Egy hang, egy rendszer, egy komputerprogram. A vágy létrehozta nő csodálatos egyéniség, értelmes, véleménye, saját hangja van. Szeretet ad, de nem akar rátelepedni a férfira (konkrétan: Theodorra), csak valahogy mégis beissza magát annak szívébe-lelkébe. Még a közösülés is rendkívüli vele. Hasznos munkát is végez, válaszol az e-mailekre, jelzi, ha fontos levél jön, segít, mi több intézkedik a férfi helyett, használja az agyát. A kezdeti feladatain kívül: ébresztés, figyelemfelhívás különféle megbeszélésekre, e-mailek átvétele, egyre többet vállal a férfi életében. Először csak érdeklődik, később véleményez, beleszól.

Theodor meghökken, de már a legelején látható, jól esik neki a közeledés, elég hamar bele megy a játékba. Hamarosan kialakul valami nagyon más közöttük, mint ami egy komputerprogram és egy emberi lény között létrejöhet.

AFP

Téboly – mondaná természetesen az ember. Ebből csak menekülni lehet. Főhősünk is így látja egy adott pillanatban. Azonban az első alkalommal, mikor úgy érzi, elveszthetné a nőt, pánikszerűen visszakozik. Kell neki ez az egész. Azután, amikor már a közelmúltban kivívott függetlenségéhez ragaszkodó férfi teljesen átadná magát a „kapcsolatnak”, jön az összeomlás. Samantha, mert saját maga által választott neve is van a programnak, sokaknak tudja nyújtani ugyanezt a szerelmet. Nyújtja is.

(Itt ülök a gép előtt, szól a tv, megcsörren a mobilom, amivel kisétálhatok egész a Duna-partig, vagy a Liszt Ferenc reptérig is akár, ahol gépre szállok, beszélek rajta valakivel, aki talán tengeren túlról hív, chatelek, skype-olok. Most láttam az ismert közösségi portál rólam készült kis klipjét, mások pakolnak fel rólunk fotókat és mi csak nézünk – de, már nem csodálkozunk. Amúgy sem illik.)

A Joaquin Phoenix által játszott Theodor egy kortalan, stilizált világban él, ahol minden – a táj, az épületek, a belső terek, a kosztümök – lecsupaszított, fantázianélküli. A többnyire szürke konstruktivista térben néhol megjelenik egy-egy minipark is, zöld fűvel, fákkal, padokkal, láthatóan oda telepítve, mint egy kirakós játékban vagy egy játékprogramban. Theodor egy felhőkarcolóban lakik. Többször látjuk, amint hosszan utazik a liftben, és mögötte a tejüveg térben talányos faágak árnyai lebegnek, mint egy japán haikuhoz rajzolt grafikán. Sok szürke lépcsőfeljárót látunk, a föld alól jönnek ki az emberek, hiszen ott folyik a közlekedés. Mindenki egyedül jön-megy. Beszélgetnek, na, nem egymással, hanem valakivel a cybertérben, kezükben a most már nagyon okos telefonnal. Ezt már ismerjük. Itt, Spike Jonze filmjében, ez a tendencia ér el olyan szintre, amelytől a teremtő óvjon meg minket.

Theodore korábban újságíró volt, most egy intézetnél e-maileket, szerelmes leveleket írogat teljes odaadással mások helyett, másoknak. Nem is olyan régen még hús-vér nőt szeretett. Látjuk is, amint feleségével a válás megbeszélése miatt találkozgat. Néha flashbackben is megelevenednek egykori életének képei. Ideális, harmonikus szerelmi kapcsolatuk a feleség (Rooney Mara) szerint még talán helyrehozható lenne. Nem akar sietni a válással. De, adott még egy másik nő is a házból, (Amy Adams), aki épp magára maradt. Ráadásul szakmabeli is, dokumentumfilmeket, vagy valami olyasmit rendez, vagy inkább rendezne. De ott van, lélegzik, meg lehetne ölelni. Egy jelenetben látjuk, amint a kanapén ülve mindketten a díszpárnákat ölelik, szinte szorítják magukhoz. Nincs köztük testi közeledés, hiába a szimpátia.

Első körben tehát győz a hang (Scarlett Johansson kölcsönzi Samanthának), behálózza, teljes izgalomba hozza a férfit. Mi is a szerelem? Mi az, ami beindítja a szívet, a kémiát? A hang olyan itt és úgy búg, épp ott a határvonalon, hogy még nem giccses, nem túlzó, mindenki bele tudna szeretni. Johansson maximálisan hoz egy mindenkit megbabonázni tudó nőt. Lenyűgöző. Igazi színészi bravúr, amit nyújt. Ha nem tudná az ember, hogy ki játssza az operációs rendszert, egy gyönyörű déli félvér nőt képzelnénk a hanghoz.  Ami biztos, ez az a film, amit képtelenség szinkronizálni.

Persze a hang mond is valamit. És ez is lényeges. Olyan társ, partner ő, akit sokan elképzelnek maguknak. A film vége felé Samantha vallomást tesz. Ekkor ismeri be, hiszen a férfi már rájött, hogy mások is vannak az „életében”, sokaknak képes szerelmet adni.

Itt jönnek a filozofikus gondolatfoszlányok. Samantha, aki korábban nagyon érdeklődött a földi-testi létezés iránt, már ott van egy másik térben. Még a sajátjától, ettől a komputerprogramozott léttől is messzebbre vezető, megfoghatatlan rezgésben (majdnem azt gondoltam: valóságban), ott, ahol a szóközökben van a lényeg. Samantha nevezi így: szóköz. Ő már ott tart. „Majd meglátod,.. szólj, ha arra jársz” mondja Theodornak.

AFP

Spike Jonze korábbi filmjeiben is egy tovább-, vagy újragondolt agyeldobásban utazott, majdhogynem szó szerint. A John Malkovich-menet és az Adaptáció után most A Nőben megint olyan helyre viszi el nézőit, melyre mindannyian gondolunk, de nem gondolunk bele igazán. Fel-felvillanó képeinket viszi vászonra, stilizál, kiemel és felhívja a figyelmet operatőre, díszlet- és ruhatervezője segítségével.

Amerikai mozi, sok Oszkárra jelölt, nyilván kap is egyet-kettőt. Ha ráhangolódunk már az elején, akkor vele tartunk. Nagy segítsége ebben a film nagy részében szuperközeliben látható Joaquim Phoenix. Színész, tudjuk, méghozzá jó színész. Itt és most megint bebizonyította. Gyönyörű közelikben kiábrándult, várakozó, álmodozó, szerelmes, csalódott és összeomlott.

Mindezt nagyon egyedül.

A NŐ (Her)
Főszereplők: Joaquin Phoenix, Scarlett Johansson, Amy Adams, Rooney Mara, Olivia Wild.
Fényképezte: Hoyte Van Hoytema.
Írta és rendezte: Spike Jonze
Mozibemutató: 2014. február 6.

hvg.hu értékelés: 8/10

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!