Egy polgár őszinte vallomásai: Márai és a pikáns esetek
„A legtöbb ember néha homoszexuális, s néha nem az” – olvasható többek közt Márai Sándor egyik legismertebb művének, az Egy polgár vallomásainak most megjelent, csonkítatlan kiadásában, amibe visszakerültek az egykori házitanítójára vonatkozó gondolatai is. A tanító 1935-ben személyiségi jogi pert indított a szerző ellen, amit Márai elbukott, s ennek nyomán önmaga cenzúrázta meg kötetét. 70 év után most itt az eredeti regény, igencsak pikáns részletekkel. De miért kellett ennyit várni?
Az 1930-as években Márai már országszerte befutott író, újságíró, publicista volt, aki nemcsak hazai, hanem külföldi irodalmi sikereket is magáénak tudhatott. Az Egy polgár vallomásai már 1934-ben, az első kötet megjelenésekor nagy feltűnést keltett. Az 1935-ben megjelent a második rész is, ami az emigráció éveit és Márai ifjúkori európai „csavargásait”, többek között párizsi, lipcsei, weimari, frankfurti és olaszországi kalandjait örökíti meg az első kötethez hasonló feltárulkozó, lélekelemző, filozofikus stílusban.
Márai a kétrészes műben azonban nem csupán a saját magánéletét, az akkoriban uralkodó társadalmi jelenségeket, politikai és kulturális eseményeket, hanem a környezetében élőkét is végtelen őszinteséggel és éleslátással örökítette meg, a pontos biográfiai adatoknak és a valóságnak megfelelően.
Kétezer pengős bírság
„Ma már szinte a bulvár kategóriájába tartozna egy bérház lakóinak kibeszélése, vagy a premontrei kollégiumban lejátszódott fiútörténetek, paptanár–diák viszonyok kibeszélése, azonban a 30-as években mindez sokkal inkább egy irodalmi köntösben tálalt pletykának számított. Nem véletlen, hogy a 34-es kiadásban sokan magukra ismertek: a kassaiak egymásra mutogattak az utcán” – árulta el Kovács Attila Zoltán Márai-kutató, irodalomtörténész, a Márai köteteket gondozó Helikon Kiadó vezetője. A kibeszéléssel alapvetően nem lett volna probléma: a népszerű és ünnepelt író azonban azzal nem számolt, hogy egykori gyűlölt házitanítójából, Stumpf Györgyből római katolikus lelkész, püspöki tanácsos, vagyis köztiszteletben álló személy lett. (Bár a kötetben Márai is fényes, úri karriert jósolt egykori nevelőjének.)
Az 1935-ös év első napjaiban röppent föl a hír, hogy per készül Márai ellen, mert egykori nevelőjének jó hírét az Egy polgár vallomásai című művében megsértette. Márai ügyvédje hiába érvelt amellett, hogy a regény nem oknyomozó riport, hanem irodalmi mű, ami pusztán a vallomásos családregény műfaji kritériumainak kíván megfelelni. A műfajelméleti szempontok egy cseppet sem hatották meg a bíróságot, ahol az ítélethozókat kizárólag Stumpf György szentszéki tanácsos megsértett személyiségi jogai érdekelték. Végül Márait 2000 pengő bírság megfizetésére ítélték, ami akkoriban igencsak tekintélyes összegnek számított.
| Részlet a per anyagát képező Stumpf Györgyre vonatkozó fejezetekből: |
| „Harmadikban tiszta jelesből lebuktam az elégségesek közé, s szüleim „instruktort" fogadtak mellém, egy tenyeres-talpas, testi szagú, nehézkes észjárású sváb parasztfiút, bizonyos Stumpf nevűt. Ez a „jeles tanuló” papnak készült, s nevéhez illő tompa érzéketlenséggel mászott előre a paraszti sorból az intellektuális: szamárlétrán. Stumpf együgyű volt és szorgalmas; gyűlöltem, mert én meg okos voltam és fertőzött, lusta és korlátlan. Stumpf volt az erény, a hitbuzgalom, a példás magaviselet, az istenfélő gondolattalanság, a képmutató ernyedetlenség, aki, mint a sajtkukac, minden iparkodásával fúrta be magát az oly kívánatos, tápláló és hajlékot adó, erjedő és szagos társadalomba, amelyből én minden ösztönömmel kitörni igyekeztem. Stumpf lesütötte szemét, ha illetlenséget vagy trágárságot beszéltek előtte, Stumpf magánszorgalmi feladatokat végzett akkor is, mikor én még a kötelező dolgozatot sem írtam meg, Stumpf volt a takarékos, tisztes szegénység, az ösztöndíjas tehetségtelenség, a jó szándékú alárendeltség, a mukkanásnélküli tekintélytisztelet. (...) Álmos pillantású, kövér, rendíthetetlen nyugalmú sváb fiú volt, szegény parasztok fia, aki „úrnak" készült, s most bizonyosan éppen olyan rendíthetetlenül „úr" valahol, éppen olyan kegyetlen-természetesen megköveteli alárendeltektől a változott társadalmi helyzetének kidukáló tiszteletadást, mint ahogy megadta ő is mindenkinek a tisztességet, aki rangsorban előtte állott.” |
Mintegy ezer helyen öncenzúrázta
A már megjelent köteteket végül nem zúzták be Stumpf György eredeti követelései szerint, de a meglévő mű újabb kiadásait leállították. Márai pedig, megrettenve a további személyiségi jogi perektől, elkezdte átdolgozni művét, különös tekintettel a „személyeskedő” részekre. A 40-es műhöz nem véletlenül írta, mintegy használati utasításként, hogy az „Egy polgár vallomásainak e harmadik, átdolgozott kiadása a végleges szöveget rögzíti meg. E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.”
