"Szeretném megköszönni édesapámnak, ott fent, aki, amikor előálltam azzal, hogy színész akarok lenni, azt mondta: Nagyszerű, de azért legyen egy tartalék szakmád, mondjuk a hegesztés" - ezekkel a szavakkal vette át 1998-ban a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat Robin Williams. Az eredetileg politológusnak készülő Robin végül nem fogadta meg apja tanácsát, ugyanis hamar kibukott a főiskoláról, majd jelentkezett egy community college-ba (a közép- és a főiskola közötti szintet képviselő oktatási intézmény az USA-ban), hogy színészmesterséget tanuljon. A többit már tudjuk. Legalábbis eddig azt hittük.

Az augusztusban 63 évesen elhunyt Robin Williams életét a november 5-én megjelenő portrékönyvből ismerhetjük meg részleteiben is - a Duna Könyvklub kiadásában megjelenő kötetben főleg filmes szakírók elevenítik fel a komoly életművet maga mögött hagyó színész pályáját.

Ebből derül ki az is, hogy bár a világhírű New York-i művészképzőt, a Juilliardot is otthagyta idő előtt, életének legfontosabb fordulópontjai az itt töltött három év alatt következtek be. Itt annak a John Housemannek az osztályába járt, aki azt tanácsolta a harmadéves Williamsnek, hogy hagyja a francba az iskolát, a stand up comedy az ő terepe, azt meg nem New Yorkban, hanem Los Angelesben kell művelni. Mikor Williams már befutott komédiás és színész lett, ösztöndíjat alapított a Juilliardon, amivel kétévente magára vállalta egy-egy színésztehetség tandíját - ezt a kétezres évek elején például Jessica Chastain nyerte el, akiből azóta kétszeres Oscar-jelölt színészóriás vált. Nem utolsósorban pedig itt ismerkedett meg a legjobb barátjának tartott Christopher Reeve-vel (az igazi Supermannel, ugye), akinek kis túlzással megmentette az életét.

„Bent voltam a kórházban, és sötét gondolatok kínoztak. Egy különösen nehéz pillanatban egyszer csak kivágódott az ajtó, és beviharzott egy fura sapkát és műtősköpenyt viselő alak, aki erős orosz akcentussal közölte, hogy ő az urológusom, és most azonnal rektális vizsgálatot kell végeznie rajtam. Amikor megláttam, az első reakcióm az volt, hogy hallucinálok a bennem lévő nyugtatóktól és gyógyszerektől. Hála istennek volt öv a kerekes székemben, mert ha nem lett volna, egészen biztosan kiesek belőle a röhögéstől. Az én jó öreg barátom segített nekem abban, hogy elhiggyem: jobban leszek, és tévedés azt gondolni, hogy már nincs értelme az életemnek” - örökítette meg a jelenetet Reeve az emlékirataiban.

Stand up-karrierje elég gyorsan beindult: 1976-ban még pár száz ember előtt komédiázik, egy évvel később pedig már a műfaj legendája, Richard Pryor tévéműsorában lép fel vendégként. A nagy áttörést egyértelműen a '78 és '82 közt futó Egy úr az űrből jelentette, sokan egész életükben csak Morkként emlékeztek a színészre - sokat emlegetett anekdotája volt Williamsnek az Oscar-díjat követő hetekről szóló: "Egy darabig ment, hogy 'Ez az, gratulálunk, Good Will Hunting, szép munka!', két héttel később meg rám néznek az utcán, hogy 'Hé, te vagy Mork, ugye?'". A komédiás szerepet sosem hagyta maga mögött, akármilyen visszafogott, vagy épp sötét szerepekben játszott a tévében, a mozivásznon, az életben mindvégig megmaradt ugyanannak a túlpörgött, akármikor robbanni kész poén-atombombának - nézzük csak meg ezt az 1982-es, majd ezt a 2009-es HBO-s stand upját.

1980-ban végre a moziban is bemutatkozhatott, az Altman-féle Popeye viszont csúnyán megbukott, sem a pénztáraknál, sem a kritikusoknál nem azt hozta, amit elvártak tőle. Részben ez is vezetett az alkohol- és a kokain-függőségéhez, amiből ki tudja, lett-e volna kiút, ha két évvel később nem hal bele a kokain/heroin-keverék túladagolásába egyik legjobb barátja, a komédiás kolléga John Belushi.

Utólag persze, mint mindenből, függőségeiből is viccet csinált. Legkínosabb pillanatának a Woody Allen házában tartott újévi bulit tartja, itt történt meg a következő eset: "Szóval egy hatalmas, kövér pali előtt kötöttem ki, éppen vele dumáltam, amikor kiderült, hogy a fickó nem más, mint Robert De Niro, aki a Dühöngő bikában kapott szerepére készült fel akkoriban. Odaszóltam Woodynak: 'Ki volt ez a nagy kövér f*sz?', amire Woody csak annyit válaszolt, hogy 'Ez Robert De Niro volt, de most inkább jobb, ha mész, mert az imént pisáltad össze magad'".

