Ahogy Sztálin akarja – Háromszor ülte meg a győzelmet Budapest
A második világháború európai szakaszának lezárását, a győzelem napját Európa május 8-án, Oroszország és néhány más szovjet utódállam május 9-én ünnepli. Az utóbbiak Sztálinhoz hűek e szokással, miután a szovjet diktátornak nem tetszett, hogy a németek Franciaországban adták meg magukat – amúgy már május 7-én. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy utoljára Prága környékén zajlottak harcok, 9-én. De mit csináltak közben a magyar kommunisták? Ők kicsit összezavarodtak, de aztán siettek Sztálin mögé visszasorolni.
„A béke napja” – ennek számított pár óráig Magyarországon május hetedike 1945-ben. A kommunista pártlap, a Szabad Nép másnap még londoni hírek alapján azt írta, a német vezérkari főnök, Jodl vezérezredes 1945. május 7-én aláírta a feltétel nélküli megadásról szóló okmányokat a franciaországi Reimsben, Eisenhower tábornok főhadiszállásán. Ekkor már Hitler halott volt, Németországot pedig legyőzték a szövetségesek: a Sztálin vezérlete alatt álló Szovjetunió, az április közepén elnökké előlépett Truman irányította USA, valamint a rövid ideig még Churchillt miniszterelnökének tudó Nagy-Britannia.
„Elérkezett a béke napja, 1945. május 7., melyről már ma tudjuk, hogy az ismert történelem egyik legnagyobb dátuma. Fontosságban csak egyetlen történelmi pillanathoz hasonlítható: 1917 októberéhez” – lelkendezett a Szabad Nép a címlapon. Vagyis a kommunista lap a nagy októberi szocialista forradalomhoz hasonlította ezt a pillanatot.
A zavarodottságot ugyanakkor mutatja, hogy egy másik cikkében, ugyanezen a napon már május 8-ra helyezte a győzelem napját. (Egyébként az 1917-es események tálalása is igen zavaros volt: a magyar sajtó már akkor is előbb tudósított a bolsevik forradalomról, mint ahogy azt utóbb évtizedeken át ünnepelték – erről Mementó-sorozatunkban korábban már írtunk.)
A lap közli, hogy „Németország feltétel nélkül kapitulált”, s „Moszkva, Washington és London egyidőben közlik az európai háború végét”. Ugyanakkor óvatosan azért a szövegben megjegyzi: „Moszkvából még nem erősítették meg a hírt. Úgy látszik a cseh hegyekben még ellenáll néhány SS hadosztály, mely úgy gondolja, hogy minden mindegy, és a gyilkosságok után az öngyilkosságot választja. Mindez nem változtat a tényen, hogy a német összeomlás tökéletes.” (A Vörös Hadsereg Prágát tényleg csak május 9-én tudta elfoglalni, erről a Szabad Nép csak két kiadással később, május 10-én számolhatott be.)
| Ki tűzte ki a zászlót a Reichstagra? |
A nemrég a magyar mozik által is bemutatott A 44. gyermek című nemzetközi koprodukciós, de alapvetően azért hollywoodi stílusú filmben egy sorozatgyilkosról van ugyan szó, de a mozi elején egy ismert „győzelem napi” városi legendával találkozhatunk. A film kezdetén egy jelenetben kiválasztanak a Reichstag elfoglalása után néhány szovjet katonát, és azok vörös, illetve szovjet zászlót tűznek ki a berlini épület tetejére. Ám a Reichstag egyáltalán nem volt Hitler idején náci szimbólum. A nácik uralmának kezdetén égett le, és a nemzetiszocialisták nem a parlamentarizmusukról voltak híresek, így nem is használták az épületet. (Ugyanakkor hozzátehetjük ehhez, hogy a kommunista világrendszerben a Reichstag szimbolikus jelentőségű volt, mert a leégése miatt a nácik kirakatpert rendeztek a kommunisták ellen.) Ennek ellenére a szovjet zászló kitűzéséhez számos legenda fűződik, amelyeket az Urban Legends magyar weboldal gyűjtött össze.  Zászló a Reichstagon AFP / Jevgenyij Khaldei |
Sztálin még egy kapitulációt akart
A kommunisták nemcsak a pártlapjukban voltak bizonytalanok: gyorsan utcai szervezkedésbe is kezdtek május hetedikén. „Pártunk kerületi szervezetei röpgyűlésekkel járták végig a várost, a nép az utcára tódult, zászlók emelkedtek a tömeg fölé, hömpölyögve indult az ár a Hősök tere és Tisza Kálmán-tér felé.” (A Tisza Kálmán tér később Köztársaság térként híresült el, jelenleg II. János Pál pápáról van elnevezve.) 1945-ben mindenesetre a téren az „Éljen a Vörös Hadsereg! Éljen Sztálin marsall! – kiáltások zúgtak a pártlap szerint, s – a szívek és a háborúvert házak beleremegtek. Budapest népe ma szabadult fel, ma találta meg hangját és szívét”.
