A Saul fia forgatókönyvírója épphogy fellélegzett egy pillanatra a Kertész Imréről szóló könyvének írása közben, amikor Párizsban leültünk beszélgetni egy kávézó teraszára. Most Prágában él, egy társadalomtudományi intézet igazgatója, de az előző hetet Budapesten töltötte. Amellett, hogy a Sorbonne-on tanított irodalmat, élt már Pozsonyban és Varsóban is. Magától értetődően magyarul kezdett el válaszolni, amikor beszélgetni kezdtünk.

hvg.hu: A Csillag című, magyarra is lefordított regénye a saját identitásunk megtalálását járja körbe. Valóban központi kérdés az életünkben az identitás?

Clara Royer: Az volt. Huszonéves koromban még az identitás volt a fő témám. Mára ez megváltozott, mert amit kell, már megtanultam róla. Az identitás társadalmi konstrukció, tudatosan kell megteremtenünk saját magunknak. De egyáltalán nem természetes az embereknek úgy képzelni az életet, mint egy alkotást. Amikor írtam a doktorimat, nagyon fájt, hogy a tehetséges magyar zsidó írók az antiszemtizmus miatt szüntelenül az identitás kérdését feszegették. Ez egy rögeszme volt számukra. Például Komor András nagyon tehetséges író volt. Mégis, az az érzésem, hogy sokkal jobb életművet tudott volna teremteni, ha nem fájt volna neki a két háború közti hétköznapi és irodalmi antiszemitizmus. Voltak, írók, akik jó műveket tudtak teremteni az identitás körül, de a rögeszme egy méreg. Nem mondom, hogy nem fogok változni, de nem aggódom többé azon, hogy ki vagyok. Nem ismerek minden választ magamról, de tetszik ez a vegyesség.

Clara Royer és Nemes Jeles László az alkotókkal tartott sajtótájékoztatón a Corvin Filmpalotában 2015. május 27-én.

Túry Gergely

hvg.hu: És ez korábban nem így volt?

CR: A kettősség, a sehova tartozás inkább fájt. Most már örömet okoz.

hvg.hu: Az, hogy a kutatási területeként Közép-Európát választott, a saját gyökerei  keresésének eredménye volt?

CR: A magyar irodalom adta az első löketet. 2001 a magyar irodalom éve volt Franciaországban. Akkor sok magyar mű jelent meg francia fordításban. Kíváncsiságból elkezdtem olvasni. Volt Márai, Kosztolányi, Karinthy és Kertész, utóbbival ez volt az első találkozásom. Megjelent tőle a Kaddis és a Sorstalanság. A Sorstalanságot mindenkinek ajánlottam, én egy éjszaka alatt olvastam el. De ekkor még nem Kertésszel akartam foglalkozni, hanem a modern irodalommal. Aztán az egyik professzorom megkérdezte, miről szeretném írni a szakdolgozatomat. Én Flaubert-t választottam, de ő azt mondta, ez hülyeség, már túl sokan írtak róla. Ekkor döntöttem el, hogy a magyar irodalommal fogok foglalkozni.

hvg.hu: Ezek szerint családi kötődés nem is játszott szerepet?

CR: Olyan családban nőttem fel, ahol számomra a nagyanyám volt a nagy figura. Tudtam, hogy magyar zsidó származású vagyok. Kisgyerekként annyit tudtam, hogy valaha volt családunk Budapesten is, de már nincs többé. Az első képem nem volt vidám az országról, inkább a halál és a tábor jutottak az eszembe. És a nők.

hvg.hu: Nők?

CR: Persze, a dédnagyanyám miatt. Klárának hívták, ezért kaptam én is ezt a nevet. Emiatt nekem nagyon női képzetem van a magyar származásommal kapcsolatban. Azóta megváltozott a Magyarország-képem. Amikor először mentem Budapestre, 2003-ban, elájultam az első két hétben. Csoda, de komolyan. Annyira szép város. Egyébként ott barátkoztam össze Lászlóval.

hvg.hu: Nem is Párizsban?

CR: Párizsban ő volt a magyartanárom, de még nem a barátom. Féltem is tőle egy picit, meg imponált is. De nem szerette igazán a nyelvtant, ezért is beszélek furán magyarul [nevet]. Meg egyébként is fizettem az órákért, ilyen barátság meg ugye nincs. Akkor vált nagyon fontos barátommá, amikor már mindketten Pesten éltünk. Bemutatott a saját társaságának, meg szerelmes is lettem az egyik barátjába. A többit pedig el tudja képzelni. De kezdetben persze nem volt szó róla, hogy együtt dolgozzunk.

Clara Royer és Nemes Jeles László a Saul fia bemutatóján Cannesban 2015. május 15-én.

AFP / Bertrand Langlois

hvg.hu: A közös munka hogyan alakult?

