A 20. század közepe óta talán lehetetlen úgy beszélni az I. világháborúról, hogy ne motoszkáljon ott gondolatainkban – vagy egyenesen ne szorítsa háttérbe azt – a rákövetkező, még kiterjedtebb, még véresebb világháború. Pedig 1914-ben a legtöbben nemcsak arról voltak meggyőződve, hogy a harcoknak néhány hét, legfeljebb hónap alatt – diadalmas – vége lesz (erről szólt a „mire a falevelek lehullanak” szlogen), a propaganda azt is hirdette, hogy ez lesz az utolsó háború, amely a hirtelen egyszerre csak elviselhetetlen európai nagyhatalmi feszültségeknek egyszer és mindenkorra véget vet, és a nemzeti célok megvalósításának, a nemzet boldogulásának akadályait örökre félresöpri. Ám végül a több mint négyévnyi egyre meddőbb, 15 millió áldozatot követelő véres állóháború után a győztesek egy újabb háború magvát vetették el.

A világháborút szinte azonnal Nagy Háborúnak nevezték el – angolul ma Great War, franciául Grand Guerre – ám nem véletlen, hogy a legyőzöttek nyelvében a nagyságra, dicsőségre utaló jelzők nem tűntek fel. A német vagy a magyar politika – és a társadalom jelentős része – sosem érezte úgy, hogy a háború 1918-cal (1919-cel vagy 1920-szal) egyszer s mindenkorra lezárult volna. A régi világ összedőlt, de az elitek úgy látták, a romokból csak úgy lehet szilárdan újjáépíteni világukat, ha a társadalmat is arra készítik fel, semmi nem maradhat annyiban.

Michael Haneke filmje, A fehér szalag szintén sejtet ilyen parabolákat. A világháború kitörése előtti pillanatokban járunk egy brandenburgi faluban, ahol rejtélyes balesetek és szadista kínzások dúlják fel a település nyugalmát. Az első áldozat a falu orvosa, aki lezuhan a madzaggal felbuktatott lováról, majd egy idős parasztasszony alatt omlik be a födém a fűrésztelepen. A kínzásokat viszont gyermekek követik el, és – egy megoldás nélküli krimi nyomozásaként – egyre csak nő a gyanúnk, hogy mindezért a falubeli tizenéves gyerekek felelősek.

A történetet az egykori falusi meséli el – időskorában, vélhetően két világháború tapasztalatával megterhelten. Az elbeszélésében azonban csakis a közelgő az I. világháborúra utal. Az önmagába zárt falusi társadalom tüneteit és beteges elfojtásait – Freud a századfordulón népszerűvé váló pszichoanalitikus elemzése a fél falura alkalmazható volna – ugyanakkor konkrétan mindig csak időben köti 1914-hez, a háború kitöréséhez. Még az utolsó jelenetben, a július utolsó napján rendezett istentiszteleten sem mutatkozik meg a háborús mozgósításnak, lelkesedésnek vagy a félelemnek a legcsekélyebb jele sem, pedig azt a tanító narrációja két – a július 28-i Oroszország és az augusztus 1-i Franciaország elleni – hadüzenet között helyezte el.

A parabola így teljesen nyitott, mi több szándékoltan befejezetlen marad. Erőltetetten hatna tehát, ha oda futtatnánk ki, hogy a társadalom mélyén dühöngő kegyetlenség - amely az utólag konstruált „boldog békeidők” (Belle Époque) világát is áthatotta -, tört fel hirtelen, mikor az ösztönök kiszabadultak a falu zárt világából. Ám felkínálja magát az az értelmezés is, amely a későbbi fejlemények gyökerét látja mindebben.

Azok a felszínen nagyon tisztelettudó gyerekek, akiknek a lelkében – tudatalattijában – súlyos viharok dúlnak, akik megvesszőzik, fellógatják a báró gyermekét (senki sem gondol itt elvetélt társadalmi igazságtételre), majd kis híján kiszúrják egy beteg fiú szemét, ilyen zord, szeretetlen környezetben nőttek fel. Aztán az első világháború öldökléseit megtapasztalva – hiszen az itt bérmálkozó 13-15 éves gyerekek 1917-1918 táján már a fronton találhatták magukat, a hadigépezet őket is felzabálta – fogékonyakká váltak a hitleri eszmékre, ők lesznek a totális diktatúrát elfogadó fogaskerekek.

Ám a rendező ilyet nem állít, legfeljebb ilyen irányban is elgondolkodtat. Végig a szűk, fojtogató falusi világban tart minket, a vidék társadalmának viszont teljes spektrumát felrajzolja: a fekete-fehér filmkockákon feltáruló kép a művészi megoldáshoz illően sötét: ugyanazt a rideg, szeretetét kimutatni nem képes, nyomasztóan patriarchális és autoriter miliőt sugározzák a bárói ház, a vidéki társadalmi elit – az uradalmi intéző, az orvos, a tiszteletes családjai– és a paraszti otthonok.

Hatalmas atyai pofonok csattannak kisgyermekek és céltalanul, kilátástalanul lázadó tinédzserek arcán valós vagy vélt csínyeik, bűneik nyomán, a báró éppolyan magától értetődőn jelöli ki felesége helyét a hierarchia alján, mint az orvos a megunt-megutált szeretőét. Nemcsak a fenyítés mindennapos, hanem a megalázó procedúrák, amelyben épp az a lelkész jár élen, aki legkisebb fiát egy mosollyal sem képes megjutalmazni, mikor az féltve ápolt kismadarát apjának ajándékozza.

A fehér szalag az ártatlanság jelképe – de a bűnös mivolt tudatosítására szolgál: gyermekei mindaddig nem vehetik le ruhájukról (lánya nyakig feketében jár, mint egy nyolcvanéves özvegyasszony), míg apjuk úgy nem ítéli, megtisztultak. Fiának kezét éjszakánként az ágyhoz kötözi, nehogy a paráznaság vétkébe essen.

1900-ban jelent meg és vált pedagógiai szenzációvá – 1902-es német fordítása révén – Ellen Key svéd tanítónő könyve, A gyermek évszázada. Key forradalmi változást várt az új évszázadtól, pont azon évezredes struktúrák felbontását, ami filmbeli Eichwald társadalmának emberi viszonyait is mélyen áthatotta, és olyan környezetet javasolt, amely a családot teszi a nevelés, a gyermeket pedig a család középpontjába.

Ám a porosz falura jellemző kapcsolatrendszer éppúgy áthatotta egy svéd, egy francia, egy magyar vagy egy orosz falu viszonyait is, és 1914-ben még lényegében mindenhol a parasztság adta a társadalom gerincét a kontinensen. E lidérces világ ellenpontja, a bárónő által menedéknek tekintett napfényes Itália sem volt ez alól kivétel. És bár az I. világháború kirobbanását minderre mint a nagy konfliktus ősgyökerére lehetetlen visszavezetni, a háborúval véget ért az ún. „hosszú 19. század” és kezdetét vette az az 1918 és 1990 közé szorult „rövid 20. század”, amely hatalmas megrázkódtatásai közepette megrengette a hagyományos autoriter család és társadalom pozícióit is Európában.