Egy nap elteltével azonban kiderült, korai volt az öröm: Sztálin még egy feltétel nélküli kapitulációt akart. És nem Reimsben, nem Franciaországban, és főleg nem Eisenhower főhadiszállásán. Ezért inkább Berlinben újra megrendezték a feltétel nélküli megadást május nyolcadikán éjfélkor. Ezúttal Keitel német vezértábornagy, a Wehrmacht tulajdonképpeni főparancsnoka adta meg magát és Németországot. (Később Keitelt és Jodlt is háborús bűnösként végezték ki, akár Eisenhowernek, akár Zsukovnak írták alá a megadást.)
A Szabad Nép a berlini eseményről, a „történelmi pillanatról” természetesen már részletesebb tudósítást adott május 10-én: „a négy győztes nagyhatalom lobogója díszítette Berlinben a katonai műszaki iskola épületét, ahol a fegyverletételre vonatkozó történelmi okmányokat kedden éjfélkor aláírták”. (A keddi nap volt május 8.)
„Amikor az óra éjfélt ütött, Zsukov tábornagy és Tedder [amerikai] légügyi tábornagy beléptek a nagyterembe. A küldöttség tagjai követték őket. Zsukov parancsot adott arra, hogy ’szólítsák fel a német főparancsnokság képviselőit a feltétel nélküli fegyverletétel elfogadására’. Keitel vezértábornagy ezután lépett a terembe. Friedeburg és Stumpf altábornagy kíséretében tisztelegtek, majd elfoglalták kijelölt helyüket. Zsukov tábornagy érces szavai törték meg a dermesztő csendet:
- Uraim! A feltételnélküli fegyverletétel okmányát most írjuk alá. A következő kérdésekkel fordulok a német főparancsnokság képviselőihez:
- Kézhez vették-e az okmányt és áttanulmányozták-e?
- Aláírják-e a német főparancsnokság képviselői ezt az okmányt?
- Igen – válaszolta halkan Keitel.”
A tudósítás szerint ezután a németek aláírták az okiratot. Majd Zsukov tábornagy így szólt: „A német küldöttség visszavonulhat.” Az amerikai Tedder légügyi tábornagy pedig „szerencsekívánatát tolmácsolta” Zsukovnak a győzelemhez, és „a szövetséges haderők jelvényeivel díszítve, fehér selyemzászlót nyújtott át”.
Tildy Zoltán ijedt beszéde
Miután még nem lehetett tudni, hogy melyik is a pontosan győzelem napja, a hazai kommunisták nemcsak hetedikén, hanem nyolcadikán, sőt még kilencedikén is szerveztek rendezvényeket Budapesten. Hetedikén még ők maguk mentek az utcára, nyolcadikán a szociáldemokratákkal közösen százezres gyűlést rendeztek, majd kilencedikén a kisgazdákat is bevonták a szervezésbe, legalábbis a Független Kisgazdapárt elnöke, Tildy Zoltán is mondhatott beszédet.
| Egymillió alatt Budapest lakossága, 50 ezer elhagyott gyermek |
A győzelem „másnapján”, május 9-én írták meg a lapok, hogy valószínűleg egymillió alá esett Budapest lakosságának száma (Nagy-Budapestet csak évekkel később hozták létre, ez az adat tehát valószínűleg nem a mai főváros területére vonatkozott). Csak a pesti oldalról voltak biztos adatok ekkor, egy március 25-i népösszeírás alapján. Eszerint Pest lélekszáma 633 500 fő volt. Az 1941-ben tartott előző népszámlálás 884 ezer 232 fős adatához képest tehát negyedmillióval (28,3 százalék) csökkent a népesség. A budai adatokat ekkor még nem hozta nyilvánosságra a polgármester, de az előzetes információk alapján a Szabad Nép arra jutott, hogy az egész város lakossága egymillió alá csökkent 1945 márciusára. Ráadásul az épületek 75 százaléka sérült meg. Egy május 13-i hír szerint ötvenezer elhagyott gyermek volt Magyarországon. Ezt a székesfőváros IX. ügyosztályának kimutatása alapján közölte a kommunista pártlap. Ez az óriási szám „hadiárvákból, bombakárosultak gyermekeiből és deportáltak megmaradottaiból tevődik össze”. Az ügyosztály közben igyekezett otthont nyújtani a rászorulóknak, illetve családot próbáltak találni a gyerekeknek. Egymillió alatt Budapest lakossága, 50 ezer elhagyott gyermek. |
Tildy május kilencedikei, kissé ijedt hangú szónoklatában szinte esedezett a szovjetekhez: „Tudjuk, hogy a Szovjetunió hősi népének helytállása, harca és áldozatvállalása nélkül az egész világ szolgaságba süllyedt volna. Tudjuk, hogy országunk vétkezett a Szovjetunió ellen, a szabad népek, a nemzeti szabadság ügye ellen. De tudjuk, hogy a magyar népet csak az elnyomás kényszerítette a zsarnokság mellé. Itt fogadjuk, a béke napján, hogy a Szovjetunió, a szomszédos demokratikus népek és a szabad nemzetek nem fognak többé csalódni a magyar népben.”
