hvg.hu: A Máglyában szerepel két kamaszlány, akiket nagy trauma ért: Krisztina az ikertestvérét veszítette el, Emma pedig a szüleit. A regény egyik kulcsjelenetében arról vitatkoznak, hogy mit kell tenni ilyenkor a túlélés, a továbblépés érdekében: felejteni vagy emlékezni? Ön szerint mi a jó stratégia?

Dragomán György: Nagyon sokáig szerettem volna felejteni, de aztán rájöttem, hogy jobban járok, ha emlékezni próbálok. Az emlékezésnek van tudománya, amit gyakorolni kellene. Ahogy elkezdtem írni, az első perctől kezdve érdekelt, hogyan működik az emlékezet, és az, hogy miből lesznek a történetek. Végül arra jutottam, hogy az emlékezet az, amikor tudatosan megyünk szembe valamivel, és próbálunk létrehozni belőle egy kitalált történetet. Az emlékezet egy fikció, még ha pontos is.

hvg.hu: Az amnézia ezek szerint nem hozhat boldogságot?

DGY: Az elfojtást még nem láttam értelmesen működni. Nem lehet a múlt nélkül élni. Mindannyiunkban van igény arra, hogy múltunk legyen. Hogyha nincsen múltunk, akkor gyártunk magunknak. Az első regényemben, A pusztítás könyvében nincs emlékezet: bizonyos szereplőknek egy deka múltja sincsen, ezért a valóságot úgy érzékelik, hogy mindjárt múltat konstruálnak belőle. Ez a kísérlet innen indult, A fehér királyban már van valamennyi emlékezet, a Máglyában pedig szinte minden pillanat mögött ott van a múlt. Ez a regény bizonyos szempontból a képzelt múltam, mert csupa olyan titok van benne, amit már sosem fogok megtudni.

Túry Gergely

hvg.hu: A Máglya egyik nagy kérdése, hogy mi az, amit a saját múltunkból, a saját történetünkből átadunk a gyermekeinknek. Ez hatalmas felelősség, mert egyszerre szeretnénk megóvni, és felkészíteni őket az életre. Ön mit gondol erről?

DGY: Bármennyire elvontnak tűnik, ez erősen gyakorlati kérdés is. A Máglyában erre az a válasz, hogy, ha trauma, ha nem trauma, muszáj mindent elmondani és mindenre emlékezni. Jobb, ha a gyerekeink tőlünk tudják meg az igazságot, mint másoktól. Az én konkrét példám az, hogy a szüleimmel 1988-ban jöttünk át Erdélyből, a feleségem pedig 1987-ben. Emlékszem, amikor a 3 éves gyerekünk elkezdett bennünket kérdezgetni, elmeséltük neki, hogy mi a gonosz király országában éltünk. A nagyobbik fiam, aki most lett 12, nemrég olvasta A fehér királyt. Ennek kapcsán sokat beszélgettünk arról, hogy milyen volt a gyerekkorunk. Annával gondolkoztunk azon, hogy mindezt el kell-e mondani, de úgy döntöttünk, hogy igen, mert nekünk is mindent elmondtak a szüleink. Persze titkok így is maradnak. Az is érdekes, hogy mi a titok. Amit eltitkolunk, az nagyon erősen meghatározza a saját személyiségünket és a gyerekeink személyiségét is. Azt hiszem, többet tudok a szüleimről abból, amit eltitkoltak, mint abból, amit elmondtak, és ezzel így lesznek a mi gyerekeink is.

hvg.hu: Ha ez gyakorlati kérdés, akkor mindezt hogyan valósítsuk meg a hétköznapok szintjén?

DGY: Mesélni kell. Sokan azt hiszik, hogy nincs történetük és nem tudnak mesélni, pedig mindenkiben ott van az író eltemetve. Szerintem mindenkinek járna az, hogy egyszer elmesélje az életét valakinek, aki meghallgatja, aki tud kérdezni. Olvasni kell, mert abból meg lehet tanulni, hogy mások hogyan mondják el a történetüket. Azt is szoktam tanácsolni, hogy mindenki próbálja megírni magának a saját történetét, mert az is része a múlt megismerésének. Ez nehéz, mert mindeközben az őszinteség fájdalmát is el kell viselni.

