"Látszott, hogy élvezik, amikor ütik a gyerekeket"
Egy amerikai fiú bevallotta a szüleinek, hogy meleg, akik erre egy "átnevelő iskolába" hurcoltatták. A kínai fiatalok sokszor heteket képesek minimális megszakítással netes szerepjátékokkal tölteni. Egy kétségbeesett apa "online bérgyilkost" fogadott, hogy a fia karakterét rendszeresen ölje meg, hátha így elmegy a kedve a játéktól. Ha már ez sem működik, jön a "leszoktató intézet", ahová trükkökkel csalják el a függő fiatalokat. A döbbenetes témákról dokumentumfilmek készültek. A budapesti doku-fesztiválon beszélgettünk a rendezőkkel.
Fogságban Krisztusért
Davidnek egy éve volt hátra a középiskolából, amikor a nyári szünetben kiderült, máshol fogja befejezni tanulmányait. Pont azon a nyáron, amikor vette a bátorságot, és elmondta szüleinek, hogy meleg. „Amikor felébredtem, láttam, hogy két ismeretlen ember van a házunkban. A szüleim meg csak azt hajtogatták, hogy ’szeretünk, David’, de nem értettem, hogy miért. Aztán azok az emberek fogtak egy szíjat, a derekamra kötötték és betuszkoltak egy autóba” – meséli a fiú, akinek 17 évesen ilyen körülmények között indult kalandos útja, melynek végállomása az Escuela Caribe nevű keresztény terápiás-oktatási intézmény volt, ami a Dominikai Köztársaság egyik elszigetelt területén működött.
A bentlakásos iskolát 1971-ben alapította Gordon Blossom, aki saját állítása szerint a fiatalkori bűnözés világából tért meg, és lett isteni sugallatra lelkipásztor. Azt, hogy a módszerei nem tökéletesek, még ő is belátja, de ahogy mondja, legalább megpróbálnak tenni valami azért, hogy a „problémás tinédzserek” megtalálják a helyes utat. Hogy a helyes út mennyire univerzális fogalom, azon lehet vitatkozni, de az átnevelés fontosságánál létezik egy sokkal objektívebben mérhető motiváló erő – az iskola egy diák számára éves szinten 72 ezer amerikai dollárba került, ami nagyjából tízszer több, mint az átlag Harvard-tandíj.
Kate Logan egy konzervatív keresztény főiskola filmszakos hallgatója volt 2006-ban, amikor lehetőséget kapott hat hétig forgatni az Escuela Caribe campusán, interjúkat készíteni a diákokkal és személyzettel. „Amikor odamentünk a kollégámmal, nem bajkeverő újságíróként, hanem kedves kis keresztény gyerekekként tekintettek ránk, és hát azok is voltunk. Eleinte gondoltuk, hogy bemutatjuk, milyen szép dolog, hogy foglalkoznak a problémákkal küszködő fiatalokkal, az ottaniak meg egy jó kis promóciós film lehetőségét látták bennünk. Aztán rövid időn belül kezdett egészen másfajta fókuszt kapni a történet” – mesélte Kate Logan a Fogságban Krisztusért című dokumentumfilmjének budapesti bemutatója után.
A legtöbb gyereket a tudta nélkül, meglepetésszerűen vonszolták el a reptérre, mit sem sejtve arról, hogy hova is mennek pontosan. Az indokok változatosak, de azért nem annyira: a gyerek vagy meleg, vagy füvezik, vagy megszállta valami. A filmben látottak alapján leginkább a katonaság és egy unalmasabb, kötelező programokkal teli nyári tábor ötvözete lehetett az Escuela Caribe, de Kate elmondása szerint a valóság még durvább volt. „Sajnos sok mindent nem engedtek felvenni, így például kimaradtak az elfenekelések, a feleselés miatti ütlegelések, vagy amikor napokig a 2x3 méteres ’csendes szobába’ zárták a gyerekeket.” Kate-nek a személyzet kettőssége volt az egyik legmegrázóbb élmény: „Látszólag mindenki elhitte, hogy nagyon jó, amit csinálnak és tényleg ez a gyerekek érdeke. Egyedül a bántalmazás osztotta meg őket. Egyrészről voltak azok, akik normális körülmények között biztos nagyon jó emberek lennének, de még ők is bemagyarázták maguknak, hogy a diákok verése szükséges velejárója a rendszernek. Másrészt pedig voltak olyanok, akiken látszott, hogy élvezik, amikor ütik a gyerekeket.”
Könnyen elejét lehetne vetni a hasonló rémtörténeteknek a megfelelő jogi szabályozással, ettől azonban Kate szerint nagyon messze állnak az Egyesült Államokban. „Az USA-ban nem illegális az, ha valaki be akarja adni valahova a gyerekét, amíg az 18 év alatt van, akárhogy is bánnak ott vele. Azaz kb. legális az emberrablás. Plusz az ilyen iskolák tevékenysége sehol nem minősül gyermekbántalmazásnak jogilag, mivel nehéz ellenőrizni, mi folyik ott valójában. A gyerekek sem tarthatják a kapcsolatot a külvilággal, ha pedig igen, a telefonjaikat lehallgatják, a leveleiket elolvassák. Amikor pedig hazaérnek, nem szívesen beszélnek senkinek az ottani élményeikről. Ha mégis megteszik, akkor nem hisznek nekik, esetleg elintézik egy legyintéssel.”
Ha már filozófiájában kérdéses az intézmény működése, legalább az oktatástól várná az ember az iskola eredményét – hiába. „David például egy nagyon jó képességű diák volt, mindenből jeles kapott, de sokkal többet ki tudott volna hozni magából, ha megfelelő szakemberek veszik körül. Például nyelveket sem tanulhattak, mert ha mondjuk valaki megtanult volna spanyolul, szökés után könnyen boldogult volna a dominikai utcákon.” Az Escuela Caribe a gazdasági válság hatására egyre fenntarthatatlanabbá vált, a megcsappanó diáklétszám miatt 2012-ben bezárta kapuit.