Sokkal keményebb beszédet mondott ugyanakkor Rákosi az előző napon, nyolcadikán (amikor még azt hitték, hogy az a győzelem napja). A Magyar Kommunista Párt székháza előtti tömegnek ekkor előbb Major Tamás szavalt József Attilától, majd „a nagy orosz proletárforradalom egyik csodálatos partizándala” csendült fel – hogy melyik, az a tudósításból nem derült ki. Ezután következett Rákosi, aki beszédét természetesen Sztálin és a Szovjetunió dicsőítésével kezdte: „A hála első szava annak a nagy Szovjetuniónak szól, amely három esztendőn keresztül szinte egyedül tartotta fel a fenevad támadását. Ezért fordul ma az egész haladó emberiség hálája a Vörös Hadsereg és annak nagy, bölcs, erőskezű vezére, Sztálin marsall felé.”
Ám a kommunista pártvezér nem csak a háláról beszélt. Szerinte „nemcsak katonai, szellemi, eszmei győzelem is ez”, s hozzátette: „Bár a fasiszta fenevad kimúlt, és Berlin, az a város, amely uralkodni akart a világon, ma romhalmaz, tisztában kell lennünk azzal, hogy ha a fasiszta állam és szervezet el is pusztult, fasiszták és reakciósok maradtak elegen.” Erre a Szabad Nép tudósítása szerint a tömeg „Pusztuljanak!” -kiáltásokkal vágott közbe, s „ütemesen hosszan tüntetett a reakció ellen”.
Rákosi pedig még inkább nekibuzdult: „a köztünk maradt reakciósoknak és nyilasoknak meg fogjuk mutatni, hogy a munkásság ökle nemcsak teremteni tud, de le is tud rájuk sújtani.” Erre a tömeg „Halál a reakcióra!” skandálással felelt – a tudósítás szerint.
Rajk megörült a Rákosi-plakátnak
E vészjósló jelek mellett feltűntek a későbbi évek más kommunista vezetői is. A moszkovita kommunisták, Rákosi, Gerő, Révai mellett ekkoriban érkezett vissza Magyarországra Rajk László, aki a hazai illegális kommunista szervezkedésben vett részt korábban.
A Szabad Nép 1945. május 15-én így számolt be erről: „Rajk László elvtárs, az illegális Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének titkára fogságából kiszabadult és közel egy hónapos utazás után megérkezett Budapestre.”
Majd megtudjuk, hogy a nyilas vezetők, a Németországba menekült Szálasiék a háború utolsó napjaiban elengedték kommunista foglyaikat. (Szálasit éppen a győzelem napja tájékán fogták el Németországban, s ekkortájt került angol kézre maga Horthy Miklós is.)
Végül is Rajk német területen vált szabaddá, majd a Szabad Nép szerint „bajor és osztrák parasztok meleg támogatásával került magyar földre”. A pártlap szerint, amikor társaival együtt „Hegyeshalom állomásán megláttak egy Rákosi-plakátot, érezték, hogy más Magyarország fogadja őket, mint amelyet el kellett hagyniok”.
Rajk persze ekkor még nem tudhatta, hogy koncepciós perének megrendezőjét, tulajdonképpen a saját gyilkosát pillantotta meg a határon, hiszen később Rákosi lesz az, aki megkonstruálja a Rajk-pert, amelynek nyomán 1949-nem kivégzik őt. Persze 1945-ben a Szabad Nép még így fogalmazott: „A Magyar Kommunista Párt szeretettel és büszkén köszönti visszaérkezésekor egyik legkitűnőbb vezetőjét, Rajk László elvtársat. (…) Örülünk, hogy Rajk László elvtárs annyi baljós hír ellenére mégis hazaérkezett és itthon végre szabadon dolgozhat pártunkban népünkért és a demokráciáért.”
A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
