hvg.hu: Zeneakadémiáról Ennio Morricone zenekarába. Hogyan tudná összefoglalni az utat, amelyet bejárt?

Fekete-Kovács Kornél: Ha ebben a történetben az én személyem valóban releváns – amit nem hiszek –, akkor csak azzal tudok válaszolni, hogy én mindig is azt tettem, ami meggyőződésem szerint a leghelyesebb volt, azokkal az emberekkel alakítottam ki szakmai kapcsolatokat, akiknek segítségével most olyan álmaim válnak valóra, melyekre fiatalkoromban gondolni sem mertem.
A zenekarvezetésben több olyan élmény ért pályám során, ami jogosan eredményezhette volna, hogy feladom, nem csinálom tovább, de én valahogy mindig is úgy gondoltam, hogy minden ember életében kell lennie valaminek, amit nem a karrierért, nem a pénzért, nem a létfenntartásért művel, hanem pusztán magáért a cselekvés örömért. Ez az a mag, amely mindig emlékeztet arra, milyen érzés volt kisgyermekként először besétálni a zeneiskolába. Ma, amikor belépek a Modern Art Orchestra próbatermébe, akkor az még mindig ugyanazt az őszinte lelkesedést hozza ki belőlem. Ezt csak a zene tudja nekem megadni.

Ha pedig e köré építek fel valamit, az őszinte, sőt már-már naiv lesz, egyben képes arra, hogy felülemelkedjen olyan nehézségeken, mint a zeneipari mérlegelés. Nevezetesen, hogy érdemes-e pénzt, időt, energiát fektetni valamibe, melynek a sikerére gyakorlatilag semmiféle biztosíték nincs. Ha az ember képes megfogalmazni a saját művészi identitását és elég szívós, elérheti, amit szeretne.

hvg.hu: Ott van, ahol egykor elképzelte?

F. K. K.: Őszintén, én nem mertem ezt megálmodni. Ami az utóbbi időben velem, velünk történik, tényleg mesébe illő és egyben egy kicsit nyomasztó is, hiszen az emberben óhatatlanul motoszkál egyfajta „na, vajon ez meddig tarthat”-érzés. Valaki majd biztosan jön, lehúzza a rolót, és ott elvág valamit – tegyük hozzá, hogy ez hazánkban nem lenne teljességgel egyedülálló eset. Egyelőre azonban felfele ível a történet.

hvg.hu: Mennyiben tartja magát jazz- és mennyiben klasszikus zenésznek?

F. K. K.: A Modern Art Orchestrának egyik alapvetése, hogy ne kategorizáljunk, fiókozzunk, próbáljuk meg egy kicsit egyetemesebben, nyitottabban kezelni a zenét. Nagyon sok olyan szerzővel és előadóval dolgozunk együtt, aki a klasszikus zenéből jött, sok olyannal, aki a jazzből és akadnak, akiknek pop- vagy rockzenei gyökerei vannak. Az én feladatom voltaképp az, hogy ezeket az embereket közös nevezőre hozzam, megágyazzak a fúziónak. Én hiszem, hogy a címkézésre elsősorban a közönségnek van szüksége, ezért fontos csupán. Annak a közönségnek, aki az Operába operáért megy, és ha nem azt kapja, vélhetően csalódott lesz.

hvg.hu: A karrierje Nyugatra húzza, mégis Magyarországon maradt.

F. K. K.: Nagyon sokat kaptam ettől az országtól. Rengeteget tanultam az itteni iskolákban, az itteni mestereimtől. Azt gondolom, hogy valamit létrehozni sokkal fontosabb, mint magamat önkényesen kiemelni abból a világból, jelenséghalmazból, mely körülvesz. Hiszen a produktum szinte mindig fontosabb, mint a létrehozói vagy az ország, amely mögötte áll. Ezzel együtt szeretem elhinni, hogy a külföldi sikereim visszahatnak az ország megítélésére is.

Magyarország kétségtelenül nem a legideálisabb táptalaj zenészként, viszont talán épp ezért rettentően inspiráló. Ez az ország korántsem nevezhető ingerszegény környezetnek, ami egy művészember számára alapvetés: a kiegyensúlyozott társadalom, az egzisztencia nyugalma bár kényelmes, nem képes ugyanazon dinamika és végletesség kiprovokálására, mint ami az ország sajátja. Magyarország maga a kihívás, ezt pedig tudni kell értékelni.

hvg.hu: Talán a legkeresettebb magyar jazztrombitás. Mennyire lát rá a hazai szakmára?