Túry Gergely

hvg.hu: A Máglya részben arról is szól, hogy a gyerekek mit kezdenek a szüleik történeteivel. Például azzal, hogy a szüleik besúgók voltak. Olyan, mintha átokként ülne rajtuk ez e történelmi örökség.

DGY: A múlt egy átok, ami velünk van, és csak akkor tudjuk megtörni, ha megértjük, és szembe megyünk vele. Nem jóvá kell tenni, hanem erősebbnek kell lenni nála. Emma, a főszereplő lány megszabadulhat az átoktól, mert képes azt kimondani, hogy igen, lehet, hogy a nagyapám vagy a nagymamám követett el bűnöket, megértettem, hogy mit csinált, és bocsánatot is kérhetek helyette, de én nem ő vagyok, az ő bűne nem az én bűnöm.

hvg.hu: Ezek szerint nem hisz az apák bűneiben, ami a fiúkban él tovább?

DGY: Nem hiszek abban, hogy ez rászáll az emberre. Csak akkor száll ránk, ha azt hazudjuk magunknak, hogy az apáink bűne nem létezik. Ha letagadjuk, ugyanazt a hazug munkát végezzünk egész életünkben, mint ők. Azok a titkok, amik számára halálosak voltak, az utódok számára is azok lesznek. Az az átok, ha a sorsába lépünk. A szabadság akkor lehetséges, ha ezzel szembe tudunk nézni, ezt szembe tudjuk köpni. Még akkor is, ha belehalunk. Ezért is van a Máglyának kiskamasz hőse, mert ő még képes erre. Ennyi idősen még én is azt hittem, hogy minden lehetséges. Valahol még mindig azt hiszem.

hvg.hu: Az életünket meghatározó zsidó-keresztény kultúrkör nagyrészt a bűntudatra épül. Nem érzi szélmalomharcnak, hogy megpróbál ezzel szembemenni?

DGY: Ez a világ arról szól, hogy mások bűneit próbálja ránk kényszeríteni, ezért keressünk folyton azt, hogy ki a hibás. Persze az is kérdés, hogy ki a hibás, de nem elég ezt kideríteni. Attól, hogy tudjuk, hogy ki a hibás, a probléma még nem szűnik meg. Az egyetlen lehetséges megoldás a konfliktusok feloldására, ha nem azt keressük, hogy ki a hibás, hanem azt, hogy mi a megoldás. A mesterséges bűntudat fenntartása hatalmi kérdés. Egyszerűen arról van szó, hogy olyan hatalmi struktúrákból épül föl a társadalom, amik olyan kényszerhelyzetbe hoznak bennünket születésünktől kezdve, hogy bűnösnek érezzük magunkat. Ez egyszerű manipuláció. Engem mindig is az érdekelt, hogyan lehet kikerülni ebből az őrültségből. Nem azt mondom, hogy nem kell lelkiismeret, hiszen a lelkiismeret nagyon fontos: ez tesz bennünket emberré. A mesterséges lelkiismeretfurdalás pont arról szól, hogy nem tudjuk, mi a bűnünk. Olyan ez, mint a szorongás: nem tudjuk, hogy mitől rettegünk, nem tudjuk, hogy miért vagyunk bűnösök. Igazán az lehet szabad ember, akinek van lelkiismerete, de nincs felesleges lekiismeretfurdalása.

hvg.hu: Ön szerint hogy lehet megszabadulni ettől a felesleges lelkiismeretfurdalástól?