A rövidre vágott verzióba személyi jogi szempontból ugyan már nem lehetett belekötni, de a csonkolással együtt a mű harmonikusan felépített szerkezete is megbomlott, mert nemcsak a Stumpf Györgyre vonatkozó kompromittáló sorok kerültek ki a műből, hanem számtalan más is. „Az eredetileg négy fejezetből, fejezetenként 12 részből álló műből például kikerültek az Irmáról, a nagymamáról szóló részek is. Ezen túl nagyon sok olyan fejezetkezdés, lezárás, kiegészítés és parafrázis is hiányzik a 40-es verzióból, ami miatt az irodalomtörténet-írás is azt mondja, hogy a 40-es kiadás nem a legszerencsésebb húzás Márai részéről. Mintha nem lenne logikus folyamata a történetnek, például a családról szóló résznél könnyen belezavarodhat az olvasó abba, hogy ki kinek a kicsodája, és helyenként döcög a szöveg is. Az eredetihez képest 922 helyen változott meg a szöveg, néhol csak szócserék jönnek vissza, másutt bekezdések illetve komplett fejezetek” – árulta el a kiadóvezető.
| Király és rabszolga-játék - egy eddig ismeretlen, pikáns részlet |
„Az idegen fiú kitalálta az új játékot. (…) Ez volt a „király és rabszolga"- játék. Sokáig játszottuk. Később megtaláltam ennek a játéknak elnevezését a patológia könyveiben, s láttam felnőtteket, akik „királyt és rabszolgát" játszottak. Az erotika kóros elváltozásai soha nem riasztottak, minden megnyilatkozási formáját ismerem, minden válfaját elfogadom, nem ismerek ma sem „megengedettet", sem „természetelleneset” az életnek e homályos területén, s e vallomások könyvében készségesen ismerném be, ha ez a gyermekkori élmény homoszexuális hajlamú embert nevelt volna belőlem. Biztosan tudom azt is, hogy a „király és rabszolga"- játék – életem első, teljes, maradéknélküli erotikus élménye – megpörkölte kissé érzékeimet, valamilyen nemi bizonytalanság maradt bennem e játék után, melyet a „természetes" szexuális érintkezés a másik nemmel soha nem tudott egészen feloldani. (...) Azt hiszem, a legtöbb ember néha homoszexuális, s néha nem az. Gyermekkoromban heves pederaszta-fertőzésen estem át, s ennek a „sérülés”-nek, vagy nevezzük akárminek hegei sohasem gyógyultak teljesen, jellememben, egész lelki magatartásomban feminin vonások ütköztek ki, álmomban néha megkínzottan vágyakoztam férfiakkal való szerelem után, de ez a vágy – csaknem azt írtam: sajnos, – soha nem volt telítve annyi lendítő erővel, hogy átsodorjon a túlsó partra, a férfiakhoz. Bizonyos, hogy az a kóros kielégületlenség-érzés, mely később nemi életemet, gondolkozásomat, úgynevezett „világnézetemet” jellemzően meghatározta, ebből a „király és rabszolga”-játékból maradt vissza. Természetesen, az idegen fiú volt a király, s mi voltunk a rabszolgák. (...) Szabályos szerelmi viszonyban éltünk, a hét gyermek, elrejtőztünk a lakatlan kamrában, s órákon át játszottunk királyt és rabszolgát; meztelenre vetkőzve, térden csúszva kellett zsarnokunk körül vándorolni, ostorával ütlegelt minket, „büntetéseket" talált ki részünkre, megparancsolta, érintsük meg egymás szerveit, mindenféle, jórészt meglehetős utálatos feladatok elvégzésére kényszerített, uralkodott testünk és lelkünk fölött.” |
Betűről-betűre
A 2013-as kiadás munkatársai (Ötvös Anna kassai történész, Mészáros Tibor, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, az utószót jegyző Fried István irodalomtörténész, és a kötet sajtó alá rendezője, a kiadóvezető) nem az eredeti mű újrakiadásához tértek vissza, hanem betűről-betűre egybevetették az 1935-ös és az 1940-es verziót. A most megjelenő, egyesített verzió tehát lehetőséget nyújt mind az olvasók, mind pedig a szakma számára, hogy összehasonlítsák, összeolvassák a két szöveget, amelyek külön jelöléssel szerepelnek a könyvben, ráadásul végigjegyzetelték a kötetet, ami a korábbi kiadásokból szintén hiányzott. „Ha valaki most végigolvassa, újraolvassa a szöveget, láthatja, hogy a 30-as évek derekán Márai hogyan képzelte el a teljességet. Minden benne van abból az attitűdből, amiből a könyv született: az apák világa elleni lázadás a polgári értékek megtartásával” – tette hozzá a Helikon-vezető.
