Magányos hajós, az Ulanga folyó mentén érdekelt belga bányavállalat angol alkalmazottja érkezik a kelet-afrikai brit misszionáriushoz Afrika királynője nevű rozoga gőzbárkáján 1914 szeptemberében. Ő viszi a hírt – mellékesen – hogy Európában több hete kitört a háború: elsősorban az angolok és a németek között, de benne vannak a franciák, belgák, osztrákok, magyarok, de hogy ki ki ellen, arra nem igazán emlékezett. Mindez valahol a mai Tanzániában játszódik, amely akkor Német Kelet-Afrika néven a Német Császárság legnagyobb gyarmata volt.

Így indul az Afrika királynője, amely vérbeli hollywoodi kalandfilm, sok izgalommal és szerelemmel, happy enddel végződő képtelen vállalkozással, a II. világháború után is győztes angolszászok – a film 1951-ben készült – feldicsőítésével és a német barbárság hangsúlyozásával, nyakon öntve heveny rasszizmussal a feketék megjelenítésekor.

Néhány vonást azonban viszonylag reálisan mutat be az I. világháborús Afrikából. Egyrészt azt, hogy a háború jellege egész más volt a fekete kontinensen, ahol az egymástól száz méterre megmerevedett frontokon egymással szemben kígyózó lövészárkok helyett a katonai egységek száz kilométeres távolságokat tehettek meg anélkül, hogy ellenséges csapatokba ütköztek volna. Ám ugyanekkora távolságokat kellett legyőzniük, ha bármilyen alapanyag utánpótlását akarták biztosítani.

Az is teljesen hihető, hogy egy városoktól, erődítményektől távol szolgáló misszionárius többhetes késéssel értesüljön arról, hogy Európában kitört a háború. A szikratávírón ugyan percek alatt eljutott minden fontos hír Afrikába is, ám csak a kiváltságos kevesekhez.

Az osztrák–magyar trónörökös elleni merénylet híre például egy órán belül megérkezett a csendes-óceáni német flottához, és annak legendás parancsnokához, Maximilian von Spee altengernagyhoz. Ebben kulcsszerepe volt a Togóban a Siemens által épített, 1914 júliusában átadott távíróközpontnak: Kaminából az üzeneteket Német Kelet-Afrikába, majd onnan Német Guineába, illetve Német Szamoába is el lehetett juttatni. Különösen azután vált ez a drótnélküli kapcsolat fontossá Berlin számára, hogy a hadba lépést követő napon, augusztus 6-án, a szövetségesek elvágták a Tenerife-felé vezető tenger alatti kábeleiket. Kaminából pár hét alatt – annak elestéig – 229 üzenetet küldtek Berlinből.

Ebből adódott, hogy a brit hadsereg az első lövéseket nem Európában, a francia–belga hadszíntéren adta le, hanem Togóban, ahol csak csekély számú, mintegy 700 fős német rendfenntartó erő, illetve néhány száz fős katonailag képzett gyarmatosító személyzet tartózkodott. Igaz, a háború annyira váratlanul érte a brit gyarmati csapatokat is, hogy a Togóval szomszédos Aranyparton, a mai Ghánában sem a kormányzó, sem a két katonai parancsnok nem volt jelen: mindketten Angliában nyaraltak. A togói harcok augusztus végére befejeződtek.

Az európai hadszíntérre jellemző százezres hadseregekkel szemben Afrikában párszáz fős csapatok kerültek szembe egymással és tettek meg nagy távolságokat. Az első világháború első afrikai felvonásában 83 francia, 54 brit és 41 német katona esett el, kevesebb mint a nyugati állóháború egy-egy szuronyos rohamában.

A német hadvezetés kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy gyarmati területei tarthatatlanok – minél hosszabb a háború, annál inkább, hiszen a német kikötőktől el voltak vágva. Berlin megkísérelte ugyan elfogadtatni az antanttal, hogy a háború korlátozódjon az európai hadszíntérre, amit az 1885-ben Berlinben aláírt Kongó-szerződés is kikötött – többek közt azzal a Belgiummal, amelyet éppen lerohant -, ám ezt London mereven elutasította. Németország Afrikában másodlagos szereplő volt Franciaország és Anglia árnyékában, mindössze négy területtel. Togo és Német Kelet-Afrika mellett Kamerun és Német Nyugat-Afrika (a mai Namíbia) került Berlin fennhatósága alá, abban a szűk időszakban, amikor az 1880-as évek közepén Bismarck engedett az észak-német ipari és kereskedelmi körök nyomásának és a gyarmati versenyfutás csábításának.

Német Nyugat-Afrika már 1915-ben, Kamerun 1916-ban elesett, míg a németek Kelet-Afrikában sikeresen rendezkedtek be önfenntartásra és kitartottak a háború végéig. A német katonai parancsnok, Paul Emil von Lettow-Vorbeck a háború kitörésekor félreállította a gyarmati kormányzót és 260 német és mintegy 2500 aszkari katonából álló seregével, önellátásra berendezkedve, szinte folyamatosan mozgásban tartva csapatait, ellenséges területre is betörve felvette a harcot a britekkel.

A filmben szereplő tavon egyetlen német hajó cirkált, a félelmetes, de egy házilag torpedóvá bütykölt bárkával mégis elsüllyeszthető Luisa – a valóság nem is állt ettől távol. A Viktória-tavon mindössze egyetlen közepes méretű hadihajó, a Hedwig von Wissmann őrködött, ezen felül a németek ott csak egy vontatóhajóval rendelkeztek. A hajót egy angol-belga kis hajókból álló flotilla süllyesztette el 1916 februárjában.

Lettow-Vorbeck célja azonban nem lehetett több, mint minél tovább kitartani, és ezzel a lehető legnagyobb ellenséges erőt lekötni Afrikában, ezzel segíteni a Német Császárság európai harcát. A fegyvert csak 1918. november 23-án tették le, vagyis majdnem két héttel az európai fegyverszünet aláírása után, mivel annak híre csak késéssel jutott el hozzájuk.

Másik célját, a britek figyelmének megosztását illetően 1916-tól már kevesebb sikerrel járt. 1919 márciusában így is nemzeti hősként, lóháton, gyarmati egyenruhában vonulhatott be a forradalmakon és felkeléseken átesett Berlinbe. A hosszú életű – 1964-ben, 94 évesen halt meg – tábornok afrikai harcait a tőrdöfés-elmélet, a hátország által elárult háború legendájának hívei hamar felkarolták. Sőt az ezt a mítoszt meglovagoló Hitler annak ellenére nagyköveti posztot ajánlott neki Londonban 1935-ben, hogy Lettow-Vorbeck, aki az 1920-as évek végén a monarchista Német Nemzeti Néppárt képviselője lett, mindvégig ellenezte a Hitler hatalomra segítését.