CR: Tudta, hogy írok, és hogy ki lesz adva az első regényem. Ő volt az első művész barátom, csak vele tudtam beszélni ilyen kérdésekről, felismertem benne az alkotót. Megnéztem az első rövid játékfilmjét, és el voltam tőle ragadtatva. 2008-ban kérdezte, hogy nem akarok-e írni számára egy forgatókönyvet. Ez visszautasíthatatlan ajánlat volt, kíváncsi voltam. Habár én regényírónak készültem, és ma is elsősorban annak tartom magam, de forgatókönyvet írni neki jó. Nem mindenkinek, de neki igen. Az első projekt elbukott, de semmi dráma nem volt, és jó volt a kudarc, mert így legalább megtanultunk együtt dolgozni.

hvg.hu: A Saul fiáig hogyan jutottak el?

CR: 2010 nyarán egy Pozsonyi úti kávézóban mondta nekem, hogy azt hiszi, megvan a film ötlete. László 2005-ben fedezte fel a Hangok hamu alatt. Az auschwitz-birkenaui Sonderkommando tagjainak emlékiratai című könyvet, és szükségszerűnek érezte, hogy kezdjen vele valamit. Én soha nem foglalkoztam volna vele, ha ő nem nyom felé. Féltem, nem akartam elmerülni ebben. Aztán elmesélte egy mondatban a filmet, hogy egy emberről szól, aki egy Sonderkommandoban dolgozik és felismervén a fiát a halottak között eldönti, hogy eltemeti. Egyből azt mondtam, hagyjuk azt a buta első tervünket. Ez kell. Ez az első filmed, mondtam neki. Világos volt számomra. Ahogy az is, hogy együtt akarom vele csinálni.

hvg.hu: Elsősorban regényíróként definiálja magát. Kihívás volt egy olyan forgatókönyvön dolgozni, amiben elvétve lehet csak összefüggő mondatokat írni, hisz a filmben szinte tilos a beszéd?

CR: Nagy lecke volt számomra. A saját írásaimban mindig van egy igény rá, hogy egyszerű nyelvben találjam meg a jó kifejezést. A Csillagból is sok sort kihúztam. Jó szerkesztő vagyok amúgy. Mert fölösleget nem szabad hagyni az irodalomban, a forgatókönyvben pedig egyenesen elrontja az egészet. Így a lehetőség már bennem volt. Nagyon sokat kellett tanulnom a vizuális írásról, mert eddig, ha leírtam valamit, az inkább fényképszerű volt, nem filmszerű. Sokat kellett tanulnom a Sonderkommandoról és Birkenauról is.

hvg.hu: Milyen forrásokból dolgoztak?

CR: Ott volt például Nyiszli Miklós visszaemlékezése, aki Mengele boncolóorvosa volt. A legfontosabbak mégis a tanúságtételek, amiket Gideon Greif gyűjtött össze. Sok részletet tudtam felfedezni belőlük. Például, hogy kevésbé szisztematikusan működött az egész, mint ahogy az a kollektív képzeletben él. Ezért a filmben kiderül, hogy ez a szisztematikusnak hitt üzem kaotikus lesz. És persze történelmi munkákat is olvastunk, és beszélgettünk három történésszel. Sok kérdést tettünk fel. Ezen kívül volt egy vizuális rész is, a négy fennmaradt fénykép.

Jelenet a Saul fia című filmből

Mozinet

hvg.hu: A fényképek kérdése nagyon érdekes. Hiszen habár tartották magukat a lanzmanni elvhez, hogy ne ábrázoljanak eredeti vizuális forrásokkal, mégis belekerült a négy fénykép története a filmbe. Külön kiemelendő, hogy Didi-Huberman, aki ezekről a fényképekről szóló legfontosabb tanulmányt írta, könyvet dedikált Lászlónak a Saul fiáról. És így a kör körbeért. Miért szerepel a fotó a filmben?

CR: Valójában a filmben ez a fotó nem létezik, ez a fotó nem az a történeti fotó. A filmben ez a fotó soha nem készül el, mert felkelés lesz néhány órával később. Amikor írtuk ezt a jelenetet, én nagyon ragaszkodtam hozzá, hogy legyen, de csak tisztelgésként. Ellenben arról is szólt, hogy a filmben több túlélélési stratégia is megjelenik. Az egyik az emlékezés a fényképeken keresztül. De az Oberkapo számára leginkább a kívülről érkező segítség reménye miatt fontos, hogy elkészüljön. Kevésbé az emlékezés, mint az ellenállás lényeges benne. Ezzel szemben áll Ábrahám, aki szerint csak magukra számíthatnak.

hvg.hu: Mi a többi stratégia?

CR: Az emlékezés, ellenállás mellett egy másik stratégia az írás. Az a meglepő számomra, hogy tudtak még írni az emberek. Van olyan tanúság, ami már irodalom. Nagyon érdekes, hogy emberek, akik nem írtak, íróvá lettek. Habár mindenkinek volt valamilyen stratégiája, a Sonderkommando tagjait mintha kikapcsolták volna, robotikusan dolgoztak. Soha nem fogjuk megérteni, mi történt a Sonderkommandóban. Nem tudjuk elképzelni, mit éltek át. De hazudni nem akartunk, és ezért ennyire fontos a szempont kérdése ebben a filmben. És azért is tudtam, hogy együtt akarok dolgozni Lászlóval, mert már a Türelem című filmben is megvolt a vizuális koncepciója. Újra adni egy személyes szempontot. Ez az, ami a Kertész-műveknél is meghat.

hvg.hu: A film egy nyelvi bábel. Milyen nyelven dolgoztak a történeten?