Netfüggők
Kínában a felszínes vallásos problémák helyett egészen más jelenséggel kell megküzdeniük a szülőknek, gyerekeknek. Mint az egyetlen olyan országban, amely hivatalosan is betegségnek tekinti az internetfüggőséget, természetesen több olyan pszichiátriai központ is található, amely kifejezetten a számítógép elől semmilyen módon el nem rángatható fiatalok kezelésére fekteti a hangsúlyt.
Ezt persze igyekeznek jól titkolni. A jelenségről értesülve egyből dokumentumfilmben gondolkodó rendezőnő, Shosh Shlam is csak rejtőzködő életmódot folytatva tudta leforgatni a Netfüggők című dokuját. „A kínai hatóságoktól nem kértünk engedélyt, mert tudtuk, hogy úgysem kapnánk meg. Szerencsénkre Tao professzor, a központ vezetője annyira lelkes volt a módszere széles körű megismertetésében, hogy vállalta a kockázatot: szállást nyújtott és végig nagyon segítőkész volt. A szállás egyébként nem volt egy álom, azon a katonai laktanyán volt, ahol maga az intézet is, előfordult, hogy mínusz húsz fokban kellett forgatnunk, és a zuhanyzó sem mindig működött, de nagyon izgalmas folyamat volt” – mesélte Shlam.
De mit is jelent ez az internetfüggőség? Természetesen nem tanulási célokra bújnak bele a gépbe a szorgos diákok hosszú órákig, de még csak nem is a közösségi hálón lógnak annyit. A kulcs az MMORPG, vagyis az olyan online szerepjátékok, amelyeket egy időben rengetegen játszanak együtt, egyfajta virtuális valóságot alkotva. Ezek a játékok – talán közülük is a legismertebb a World of Warcraft – a világ minden táján vonzzák a gyerekeket, akik szabadidejük nagy részét képesek feláldozni egy-egy virtuális sikerélményért. Csakhogy a hangsúly a mértéken van. A filmben látott gyerekek azzal dicsekednek egymásnak, hogy 15 meg 30 napot játszottak folyamatosan, tényleg csak akkor megszakítva az egészet egy kis alvással, amikor már nem bírták tovább. Az egyik fiú azt állítja, hogy az egész nyarat végigjátszotta úgy, hogy egyszer sem kapcsolta ki a gépét.
Amikor a szülők úgy látják, hogy itt már ők teljesen tehetetlenek, az előző sztoriból ismerős módszerhez folyamodva váratlanul, trükkökkel csalják az intézetbe a gyerekeket. Van, akit a vidámparkba, van, akit fagyizni visznek az ígéret szerint, a végállomás azonban mindig a Peking külvárosában álló komplexum. Az itt tapasztalt „javítási” módszerek ismét megidézik a katonaságot, de egy kis pszichiátria-feeling is feldereng, amint a gyerekek először vigyázzállásban állnak sorban a folyosón, majd a gyógyszeradagjukért tolakodnak. A magától értetődő kezelések, a csoportos foglalkozások mellett azonban érdekesebb, sőt ijesztőbb képeket is látunk. Az egyik kezelés során mindenféle vezetékeket kötnek a gyerekek fejére, egy másik alkalommal pedig tíz napig egy magánszobába zárnak egy fiút, mert a nevelőknek nem tetszett a viselkedése.
Persze, ahogy azt Shlam is kiemeli, Kínában könnyen lesznek magányosak a kamaszok, hiszen az egygyermekes családok és az embert próbáló szigorral operáló iskolák nem éppen a társas lét malmára hajtják a vizet, így könnyebben fordulnak a virtuális valóságok felé. Az online közegben ráadásul sokkal inkább érzik, hogy törődnek velük, míg a távolságtartó családi környezet egyre jobban taszítja őket. A szülők pedig egyre elkeseredettebb módszerekhez nyúlnak.
A film utolsó jelenetében egy olyan hírről számolnak be, hogy egy kínai apuka felbérelt egy online bérgyilkost: mindig ölje meg gyereke karakterét az egyik játékban, hogy ettől menjen el a srác kedve az internetezéstől.
Az intézetbe zárt lányok esete is érdekes, ők a fiúk fantasy-őrületével ellentétben egy olyan játék megszállottjai, amelynek célja az, hogy minél több férjet gyűjtsenek maguknak. Általában az ötvenedik férj elérése az a pont, amikor a szülők Tao professzorra bízzák a lányukat.
A kínai hatóságok utólag értesültek a filmről, egy levéllel tisztelték meg a rendezőnőt, amelyben leírták, hogy bár a filmben esztétikailag nincs kivetnivaló, most megint támadják őket nyugatról. Leírták, hogy értik az emberi jogokat, ezért kénytelenek voltak bezáratni a létesítményt. Tao professzort egyébként meghívták a Sundance filmfesztiválra, ahol a Netfüggők premierje volt, de nem engedték ki az országból, később a hongkongi fesztiválra sem mehetett el.
Azóta egy új helyen kísérletezget módszereivel, amelyek állítólagos 70 százalékos sikerességét természetesen semmilyen más forrásból nem tudták megerősíteni. A kezelésért a kétes sikerek ellenére elég mutatós összeget kell kipengetniük a szülőknek, havi 10 ezer jüant – az átlagfizetés Pekingben 5 ezer jüan körül jár. Ahogyan Shlam is fogalmazott: "Ezek a gyerekek lesznek Kína új középosztálya".