Az egyértelmű, hangos sikerek mellett sokat megtudhatnak Robin Williams sötét oldaláról azok is, akik jobbára csak a kereskedelmi csatornák családi vígjáték-ajánlóiból és az augusztusi nekrológcunamiból ismerik a színészt. Pályáját végigkísérték azok a produkciók, amiket leginkább csak a benne résztvevő személyek miatt vállalt, mintsem művészi értékeikért. Minden Holt költők társaságára jutott egy Cadillac Man, minden Madárfészekre egy Apák napja és minden Álmatlanságra egy Így nőttem fel. A kétezernullás évek közepétől azonban hirtelen megsokasodtak a kétes jelentőségű projektek: Rumlis vakáció, Nászfrász, Vén csontok, A nagy nap és így tovább, az életmű első szakaszával ellentétben szinte meglepetésként érte az embert, ha látott egy jó Robin Williams-filmet.

„Időnként azért kell filmeket csinálni, mert pénzt kell csinálni” - érvelt vitathatatlanul a színész. Szerencsére még ezzel is tudott viccelni: "Nekem is van GPS az autómban. Éppen a Golden Gate hídon haladtam át, amikor a híd közepén hirtelen megszólalt az autó, hogy: 'Fordulj jobbra!'. Hogy mi van? Nem tehetem meg, Hal. Annyira azért nem vagyok depressziós. Mire az autó: 'Valóban, Robin? Láttam A kétszáz éves embert'”.

Williams világra gyakorolt hatását csak megerősítették a halálhír utáni napok, hetek. Vágvölgyi B. András így ír a könyvben az utolsó utáni pillanatokról: „Hívei gyászolják, köztük az aktuális amerikai elnök. Mert nem volt akárki. Valaki volt. Személyes nyilatkozatában az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama azt mondta, hogy „mérhetetlen tehetségét nagyvonalúan és szabadon adta azoknak, akiknek szüksége volt rá – külföldön állomásozó csapatainktól a saját utcáinkon élő hajléktalanokig”. Nem szokása minden elhalt csepűrágó távoztával nyilatkozatokat kiadni".

Gálvölgyi János előszava a kötethez

„Földönkívüliként érkezett az életünkbe” – mondta róla a halálhírét hallva Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke. Bennem csak később állt össze a kép, hogy az általam nagyon kedvelt Robin Williams volt annak az 1980-as évekbeli, a Magyar Televízióban is vetített, kissé bugyuta tévésorozatnak, az Egy úr az űrbőlnek a főszereplője. „Nanu, nanu!”, kiabálták annak idején a gyerekek az utcán meg az iskolában, idézve a film egyetlen máig emlékezetes mondatát. Azt hiszem, nem is emlékeznénk rá, ha nem Robin Williams lett volna Mork – az úr az űrből. Nevét, arcát a Jó reggelt, Vietnam! című filmben jegyeztem meg, szeretett kollégám, Bajor Imre szinkronjával – aki egy héttel korábban, nem önszántából „szerződött” az égi társulathoz. Nem sorolom most fel Robin Williams filmjeit – ezt megteszi ez a könyv, csak azon próbálok elgondolkodni, hogy lám, nemcsak a sikertelenséget, de a sikert is milyen nehéz megélni. Miért lesz depressziós egy világsztár, miért lesznek alkohol- és kábítószer-problémái, hiszen népszerű, gazdag, mi baja lehet az élettel? Nyilvánvalóan semmi. Ezt sugallják a színes magazinok, az egy-egy filmért kapott, csillagászatian magas gázsik, a filmfesztiválok, a vörös szőnyeg, a gyönyörű nők, a pazarul berendezett hollywoodi luxusvillák, a napfény, a tenger és minden, amiről mindannyian álmodunk. Hát akkor mi a baj? Aki ott a filmvásznon-színpadon, tévében olyan jópofa, hogy a hasunkat fogjuk a röhögéstől, habos tortát dobál, pofákat vág, vicceket mond, miért olyan szomorú? Miért szomorúak az igazi, nagy bohócok? Élt egyszer itt, nálunk, Magyarországon az 1940-es években egy Zoli nevű zseniális kis-nagy bohóc. A régi történet szerint ő is depressziós volt, így hát felkereste az egyik híres orvost, hogy segítsen rajta. Az orvos meghallgatta a páciens panaszát, és azt mondta: - Uram, semmi baj. Minden búját-baját elfelejti, ha  elmegy valamelyik este a Nagycirkuszba. Ott lép fel a fantasztikus Zoli bohóc. Őt látva úgy elmúlik majd a depressziója, mintha soha nem lett volna. - Köszönöm a tanácsát, doktor úr, csak az a baj, hogy én vagyok a Zoli bohóc… …hát igen. Azok az órák ott a színpadon, a forgatásokon, az a felpörgetett „életkedv” az otthon magányában elillan, mint egy óriásira fújt luftballonból a levegő, és hiába hírnév, csillogás, család, barátok – marad az üresség. Robin Williams, akit Steven Spielberg „komikusgéniusznak” nevezett, ennek a furcsa szakmai betegségnek az áldozata lett. Sajnos mai világunkban egyre kevesebb a Zoli bohóc meg a Robin Williams, pedig egyre nagyobb szükség lenne rájuk… Részlet a kötetből itt.