Lehet rajongani érte, lehet zsigerből utálni, az akkor is egyszerű tény marad, hogy a Ponyvaregény megváltoztatta Amerika, és ezzel a világ filmtörténetét. A hetvenes évek végétől – valahogy A cápa utáni Spielberg-érától és a Star Wars-őrülettől számítva – uralkodóvá vált Hollywoodban a blockbuster-mentalitás, amelynek eredményeként a nagy stúdiók kezébe került a hatalom, és tonnaszámra készültek a franchise-filmek, jöhettek a folytatások, és eladhatták az akciófigurákat. Ennek vetett véget a húszas éveinek végén járó volt videótékás srác, Quentin Tarantino.

Amikor 1992-ben berobbant a minimális pénzből elkészített Kutyaszorítóban című filmjével, még csak egyszerű csodagyerekként tekintettek rá, óvatosan kivárta a filmvilág, amíg másodjára is megmutatja magát. Nem sokáig váratta meg az őt figyelőket, 1994. október 14-én már moziba is küldte igazi szerelemgyerekét, a független filmhez képest magas, de hollywoodi mércével mérve, és a sztárszínészeket elnézve még mindig nevetségesen kis költségvetéssel (8 és fél millió dollár) készült Ponyvaregényt.

Ponyvaregény

Autoblog

A Kutyaszorítóban már megmutatkozó védjegyek maradtak: a párbeszédek még mindig embertelen módon pörögtek, teli popkulturális utalásokkal, a szereplők időtállóan cool karikatúrák voltak, a cselekmény pedig továbbra is több szálon futott, zavaros időszerkezettel. Sütött róla, hogy egy pofátlanul fiatal, mégis vérprofi filmes műve. Az olcsó B-filmeken felnőtt, tékás melója során pedig gyakorlatilag a világ összes fontosabb filmes kultúrájú ország termését megismerő Tarantino úgy idézte meg Godard-t, Kubrickot és a Bonnie és Clyde-ot, hogy azok ne idejétmúlt mozivá, hanem időtlen remekművé álljanak össze.

Végül Clint Eastwood, és a '94-es cannes-i fesztivál általa vezetett zsűrije tette fel az i-re a pontot, amikor a harmincéves író-rendező filmjének ítélték az Arany Pálmát, a független filmesek legtöbbre tartott díját. Az ezzel járó felhajtással, és az évekig tartó John Travolta-, Bruce Willis- és Uma Thurman-kultusszal végleg beleégett a hétköznapokba Tarantino talán leghibátlanabb alkotása. Persze minden jóban van valami rossz – ahogy minden filmes trendet, úgy a tarantinói cool-krimiket is meglovagolta Hollywood tehetségtelenebb fele, így születhettek meg sorra olyan filmek, mint a Testvérbosszú, a 8 fej egy szatyorban vagy a Hulla, hó, telizsák.

A Ponyvaregénnyel egy napon nyitott egy másik korszakalkotó mozi is, amivel kapcsolatban leginkább azt szokás felhozni, hogy a méltán népszerű IMDb Top 250 listát már 2008 óta vezeti (amelyen Tarantino fent tárgyalt filmje egyébként az 5. pozíciót foglalja el), A remény rabjai ekkor A keresztapától vette át a vezetést. Bár szakmai körökben hevesen tiltakoznak az ellen, hogy a részben magyar származású Frank Darabont rendezése a filmtörténet valaha volt legjobb darabja lenne, majd' 1 millió 300 ezer felhasználó szavazata alapján 9,2-es osztályzaton áll az IMDb-n. Ez talán annak köszönhető, hogy a film közel két és fél órája minden létező érzést előidéz a nézőben – nevetünk, sírunk, szeretünk, gyűlölünk.

A Stephen King-novella alapján készült börtönmozi ehhez képest nem volt valami nagy siker a jegypénztáraknál, a 25 millió dolláros költségvetéséhez képest mindössze 28 milliós bevételt produkált – az igazi közönségsikerek csak évekkel később jöttek. Hogy ez miért történt így, azt nehéz megmondani, mindenesetre szerepet játszhatott benne a kilencvenes években egyre élénkülő Stephen King-kultusz, és az is, hogy Frank Darabont még két King-adaptációt tett le az asztalra – az 1999-es Halálsoront és a 2007-es A ködöt. De az is biztos, hogy az IMDb-elsőség is meghozta jó néhány ember kedvét Tim Robbins és Morgan Freeman börtönbeli tortúrájához.

Az már csak hab a tortán, hogy ugyancsak erre a napra eset Woody Allen masszív filmográfiájának egyik legjobb darabja, a Lövések a Broadwayn. A mai napig elsősorban komikusként ismert Allen a hetvenes évek végétől már csak elvétve készített kimondott vígjátékot, és ha erre vetemedett, akkor nagy eséllyel bukta lett a vége. Kivételt képez ez a John Cusack főszereplésével készült mozi, amelyben egy drámaírónak csak úgy van esélye visszatérni a broadwayi szcénába, ha a főszerepet egy maffiózó fiatal - és persze tehetségtelen - barátnőjére osztja. Mivel egy Woody Allen-filmről van szó, természetesen a mellékszereplők is remekelnek, az általában sablon-rosszfiút alakító Chazz Palminteri egyenesen zseniális, Dianne Wiest játékáról pedig árulkodjon az érte kapott Oscar-díj.