Profi, mindenki profi – ez a legerősebb jelenség a Bozsik Yvette rendezte produkcióban, és aki sűrűn jár színházba, tudja, milyen ritkaság ez. Legjobb tehát, ha ennek, vagyis a színpadi profizmusnak adjuk át magunkat. Mindenki pompásan énekel, pláne pompásan táncol, ráadásul a celebvilágot, pontosabban a celebgyártás mechanizmusát kifigurázó opuszban számos sztár szerepel. Kölcsönveszem itt valaki másnak a definícióját: a sztár tud valamit, a celeb meg csak celeb. A sztár alany, a celeb tárgy.

És mivel a színpadon Khell Zsolt díszlete egy nagy és sok kicsi tévéképernyőt formáz, hát a kortársi televíziós celebgyártás folyamatába pillantunk bele: nem nagyon mélyen, nem nagyon kritikusan, de jó trágárul. Baráthy György szövegei néven nevezik a neveket, de inkább nyelvileg, semmint tartalmilag: nem kell elgondolkodnunk, az érzékenyek is csak olykor pirulhatnak.

Nyilván keveseknek fog eszébe jutni egy régesrégi Chicago, Ascher Tamás rendezése Kaposváron több mint harminc éve, amelyben Csákányi Eszter robbantós Roxy Hartot, Básti Juli pedig nehézbombázó Velma Kellyt játszott. Akkor úgy éreztük, szörnyű jövőbe látunk – ez ma vállvonást sem ér, de az alakítások ragyognak az emlékezetben.

Horváth Judit

Most nem szörnyű. Kulka János Billy Flynn, a cinikus sztárügyvédszerepében maga is celeb-karikatúrát játszik, noha igazi tudást pakol mögé: tudja, hogy működik a sajtó, pontosabban tudja működtetni azt. Gyilkos ügyfeleit persze hogy ártatlanra mossa, de ez még a semmi: celebet csinál belőlük, és önmagából is. Kulka többszörösen és szellemesen játszik el a kínálkozó poénokkal és a közönséggel, Bozsik pedig jó érzékkel hagyja, hogy csavargassa szerepét és jelenlétét erre meg arra. Föl van mérve a közönségigény, hibátlanul dolgozik a porondmester.

Aztán itt van Falusi Mariann, aki a börtön jó üzleti érzékkel megáldott angyalát, Morton mamát játssza. Micsoda hang és micsoda jelenlét – lehetett volna ehhez mérni, s kicsit nagyobbra csinálni a szerepét is. Mert Stohl András például ugyancsak kis szerepet játszik – de nagyra játssza: a gátlásos balek, a gyilkos asszony férjének szerepében lenyalt hajjal, tipegő járással, bárgyú mosollyal téblábol a színen, aztán a „Celofán-dalban” meg ami a csövön kifér...

A két főszerep „hármazva” van: Roxy Hartot Mórocz Adrienn mellett Tompos Kátya és Ágoston Katalin is játssza, Velma Kellyt Schell Juditon kívül Jordán Adél és Szilágyi Csenge. Ez is – mármint a főszereplők színészi különbözősége – arra utal, hogy nem az értelmezés, hanem a profizmus viszi itt a prímet.

Horváth Judit

Mórocz Andrienn jól él a lehetőséggel, minden pályakezdő álmával: nemcsak jól énekel és táncol, hanem elfogódottság nélkül nyom bele agresszivitást és kíméletlenséget a gyilkos Roxy figurájába. Ő ugyanis nemcsak ártatlan szeretne lenni, hanem sokkal inkább híres és még híresebb, és ennek érdekében senki letaposásától nem riad vissza. Lesz is celeb belőle – aztán úgy is végzi: kis bártáncosnőként, míg onnan is ki nem kopik. Mórocz jól illik a profi csapatba.

Amelyben Schell Judit Velma Kellyje a királynő – akkor is, ha színpadi sorsa az örök szekundánsé: az ő celebségét lépi le Roxy, az ő trükkjeit és kétségbeesett kis fogásait nyúlja

le, őt alázza meg, rajta lép át – aztán mégis vele köt üzletet. Schellnek jó hangja van ugyan, de nem nagy hang az övé; mégis úgy énekel, hogy viszi magával a közönséget. Persze, szórja a spárgát, vezeti a tánckart; könnyedén, elegánsan. És tud még valamit, amivel elviszi a tejfölt: az egészet színészből csinálja, vagyis minden tánclépés és minden hang mögött ott a színész, aki a figurát élteti, és nem pusztán a technikai tudást prezentálja. Ettől aztán Velma figurája nemcsak telivér nő, hanem igazi játékos: érzelmeket, hullámokat él meg, a jelenetei egymásra épülnek, tanulságul a médiacirkusz pillanatnyi haszonélvezőinek.

Van néhány csúcspont: az említett Celofán-dalon kívül Kulka, vagyis Flynn ügyvéd jelenete és dala a parasztvakításról, és Schell Judit és Falusi Mariann kettőse a régi szép időkről.

A Chicago sztoriját a chicagói Bob Fosse és Fred Ebb írta (utóbbi a dalszövegeket is), a zenét pedig John Kander szerezte. Az ősbemutatót 1975-ben New Yorkban Bob Fosse rendezte és koreografálta. Az eredetileg a húszas évek korrupciós-bűnözéses-médiacelebes világát imitáló mű slágerei azóta függetlenedtek a talajtól, amelyből vétettek, s a musical világhódító útján mindig az All That Jazz című nyitószám határozza meg az előadás egészét.

Az All That Jazz pedig a Centrál színpadán Schell Judit előadásában, Bozsik Yvette elsőosztályú táncosainak gyűrűjében nagyon rendben van. A média és a korrupció összefüggésein majd elgondolkodunk egy más alkalommal.