Mucsi Zoltán: Hiába íródott akár ötven-száz évvel ezelőtt egy darab, sokszor a társadalom nagyon maivá tudja tenni.  Mrožek műve egy általános problémát vet fel. Két ember elkerül a hazájából: az egyik ideológiai vagy szellemi rabság miatt, a másik a jobb élet vagy nagyobb kereset reményében. Ez a két ember a hazájában valószínűleg másfél percnél többet nem beszélgetne. Annyiban kimerülne a kommunikáció, hogy az egyik megkérdezné a másikat, tudja-e hol van a Liget utca. Több közük nem lenne egymáshoz. A kényszer által viszont az új helyen bekerülnek egy lyukba, itt élnek együtt három és fél éve. Ők ketten nagyon nem egymáshoz való emberek. Más a lelkületük, a világnézetük, a létezésük. Engem ez izgatott a darabban, hogyan tud együtt lenni két ember, akik egyébként, ha nem lett volna az életükben az a helyzet, hogy elhagyják a hazájukat, soha nem beszélgetnének.

M. Z.: Amikor ez a darab íródott, még állt a Vasfüggöny. Az értelmiségiek szellemi emigrációként hagyták el az országukat. Most is biztos van olyan, aki ezért megy el. De a Londonban dolgozó több százezer magyar nagy része inkább a jobb élet vagy kereset reményében költözik ki. Meggyőződésem szerint a nem itthon dolgozó magyarok kb. 2 százaléka az, aki ha itthon normális megélhetése lenne, akkor is elköltözne. A többiek maradnának. Majd mindenki eldönti magának, hogy az érzései és ítélete szerint el kell-e innen menni, rákényszerítették-e őket a távozásra, vagy értelmetlen az egész. De a darabban a két ember sorsa érdekelt igazán.

M. Z.: Kívülről jövő hangok valóban vannak, de ez a két ember leginkább önmagát idegesíti, saját maguk számára elviselhetetlen és kilátástalan a helyzetük. De ha ez kimondódna, akkor vége lenne az életüknek, ezért a másikon vezetik le a tehetetlenséget.

M. Z.: A Nézőművészeti Kft.-re van a legnagyobb rálátásom. Játszottunk közel 180 előadást, ebből 110-et iskolaszínházban, 20 ezer néző látta a darabjainkat. Ez alapján ki lehet találni, hogy egy ötfős csapatnak mennyi munka létrehozni egy ilyen előadást. Erre kaptunk 4 millió forint támogatást. Nem érzem úgy, hogy túl lennénk fizetve. Nem gondolom, hogy bármelyik alternatív társulatnak vagy színháznak könnyű dolga lenne.

M. Z.: Sokszor azt érzem, hogy a színház egy felesleges rossz a mindenkori kormányok számára. Pénzbe kerül, ne adj Isten, még van az a szemét színház is, ami kritizálja a társadalmat vagy a politikát. Pedig a kritika sokszor nem rossz szándékból születik. Ha valami történik, és azt nem tartom helyesnek vagy jónak, akkor nem társadalmi ellenség vagyok, hanem egy bizonyos ponton nem értünk egyet.

M. Z.: Minden kormánynak az a leginkább kedves színház, ami kiszolgálja őt, és a legkevésbé sem kritizálja. A tapasztalatok Moliére óta azt mutatják, hogy a hatalom azokat a színházakat részesíti előnyben, amelyek dicsőítik őket, és nem pofáznak bele a dolgaikba.

M. Z.: Az ellehetetlenítés egy eszköz, amivel szintén találkoztunk már sokszor a történelem során. Ilyenkor a színházak vagy befogják a szájukat, vagy nehezebb körülmények között dolgoznak tovább.

M. Z.: Nyilván érdemes lenne. A szocializmusban eltöltött negyvenöt év után lehet, hogy minimum ugyanannyi időnek el kell telnie, hogy helyrerázódjon az új rendszer, és valamit tudjunk ezzel a demokráciával kezdeni. De az is lehet, hogy ez csak így tud működni, minden nehézségével és negatívumával együtt. Jó lenne, ha egy kritikus szemléletet vagy egy kisebbség észrevételét figyelembe vennénk, és elgondolkoznánk rajta. Jó lenne, ha nem ellenséget látnánk egymásban, és nem a düh, a másik leverése lenne a mérvadó. Hosszadalmas és nehéz folyamat békés módszerekkel eljuttatni két véleményt oda, hogy valamilyen ponton megegyezzenek. De amennyivel időigényesebb, annyival jobb is, mert közben kevesebb sérülést okoz a másiknak.

M. Z.: Nem látok a jövőbe. Sokszor a jelenben is nagyon nehéz eligazodni. Ha valamit remélhetnék, akkor talán azt, hogy befogadóbbak és kevésbé agresszívek leszünk. Már ez is sokat segítene.

M. Z.: Most jött el az ideje. Voltak rendezői ambícióim korábban is, amiket végül mindig félretoltam. Eddig talán soha nem volt elég erős az invitálás és a motiváció. Zoli (Géczi Zoltán) és Guszti (Molnár Gusztáv), a Terminál Workhouse társulat két színésze szerették volna Mrožek Emigránsok című darabját színpadra állítani, és megkértek, hogy segítsek nekik. Én pedig úgy éreztem, szívesen foglalkoznék ezzel. Nekem a rendezés egy játékmesteri feladathoz hasonlít. Valami ragadt rám az évtizedek alatt, és talán tudok segíteni a színészeknek egy szerep megformálásában.

M. Z.: Színészként az ember sokkal erősebben fókuszál arra a figurára, amit ő játszik. Nagyobb hangsúlyt fektet a jelenetekre, amikben szerepel. Amikor ezt kívülről rendezőként nézed, akkor rálátsz a darabra. Ugyanúgy kell figyelned mindenre, és egységben tartanod az egészet.

M. Z.: Az együttműködést az előadás igazolja majd utólag. Egy próba- vagy egy alkotófolyamat minősége és milyensége egyébként szerintem nem korfüggő. Harminchét éve vagyok a pályán, ezért is fontos az állandó megújulás. Mindenki abban reménykedik, hogy a rutinszerűség veszélye nála nem jön elő. Ilyenkor jó olyan emberekkel dolgozni, akik mikor ennek csak a feje előbukkan, gyorsan egy sarlóval lecsapják.

M. Z.: Valameddig eljutottunk a próbafolyamatban, és szerettük volna megnézni, hogy működik a színpadon az előadás. Rendkívül tanulságos volt mindannyiunk számára, és megmutatta, hogy van még ezzel munka. Időnként leült az előadás, nem volt egyenletes, és nem működött úgy a humora, ahogy gondoltuk. Többek közt ezeken kell erősíteni.