Mit gondol Bródy János a Quimby Forradalmáról? – itt meghallgathatja az új albumot
Jónás jelenései címmel jelent meg a Quimby legújabb albuma, amelyet szombaton be is mutat az Arénában. Mi pedig megmutattunk egy-egy dalt a lemezről zenészeknek, íróknak, rendezőknek, és arra kértük őket, írják le, mi jut először eszükbe róluk. Olvasóinknak most mutatjuk az összes dalt, és a felkértek kommentjeit egyaránt.
A Jónás jelenései című album a zenekar 10. sorlemeze (e mellett időközben jelentek meg EP-k, válogatások, angol nyelvű lemez is).
A Quimby 25 évéről korábban hosszabb cikket írtunk a tagok visszaemlékezései alapján, ezt itt olvasható.
Az albumot először itt már meg is hallgathatják, alább pedig olvashatják a felkért művészek – Bródy János, Harcsa Veronika, Pintér Béla, Ef Zámbó István, Tóth Krisztina, Eszenyi Enikő, Grecsó Krisztián, Horváth Gergely, Müller Péter Sziámi és Presser Gábor – kommentárjait dalonként:
(Ha nem indulna el a YouTube, a bal felső sarokban lévő ikonra kattintson, vagy ide!)
Forradalom (Bródy János):
“Haloványul a gyáva szavamra... dalom viharodnak előjele, forradalom!” – írta valamikor Petőfi Sándor. A Kivándorló blues után a Forradalommal jelezte a Quimby, hogy nem idegen tőle a rock&rollba csomagolt társadalmi lázadás, de a kockázatok és mellékhatások tekintetében is van némi történelmi tapasztalata.
Kirobbanó energiával, sodró lendülettel indítva felszabadítja az elfojtott indulatokat és máris a forradalmi anarchia közepébe varázsol, hogy aztán keserű iróniával járja körbe a forró kását. Jelen időben szól a dal a mindenkori forradalmak szentül mocskos természetéről, és csak macskaléptekkel közelíti azt az aktuálisan is értelmezhető tartományt, ahol a magyar romantikus hagyomány a forradalmat a fennálló rendszer diktatúrája és hazugságai ellen felkelő nép szabadságharcának látja. Néhány túlrajzolt indulat és megszólalás inkább karikatúrának tűnik, és ha valakiben égne is a vágy, hogy forradalmat csináljon, és feszülten figyel az elhangzó sorokra, lehet, hogy a végén elmegy a kedve az egésztől.
A zenei szerkezet remekül illeszkedik az alaptémához és a koncerteken nem kétséges a dal hatása. Ezzel együtt nem valószínű, hogy az állami hirdetésekre pályázó kereskedelmi rádiók kedvence lesz ez a szám, és néhány seggnyaló szerkesztő biztos vállalhatatlannak találja majd az utolsó versszakot. Azért az erős, hogy bár a jövő a mi kezünkben van, a bársonyszékekbe csak majmokat küldhetünk. Viszont a fel a kezekkel felszólításra egy kérdés merült fel bennem: Most akkor kezeket akarunk látni, vagy adjuk meg magunkat?
Szerintem a Quimby is érzi, hogy valami bűzlik Dániában.
Tükrök olcsón (Harcsa Veronika):
Mennyire jó, hogy a népszerűség a Quimby esetében nem jár a tömegeknek való megfelelés kényszerével, és nem akarnak egyszerűsíteni a dalokon, csak hogy biztosra menjenek holmi jól skandálható rímekkel. Lehet azon vitatkozni, hogy alternatívak-e, vagy sem, de az biztos, hogy szövegeik sokkal bátrabbak, mint a mainstream, és ezért annyira üdítő hallgatni.
A Tükrök olcsón egy cinikus kifakadás arról, mennyire unjuk az önfelmentést és a magyarázkodást, és mennyire szeretnénk egyenesen szembenézni önmagunkkal. Az önkritika egy alkotó esetében amúgy is kényes ügy, néha túl sok van belőle, néha meg túl kevés, és ezt választani egy dal témájául elég merész dolog.
Nekem betalált, másoknak is be fog, ráadásul zeneileg elég feszes, és bulizni is lehet majd rá.
Vega-gringó (Pintér Béla):
Csirkegyári rém capriccio, elektromos és ütőhangszerekre.
A tollai alatt minden baromfi fehér.
Mi magunk várunk feldolgozásra, a hűs mészárszékben, avagy a dalszöveg írót, valamely hideglelős vízió Bábolnára röpítette?
A Réaumur-skálának ma már csak történeti jelentősége van.
Az embered (Ef Zámbó István)
A Quimby együttest a zenekar megalakulása óta ismerem. Töretlenül felfelé ívelő pályájuk világosan mutatja, hogy rendkívül erős formációról van szó. Aki kicsit is ismeri életművüket, tudhatja, hogy töbször megjárták a rock and roll hadak útját. Kísérletezésben edződve, már egész korán megsejtették saját stílusukat.
Az embered című számban a verssorok olyan képszerűek, hogy a hallgató hamar rájön: Kiss Tibi festő, aki zenével keretez.
Az altató álma (Tóth Krisztina)
Imádom a Quimby dalszövegeit. Ez is balladisztikusan tömör, tele van fájdalommal. De olyan fájdalom ez, amit az ember újra és újra át akar élni, közelebb kerülni hozzá. Ki ez a lány, mi történt? Valami tragédia sejlik fel a háttérben. Semmi különös, csak valami iszonyú, ami mindannyiunkkal megtörténik.