CR: A filmben a nyelv nagyon fontos. Alapvetően három nyelven dolgoztunk. Lászlóval kettesben a saját nyelvünkön, ami nagyon francia, de egyben angol is. Először francia filmet szerettünk volna, így az első vázlat franciául volt, de nem találtunk producert. Szerintem féltek, mivel elsőfilmes, ismeretlen magyar rendező volt, egy ilyen témával. Végül eldöntöttük, hogy magyar lesz a film. Mindig Magyarországon akartunk forgatni, főleg, hogy a jelenlegi kreatív csapattal dolgozhassunk.

hvg.hu: A forgatókönyvön belül hogyan alakultak a nyelvi kérdések?

CR: Elsősorban angolul készült el, és aztán dolgoztunk a többi nyelven. Például Mendy Cahan találta ki számunkra a különböző jiddis dialektusokat, amelyekből többet is használtunk a, filmben, sokszor egy jeleneten belül is. A láger-jiddist is tőle ismertük meg. Aztán több ember több nyelvet adott hozzá, gyakran a saját barátaim is segítettek. Az szintén jó volt, hogy lengyel és német színész is volt a stábban. Az egyik színész szlovákul improvizált, amit aztán beleírtunk a forgatókönyvbe. Én felügyeltem erre a forgatáson, amit egyébként imádtam. Pedig mindannyian nagyon szenvedtünk. Kutyafáradtak és nagyon feszültek voltunk attól, hogy valódi filmre vesszük, ezért nagyon kellett koncentrálni, de mindenkinek jó volt ez a fegyelem.

Túry Gergely

hvg.hu: Önnek van rálátása a film nyugat- és kelet-európai fogadtatásra is.

CR: Kelet? Nem inkább Közép? Amikor Varsóban éltem, az nagyon más volt, mint Budapest, Pozsony vagy Prága. Nem mondom, hogy van egy közép-európai identitás, de azért más, mint Kelet-Európa.

hvg.hu: Nyugat- és Közép-Európának más a holokauszt és a holokausztfilm recepciója?

CR: Ez csak teória. Ez bonyolult. Minden országnak megvan a saját emlékezete, de én nem húznám meg ezt a vonalat. Tudom, hogy van egy különbség, de már nem 89-ben vagyunk. Nem mondanám, hogy itt, Franciaországban, imádják, de a többségre jó benyomással volt. A baloldali értelmiségben ez vegyes. Néhányan szerették, de néhányan gyűlölték. Igyekeztek néhány hónapja itt polémiát gerjeszteni, de nem sikerült. Nagyon csalódottak voltak, hogy Claude Lanzmann-nak és Georges Didi-Hubermannak is nagyon tetszett a film. De ez egy régi vita Franciaországban.

hvg.hu: Akkor a negatív vélemények nem számítanak?

CR: Nem ezért csináltuk ezt a filmet, hogy ilyen jellegű polémia legyen. Hanem azért, mert absztrakció lett a holokauszt. Másrészt akartunk a jövőről is beszélni. Ha nem fogadja el az ember, hogy ez történt a saját kultúrájában, akkor nem lesz jövője. És az emberekről van szó, mert a memory policy a hivatalos álláspont más. De ezt az emberek megunták. Beszélni róla más, mint hallani hatmillió absztrakcióról. Én félek egy kicsit a mi nemzedékünktől. Egy absztrakcióval élni inkább a trauma, és nem a katarzis felé vezető út. Szerintem László ehhez megteremtett egy nagyon jó filmnyelvet. A lényeg az ember ebben az úgynevezett pokolban. Azért csak úgynevezett, mert az ember teremtette Birkenaut.

hvg.hu: Magyarországon is újra hallani lehetett az ellenhangokat. Azokét, akik nem hajlandóak elfogadni, hogy a magyar zsidóság története a magyar történelem része.

CR: Magyarországon több mint 150 ezer néző látta, nekem az számít, hogy megnézik. Ez fontosabb, mint a reakciók a Facebookon. De ez régi vita, Bibó István óta. Ember Mária Hajtűkanyar című regényének is az volt a mottója, hogy nem a zsidó, hanem a magyar történelemről van szó. Ugyanez a téma volt variációkkal, amikor Kertész megkapta a Nobelt. Ez mindig jelen lesz. Ellenben ez csak egy rész. Én nem vagyok pesszimista. Franciaként látom, hogy itt sem jobb. Európai pesszimista vagyok. Hogy a holokauszt még ma is egy feldolgozatlan történelmi tapasztalat, az egy dolog, és az egy másik, hogy az elfogadása nélkül nincs jövőnk. Ez nem magyarországi probléma, hanem európai. Nem csak hivatalos álláspont kell, hanem személyes gondolkodás. A felelősséget hetven éve kellett volna vállalni, most mást kell csinálni. A szembenézés jó, de arról kell gondolkodnunk, milyen leckét kapunk ettől. A család, a beszélgetés, az kell. Ez a film segít beszélni erről.