhatatlanul foglalkozni fog vele, beviszi a műterembe és a munkájába. A botrányművész-jelző meg szerintem komolyan vehetetlen.

Ellenben amiatt, hogy mostanában nagyon gyorsan és igen hatékonyan lettek elzárva azok a médiafelületek, amelyeken az éppen nem rendszer-kompatibilis kultúra eljuthatna nagyobb közegekhez, az alkotóknak sokkal erőteljesebben és hangosabban kell megfogalmazniuk magukat, hogy egyáltalán elérhessenek valamilyen hatást, ne csak annyit, mint egy pingponglabda a befőttesüvegben. De lehet, nagyképű dolog azt gondolnom, hogy a jelenlegi hatalom a legkisebb mértékben is érdeklődik, hogy én és a kortársaim mit csinálunk.

G. G.: Ez indíttatás kérdése: van olyan, aki azért lett alkotó, mert például a természeti képekben találta meg saját magát. Ismerek egy japán fotóst, aki az általa épített speciális kamerával negyven éven keresztül kizárólag hópihéket fotózott, ezzel pedig meg is volt az ő életprogramja. Ez is egyfajta felülemelkedés: kivonulni a rendszerből. Ágyban, párnák között kényelmes. A társadalomreflektív attitűd, a valós vagy vélt igazságkeresés ellenben sokkal több konfliktussal jár.

G. G.: Azt elég nehéz elérni, hogy ha az embert egyszer már berakták egy fiókba, átkerüljön egy másikba. Az kétségtelen, hogy az ominózus eset felnyitotta a szememet, és utána valami olyan iránt kezdtem el érdeklődni, amit addig csak informálisan, közvetett tapasztalatokból ismertem. Egy primer élményről volt szó, mikor az ember a végrehajtó hatalommal szembeni pozíciótlanságával szembesül.

Azt gondolom, hogy vannak evolúciós mérföldkövek az ember életében és hiszem, ez egy nagyon fontos mozzanata volt az én felnőtté válásomnak. Valami rózsaszín szüzesség akkor, ott elveszett, és már nem fogom tudni visszahozni. Gyakorlatilag a műtárgytól függetlenül sikerült magamra lavinát zúdítanom, ennek pedig legnagyobb tapasztalata, hogy ha kell, bármilyen ürüggyel megtámadhatnak, a bűnbakkeresésben ugyanis egyszerűek a játékszabályok.

G. G.: Én a Kádár-rendszer végét még elcsíptem, de a korszak sűrűjét igazán megélni nem volt alkalmam: mi akkor egy zenekar (2. Műsor – a szerk.) voltunk, akik szerelmes számokat irkáltak. Nem is értettük pontosan a velünk együtt próbáló Európa Kiadót meg másokat, hogy ezek itt mégis mire verik magukat. A Kádár-rendszerben létezett az a bizonyos szelep. A rendszer megcsinálta a saját konkurenciáját, ami afféle látens ellenfrontnak számított: volt rádiókabaré, volt Hofi Géza, volt Ludas Matyi Magazin. Megteremtődött a látszat, miszerint vannak bizonyos emberek, akik bizony képesek odamondani, elvéve így az élét olyan témáknak, melyek csomagolás nélkül erősen megülték volna a közhangulatot. A módszer a többi szocialista országhoz képest nálunk elég hatékonyan működött, ez pedig közrejátszott abban, hogy a rendszerváltást követően is megmaradt alapértelmezett stratégiaként. A nagy különbség viszont mégiscsak az, hogy Aczél Györgyöt tényleg érdekelte a kultúra és nagyon is értette azt.

Na, ehhez képest most láthatjuk a jelenünk teljes abszurditását: egyfelől a Kádár-kor elitje épül sebesen újjá, de a legröhejesebb, hogy egykori KISZ- és párttitkárok, moszkvai kutúrkomisszárok, és volt ügynökök elkötelezett nemzeti meggyőződéssel, kipirult arccal dalolva dolgoznak a Horthy-korszak rehabilitációján. Egykoron joggal kukába került szerzők szivárognak vissza a közparkokba és a Nemzeti alaptantervbe. Folyamatosan érezzük a hatalom fojtogató jelenlétét, ami a maga nyomasztó mivoltával együtt, paradox módon mégis roppant megtermékenyítő.