Kovács Attila Zoltán szerint a mostani kiadvány ugyan unikális, de nem feltétlenül irodalomtörténeti szenzáció, mert a Máraival foglalkozó kutatók előtt a cenzúrázás története nem volt ismeretlen, a Stumpf-per anyaga például megtalálható az interneten, az olvasók előtt viszont „új” kötet jelenik meg. Arra azonban ő sem tudott pontos választ adni, hogy az Egy polgár vallomásainak autentikus verziója miért csak most jelenhetett meg. Az egészen biztos, hogy amikor 1948-ban Márai elhagyta Magyarországot, a polgárság egyes számú írójának műveit következetesen eltüntették a hazai irodalmi életből, mert erről az osztályról évtizedeken át tilos volt pozitívan nyilatkozni.
Az 1980-as években már lett volna lehetőség műveinek magyarországi kiadására, azonban ez meghiúsult, mert Márai megfogadta, amíg Magyarországon megszálló csapatok állomásoznak, és nem lesznek demokratikus választások, addig nem járul hozzá művei hazai kiadásához.
Életműsorozatának újrakiadása végül halála után egy évvel, 1990-ben, a Helikon Kiadó jóvoltából indult el. Az elmúlt 15 évben a legsikeresebb Márai címek újból és újból megjelentek, most azonban a művek a szerző szándéka szerint látnak napvilágot, vagyis nincsenek műösszevonások vagy –kihagyások egy-egy kiadvány kapcsán.
Van még kiadatlan Márai-szöveg
Az egészen idén májusig ismeretlen Hallgatni akartam című Márai-mű, és az Egy polgár vallomásainak csonkítatlan megjelenése után sem teljes a Márai-életmű: a szépirodalmi életművet kiadása immár ugyan teljesnek tűnik, de újdonságok előkerülnek a mai napig. Legközelebb az irodalmi bedekker-sorozat következő darabja lát napvilágot, a Nápoly-Salerno kötet (előzménye a Budán lakni világnézet és a Régi Kassa, álom), ezt követi a vasárnaponként a Szabad Európa Rádióban felolvasott Márai szövegek kiadása Fedőneve: Ulysses címmel, amelyek ezért is fontosak, mert éveken át többek között ezek jelentették a szellemi köldökzsinórt, az otthonnal való kapcsolatot Márai számára. Ezen túlmenően Márai irodalmi levelezése is kiadásra vár, és egy több ezer oldalas Márai-kéziratanyagot is haza kell hozni Kanadából, erre a jövő év elején kerül sor.
Halott írók publikálnak a legtöbbet
Márai maga fogalmazta meg az emigrációban, hogy a halott írók publikálnak a legtöbbet. Ez az ő esetében nagyon megállja a helyét. No meg ideje lenne levetni a bugyuta politikai áthallásokat Márai kapcsán (is), hiszen nincs annál károsabb egy életműre vagy szerzőre vonatkozóan, amikor kisajátítás áldozatává válik. Nekünk ebben még igencsak fejlődnünk kell.
Márai külföldi népszerűsége is töretlen: például lengyel kiadója már érdeklődik az „új” Egy polgár vallomásai iránt, de most indul el a világban a Hallgatni akartam is. A gyerták csonkig égnek című regény pedig a napokban jelent meg malájul. Az már univerzum rejtélye, hogy a magyar polgárságot megörökítő múlt századi regény mit adhat a malájoknak, de mindenesetre büszkeségre és örömre adhat okot, hogy még őket is érdekli Magyarország és Márai.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