F. K. K.: Annak köszönhetően, hogy már csak generációs szórásban is sokféle muzsikussal vagyok napi kapcsolatban, azt hiszem megkockáztathatom, hogy képben vagyok. A helyzet pedig nehezen nevezhető egyszerűnek, részben azért, mert az ország gyakorlatilag nincs bekötve a nemzetközi zenei élet vérkeringésébe. Magyarországon – a klasszikus zenét leszámítva – a mai napig nem tudott kialakulni az a fajta művészmenedzsment, mely Európa más országaiban már évtizedes alapvetésnek számít. Ennek hiányában a hangszeresek magukra és az üzleti érzékükre vannak utalva, az pedig tény, hogy a zenészek döntő többsége elég messze esik a profi szervező státuszától, és ezért nem lehet őket hibáztatni.
A jazzmuzsikus alapesetben otthon, a négy fal között ül és gyakorol. Ha adódik egy lehetőség, hogy elmehet játszani egy klubba, örömmel megy, és az utolsó dolog, amire ilyenkor eszébe jut rákérdezni, az a pénz. Egyszerűen csak örül, hogy valaki megkóstolja azt, amit otthon főzött. Ezt a belső késztetést pedig az élet és a környezet sok esetben sajnos kihasználja. Egy jazzmuzsikust Magyarországon képtelenség alulfizetni, ebből pedig egyenes út vezet az egzisztencia ellehetetlenedéséhez. Azoknak a fiataloknak, akik még nem felelősek egy egész családért, talán egy kicsit könnyebb: ők szabadon gazdálkodhatnak a tehetségükkel és dönthetnek arról, hogy aznap elvállalnak-e valamit, vagy inkább otthon tökéletesítenek egy figurát. Egy bizonyos idő után azonban a döntés szabadságából kompromisszum, majd kényszermegoldás lesz.

hvg.hu: Több olyan nyugaton befutott magyar előadót ismerünk, akit külföldön istenítenek, határokon belül azonban még a nevüket sem tudják. Ilyen például a hvg.hu által is megszólaltatott Németh Ferenc, aki mára a New York-i kortárs jazzélet egyik meghatározó dobosává nőtte ki magát. Mit és hogyan érdemes kommunikálni, hogy megmaradjon a magyar közönség?

F. K. K.: Megítélésem szerint Németh Feri – akivel egyébként nagyon jó kapcsolatot ápolok – már olyan rég elment ebből az országból, hogy a sikerei igazából már csak papírforma szerint köthetőek ide. Őt már nem Nyugaton befutott magyar zenészként, hanem Nyugaton befutott nyugati zenészként tartják számon, és semmivel sem ismerik kevesebben, mint mondjuk a kortárs New York-i mainstream más meghatározó alakjait. Csak a legtöbben utólag csodálkoznak rá, hogy hoppá, ő is magyar.

Meg kell értetni az emberekkel, hogy külföldön folytatni valós lehetőség és személyes döntés, ami semmilyen körülmények közt nem járhat kitagadással, sőt. A muzsika nem szorítható országhatárok közé, ha tanulni akarsz, akkor menned kell. Ez nem szembefordulás a múltaddal, hanem a jövőd kiterjesztése.

hvg.hu: Ennek fényében a magyar közeg mindössze egy lépcsőfok vagy ki is lehet teljesedni benne?

F. K. K.: A magánéletemből adódóan esetemben fel sem merülhetett, hogy anno, mikor elvégeztem a jazztanszakot, külföldre menjek tanulni, pedig hazudnék, ha azt mondanám, nem volt nagy álmom. Muzsikusnak lenni valójában véget nem érő folyamat, nincs olyan, hogy tessék, már kész vagyok, ennél jobb már nem lesz, tessék engem elismerni. Ha valaki komoly művészember, ez a pillanat sohasem jöhet el az életében. Én mindennap tanulok, mindennap kapok valami újat az élettől vagy a zenétől, amelytől változhat a világszemléletem, gondolkodásmódom, és ezekből fakadóan a játékom is. Innen nem lehet nyugdíjba menni: én most negyvennégy éves vagyok és egyáltalán nem érzem úgy, hogy megálltam volna.

Ez a folyamat nincs helyhez kötve, a külföld pedig kiváló lehetőség, bár kétségtelen, hogy ez az út lemondásokkal és személyes áldozatokkal van tele. Mindenki maga dönt, mennyit is ér meg neki a zene, hova pozicionálja az életében. Más emberek vagyunk, más háttérrel, így más döntéseket is kell meghoznunk. Én mérlegeltem, és a saját élethelyzetemhez képest próbáltam ugyanazokat az energiákat befektetni.

hvg.hu: Van bármi, amit visszatekintve ma másképp csinálna?

F. K. K.: Tekintettel a végeredményre, nem hiszem. Én hiszek a sorsszerűségben, így abban is, hogy minden egyes döntésünkkel átrendeződik a gondolatrendszerünk, esetleg prioritásokat váltunk. Persze mindenki életében van olyan mozzanat, melyet utólagos bölcsességgel nem vagy nem úgy csinálna, de én azt hiszem, ezekkel a dilemmákat előbb-utóbb, de el kell engedni. Én mindennap úgy fekszem le, hogy tudom, amit huszonnégy óra alatt meg lehetett tenni annak érdekében, hogy jobb zenész legyek, azt megtettem – és ez az egy számít valójában.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!