Hogy nézzük a jó oldalát is: kialakult egy olyan pezsgés, melyet az én generációm, azt hiszem, mindig is olyannyira irigyelt a sűrű Kádár-korszakból. Nem is kimondottan rendszerellenes, mint inkább abszolút rendszer-reflektív jelenségekre gondolok, melyek adnak egy-egy löketet a kritikus művészetnek. Egyidejűleg ugyanakkor szívszorítóan fájdalmas, megbocsáthatatlan és visszafordíthatalan az a pocsékolás, amivel a hatalom az ország legkomolyabb tehetségeit, politikai alapon tizedeli. És ez nem csak a kultúrára vonatkozik. Félő, tíz év múlva alig lesz, aki egy paradicsomot el tud majd ültetni.

G. G.: A társadalom termeli ki és választja meg a saját vezetőit, ennek a modellnek pedig – bizonyos szükségszerű kompromisszumok árán – működnie kellene. Probléma akkor van, amikor a társadalom a saját csapdájába esik, az általa választott hatalom pedig valamilyen saját jelentőségét túlértékelő küldetéstudatos szerepzavar okán, lassan saját választói ellen fordul. Egyszerre csak azt vesszük észre, hogy az emberek lettek az állam kiszolgálói és nem fordítva. Elszabadulnak a dolgok, és ez az ellenőrizhetetlenné váló, kártékony valami magával ránt sok mindent. Emiatt elengedhetetlen lenne a folyamatos kontroll, ami persze roppant kellemetlen lehetne a megmámorosodott hatalomnak.

G. G.: Nem voltam soha olyan klubnak a tagja, amely be akart választani a tagjai közé – ideferdítve Woody Allent. A helyzet az, hogy a '89 utáni kormányzatoknak mind a mai napig nem támadt igazi víziója, hogy mi is az a magyar kortárs kultúra, amit támogatnia kellene. Hálásan nyúltak hát vissza a meglévő anyaghoz, így tulajdonképpen ma is a Kádár-rendszer újramelegített – egyébként sokszor tényleg zseniális – mintázatait kapjuk Tüskevárastul, Mézgagézástul, Jumurdzsákostul. Ezekhez aztán az épp aktuális kurzusoknak megfelelően hozzámaszatolódtak ezek a pántlikás izék. Meg: hogy a kortárs művészek miért nem csinálnak nemzeti művészetet? De nemzeti művészetet nem csinálni kell, hanem vagy azzá válik valami, vagy nem. Ha egyáltalán létezhet még e fogalom. A rovásírás magában még nem költészet. Annak idején Adam Clark helyett Széchenyi sem alföldi fafaragókat hívott a Lánchíd megépítéséhez, pedig bizonyára talált volna rá okot. Egyféle elitművészet van, nincs külön jobb- vagy baloldali.

G. G.: Kultúrával egyébként nem érdemes botrányt csinálni, ha mégis keveredik körülötte valami rángatózás, azt többnyire nem az alkotó csinálja, hanem a közeg, amelyet az kellemetlenül érint, sokszor persze maga a hatalom. Hozzáteszem, hogy a képzőművészet nem tudományos ismeretterjesztés. A mi dolgunk megfigyeléseket tenni és problémákat felvetni. Azt már nem mi döntjük el, mennyire voltak azok relevánsak. Egyébként mondhatnám azt is, hogy a botrány is lehet a kultúra egyik formája.

G. G.: Én megmaradok szerény dekoratőrnek, a forradalmat szívesen átengedem másnak.

G. G.: Tájékozottnak kell maradni, nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy elhisszük, ez csak egy kétpólusú rendszer: a mifélénk a szépek és az okosok, odaát meg kezdődik az orkok földje. Mindannyiunknak el kellene fogadni, hogy a világ szerencsére nem csupán fekete vagy fehér, nem létezik örök igazság. A politikában mindkét fél ugyanolyan sáros, ezzel jó, ha tisztában vagyunk. Úgy látszik, nem jött még el az idő a társadalom önszerveződésére, úgy tűnik, még mindig nem elég nagy a zrí, még mindenkinek megvan a maga kis gebinje. A magyarságba bele van kódolva az alkalmazkodási kényszer: átvészelni, túlélni, eltűrni, még ha fáj is. Ebben hihetetlen jók vagyunk. A legvégső utáni pillanat lesz majd az, mikor itt bárki is kaszát ragad.

G. G.: Valóban, ezt végül nem léptem meg. Én valahogy mindig is hittem ebben a helyben, és még most is hiszek. Éltem egy összefüggő, huzamosabb időt Párizsban, aztán visszajöttem. Lehet, naivság és teljesen tévedésben vagyok, de én is, mint mások, szeretek itt lenni. Aztán ebben szép lassan tönkremegyünk.