DGY: Az embernek nagyon keménynek kell lennie önmagával, és másokkal szemben is. Nem hazudhatsz magadnak egy percig sem. Csak az lesz szabad, aki igazán megismeri önmagát. Mindenkinek a saját pszichológusának kell lennie. Mindenkinek végig kell hajtania magát egy kíméletlen önfeldolgozáson, amire a legjobb időszak a kamaszkor.

Túry Gergely

hvg.hu: A regényében nem csak a főszereplő, hanem a magyar társadalom is a kamaszkorát éli. A mű elején Emma kiszabadul a nevelőintézetből, ami részben a kommunizmustól való szabadulás szimbóluma.

DGY: A kommunizmus arról szólt, hogy mindenkit gyerekként kezelt. Nehéz a rendszerváltásról írni. Szinte lehetetlen azt az elemi élményt megírni, amikor állsz a frissen nyílt szupermarketben, és úgy érzed, ki kell nyitnod az összes teásdobozt, mert nem hiszed el, hogy tényleg tea van az összesben. Vagy azt, amikor hazaállítasz 15 darab kocka gesztenyepürével, mert hihetetlennek tűnik, hogy holnap is ennyit lehet majd kapni. Nagyon érdekelt, hogy mindezt hogyan tudom úgy megcsinálni úgy, hogy ne arról szóljon a történet, hogy bennünket a kommunizmus miatt sajnálni kell. Amikor elkezdtem ezen a könyvön dolgozni, megfogadtam, hogy megpróbálom megírni, milyen az, amikor le lehet venni az egyenruhát. Igazán arra voltam kíváncsi, hogy ez a váltás a gyakorlatban mit jelent. Arra biztosan senki sem emlékszik, hogy mikor jelentek meg az olasz kávézók, vagy a zacskózott cukor a kockacukor mellett. Az ember nem emlékszik ezekre a kis apróságokra. Mindez csúszva, szinte lopva történt meg a tárgyakban. Ezt próbáltam megörökíteni.

hvg.hu: A tárgyak és a környezet változása mellett azt is nagyon érzékenyen ábrázolja a könyvben, hogy a rendszerváltással hogyan alakult át az erőszak nyelve. Hogyan változtatta meg a rendszerváltás az erőszakhoz való viszonyunkat?

DGY: Az erőszak akkor mindent átjárt, de még kontrollált volt. Az erőszak nyelvét nem lehet elfelejteni egyik napról a másikra. Aki egyszer megtanulta, örökké tudni fogja. Amint az erőszak felső kontrollja megszűnik, kaotikus energiaként kezd felszabadulni: puskaporos robbanást idéz elő minden szinten. A Fehér királyban minden konfliktust erőszakkal intéznek el. A Máglyában már próbálják kezelni. Súlyos kérdés, hogy az erőszakkal hogyan lehet együtt élni, mit lehet vele kezdeni, amikor még a világunk része, de már tudjuk, hogy nem kellene annak lennie.

hvg.hu: Hol tartunk most a 25 évvel ezelőtti állapotokhoz képest?

DGY: Az erőszak a hatalom gyakorlásának eszköze. Az is érdekes kérdés, hogy ezek a struktúrák hogyan épülnek fel a családon belül. Én mindig is hatalomellenes voltam, és az is vagyok. Amikor nevelem a gyerekeimet, akkor hatalmat kell gyakorolnom, de közben megpróbálom nekik elmagyarázni, hogy ez nem értelmetlen. A hatalom önmagában azt jelenti, hogy értelmetlenül cseszegetsz embereket, és csak azért csinálod, mert megteheted. Azt gondolom, hogy el kell kerülni a használatát, amikor csak lehet, ha pedig használni kell, akkor csak felelősséggel. Az egy másik dolog, hogy erre nem mindig vagyunk képesek, mert vannak indulataink. A hatalomnak szüksége van arra, hogy mindenki harcoljon ellene. Mert ha nem, akkor sosem lesz korlátozva. Ha ez a regény tanmese, akkor arról szól, hogy nem szabad hagyni magunkat a hatalommal és az igazságtalansággal szemben.