Nagy merészség beletenni a szövegbe olyan sort, hogy ez a madárka többé nem repül, mert nagyon el is szúrhatná. De nem, inkább megemeli – pont ez a titok.
Ezt a félőrült, lassú örvénylést, talányt szeretjük a dalokban.
A Próféta (Eszenyi Enikő)
Rajongója vagyok a Quimby együttesnek, a dalainak, a szövegeinek, a verseiknek. Magukkal ragadnak, elrepítenek egy különös, félelmetes és okos világba, amely mégis olyannyira ismerős. A mienk.
Örülök, hogy a Vígszínház nézőinek alkalma volt és lesz megismerni a Quimby világát. És itt van ez az új dal, szenvedélyes, erős. Azonnal megjelenik, nem csak a szemünk előtt. Hat és üt, elér szívünk legmélyebb, sötét bugyraiba is.
Üzenet nincs (Grecsó Krisztián):
Egyszer láttam Belgrádban, egy nagyon menő, modern, majdnem M-csillagos étteremben, ahogy húszas fiatalok, megnyerő lányok és srácok, odaintik az asztalhoz a zenekart, tangóharmonika, akusztikus basszusgitár, boldogok voltak, és amíg töltötték a pincérek a bort, ők énekeltek, gyönyörűen, ahogy először hallgattam az Üzenet nincs című dalt, az jutott eszembe, hogy na, ez nem lesz itt sose, boldogság meg a tehetség, hogy megéljük azt a nyomorult boldogságot, mert ami kéne, mindig a túloldalon van, ilyen dal ez, egyszerre gyóntatós és fülbehúzós, asztalhoz rendelős a szöveg, hiányok vannak és feszültség, a zene meg tombol, nem fülbehúzós, nem gyóntatós, mert nagy a kabát, a szabadság kabátja rajtunk, és mégsem áll sehogy, nahát, ezt az elszabottságot dühöngi ki ez a jó kis dal, állnak szemben egymással, adjkirálykatonát, szöveg és zene, közben meg odasettenkedik egy prímás a mi asztalunkhoz is, itthon, Pesten, de elhajtjuk, mert nem tudunk boldogok lenni, nincs hozzá érzékünk.
Heaven goes To Hell (Horváth Gergely):
Elegánsan magával rántó harctéri tudósítás a pokoli mindennapokból. A szemhéjak privát mozivásznán néma katasztrófafilm pereg, a zenészek élőben lehelik rá a lángot. Annyira éget, amennyire te vagy a főhős. Lehetne épp ökölrázós, vödör-cséplős ébresztő is, de itt máshogy szólal meg a sziréna, mert e tűzbeszéd kontrasztja a fülbe súgós erőknek való tehetetlen megadásaink jól csúszó tükörjege.
A Mennyt sosem fogja felemészteni a Pokol. Ám a Quimby nem misszionárius, hanem vizionárius; leginkább akkor perzsel, amikor profetikus-látomásos saját nyelvén újra láthatóvá teszi azt, amit amúgy élünk. Ami itt brutál.
A Heaven Goes To Hell nem a jövő próféciája, hanem a jövőnkért szóló, hatást cserkésző pofon (fejre és gyomorra), mert ennek az üvegburába zárt indulatos világnak a remény nélküli klausztrofóbiája mégiscsak arra ösztönöz, hogy keressük azt, akié a „trón, ott fent”.
Aki se nem guru, se nem ember. Hanem éppen az, akiről két trackkel korábban a Próféta főt horgasztva szólt: A Szeretet.
Méznyaló (Müller Péter Sziámi):
A saját mitológia a Quimby élőhelye. Beleköltözöl, és máris új összefüggésben jelennek meg a szent és profán hősök és helyszínek. Egyre dúsabb és érettebb a mítoszok könyve, a tesók felnőttek Nick Cave-hez.
Fő attrakció lettek a Világcirkuszban.
Lejárt lemezek (hvg.hu):
Az Üzenetben – Grecsó Krisztián által – leírt prímás újra az asztalhoz lép, hogy elkezdje ezt az elmúlás-dalt, ami később átvált a Quimbytől oly megszokott sanzonos világba. Nem a párizsi sanzonok báját, inkább az orosz sanzonok fájdalmát érezzük. Viszockij szelleme idéződik itt fel, miközben az egész egy önironikus reflektálás a zenekar negyedszázados fennállására. Egy újabb dal, amit lehet Liviusszal együtt üvölteni. És milyen szép lesz, amikor ezer tini énekli, hogy „Lejárt lemezek, használt dalok,/szerelem és elmúlás,/Halott érzések és ami marad:/harang és szélzúgás.” De nincs itt semmi szomorúság – bár „meghallhatjuk a bánat üvöltését”, egy pár fityingért mi is lehetünk Kiss Tibiék tépett kebelbarátai.
Sirató (Presser Gábor):
Viszi a szél a dalhamut, és igen, látni, ahogy még tizen- és huszonévesek is éneklik a színpaddal szemben, becsukott szemmel: "meghalni könnyű meghalni mindenki tud".
Ki mondja ezt, a Bohóc? a Hóhér? a Költő?
Tényleg. Csak hát megírod-e előtte még pont azt a pár dalt, ami majd hamu. És akkor majd viszi a szél, de milyen szépen is magával.
Köszönjük Darabi Zsuzsi segítségét a szerkesztésben.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
