"Ideális társadalmat még el tudok képzelni, de ideális forradalmat nem"

HVG: Az 1989. október 23-án készült fotón a feleségével és a barátaival ül a Parlament lépcsőjén. A jelenettel, a visszaemlékezéssel indít a Lúdbőr, amelyből kiderül, hogy hatalmas bulit csaptak pár órával a köztársaság kikiáltása után. Párhuzamba állíthatók az akkori és a mostani rendszerellenes tüntetések, amelyeket szintén bulivá változtattak a fiatalok?

Kemény István: Igen. Egy nagy, két-három éves buli volt az a korszak, a legfelszabadultabb időszaka volt az életünknek. Hogyne látnék párhuzamot a mával, hiszen a fiatalok most is spontán mozdulnak, önszervezkednek, demonstrálnak, és közben jól érzik magukat. A különbség az, hogy akkor az volt az alapérzés, hogy befelé bulizgatunk a szabadságba, most pedig az, hogy kifelé bulizgatunk belőle. Akkor a nagyvilág Magyarországról nézve szövetségesnek tűnt: lehetett érezni, hogy kezd kivilágosodni, most viszont épp az ellenkezője érezhető, az, hogy sötétül el. Most nem szövetséges a nagyvilág, hanem hűvös kívülálló, már-már ellenség. Remélem, hogy a pesszimizmusom a koromból fakad, abból, hogy ma 25 évvel idősebb vagyok az akkori önmagamnál.

Reviczky Zsolt

HVG: Ugyanebben az írásban jelenik meg a rendszerváltás dilemma, hogy melyik a jobb: a vért követelő, ugyanakkor katartikus; vagy a békés forradalom, ami nem tisztít meg kellőképpen az előző rendszertől. Mire jutott ezzel kapcsolatban?

K. I.: Ideális társadalmat még csak-csak el tudok képzelni, de ideális forradalmat nem. A forradalom szükséges rossz. Csak egy esély arra az esetre, ha a hatalom elmegy a falig: ha elveszíti a realitásérzékét, ha megkattan. És nincs két fő fajtája, hanem csak többféle kimenetele: szerencsés, véres, békés, tragikus. Szóval nem tud az ember forradalmat választani magának, hanem olyat csinál, amilyet lehet. Nyolcvankilenc nem forradalom volt, hanem egy csodaszerű konstelláció kihasználása: egyszerre jött el a gazdasági összeomlás és egy generációváltás a szovjet vezetésben. De ehhez sokan derekasan hozzátették a magukét, a szabadság nem érdemtelenül hullott az emberek ölébe.

HVG: Új kötetének egyik esszéjében azt is megállapította, hogy ma Magyarországon nem lesz forradalom, mert az igazán elégedetlen tömegek már rég elmentek vagy folyamatosan mennek el Londonba mosogatni.

K. I.: Ezt három éve írtam, amikor annyira napirenden volt a kivándorlás témája, hogy tényleg úgy tűnt: gyakorlatilag nem marad fiatalság Magyarországon. De örülök, hogy tévedtem, és ma is egészen potens fiatalság van az országban, akik hajlandóak tenni azért, hogy itt kevésbé legyen szar. Ezt bárki láthatta az utcán az elmúlt napokban.

HVG: A Lúdbőrt belengi egyfajta apai aggodalom a mai ifjúság iránt. Az is kiderül, hogy saját magát ellenben egy szerencsés generáció tagjának tartja. Miért?

K. I.: A hatvanas évek elején születtem. Akkoriban kezdett fellazulni a politikai elnyomás, a kommunista államok legpokolibb korszakának akkoriban lett vége. Európában beköszöntött a jólét, a védőoltások, a penicillin, a szabadságérzés, a rock and roll. Én gyakorlatilag a világtörténelem legveszélytelenebb fél évszázadát éltem át a világtörténelem legbiztonságosabb helyén. Tulajdonképpen az újkori modernizáció ebben a korszakban mutatta a leghumánusabb arcát. És nem vagyok benne biztos, hogy ez így is marad: ettől az „apai aggodalom”. Azért is gondoltam, hogy szerencsés korosztály az enyém, mert a rendszerváltás nevű esemény fiatalon mentett ki a diktatúrából, de úgy, hogy ismerem azt is.

HVG: Hasznos tudásnak bizonyult mai szemmel a szocializmusból hozott élettapasztalat?

K. I.: Gondoltam már erről a tudásról sok mindent. Azt is, hogy semmi haszna, mert a diktatúra intézménye Európából végleg ki lett dobva a történelem szemétdombjára. Ma viszont egyre több momentum köszön vissza belőle.

Reviczky Zsolt

HVG: Mindezzel a tapasztalattal kapcsolatban áll egy, szintén a kötetből származó kijelentése: „feloldhatatlan ellentétet érzek a költészet szentsége és a saját lelkiállapotom között”. Hogyan kell ezt pontosan érteni?

K. I.: Az iskolában belénk nevelik, hogy a költészet szent dolog. Ennek az a hátulütője, hogy megijedünk tőle, mint a szent dolgoktól általában. Én sem vagyok kivétel. A fenti idézet egy előadásból való, amit egyszer egy konferencián tartottam, ahova mint költőt hívtak meg. Akkor elkapott az az érzés, hogy most nekem itt a szent dolgok felé kéne mutatnom. Még szép, hogy megijedtem. Verset írni könnyebb, mint a költői szerepnek megfelelni.

HVG: Titokban minden költő arra vágyik, hogy a költészete több legyen önmagánál, több legyen, mint költészet. Ady az ima felé tolta el bizonyos verseit, Weöres mitológiát épített. Önnél adja magát a közéleti, politikai vonal.

K. I.: Nem vagyok politikus alkat. Viszont mindig zavart, amikor meg akarták szabni, hogy miről szabad és miről nem szabad verset írni ma, 1982-ben; ma, 1993-ban; ma, 2017-ben. Gyerekkoromban még tartotta magát az a közfelfogás a költészetről, hogy közéleti verset írni kötelező. A nyolcvanas évekre ez eléggé kifulladt, mert a szocialista diktatúrában vagy nem lehetett őszinte verset írni a szabadságról, vagy nem jelenhetett meg. Többnyire, tisztelet a kivételnek, fáradt, kiherélt, álváteszi, álközéleti, patetikus versek születtek politikai költészet címén, amiken csak röhögni lehetett. Én már a közös ironizálásba nőttem bele huszonévesen. De a rendszerváltás után az ironizálás vált szinte kötelezővé, az irónia lett az elvárás a pátosz helyett. A kilencvenes években úgy lehetett érezni, hogy tényleg csak a vén hülyék beszélnek a közös dolgainkról, a politikáról, a történelemről. Én szerettem az iróniát és szeretem ma is, de a kötelező jellege akkor is irritált. Viszont ott volt a kisördög a fejemben, hogy hátha mégis a tiltók tudják jobban. És a kilencvenes években nem is volt olyan politikai téma, amiről vers jutott volna az eszembe. De 1999-ben a jugoszláviai bombázás annyira kiborított, hogy nem bírtam nem írni erről (ez ellen) pár verset. Pátosszal. És akkor láttam, hogy tényleg lehet. És néha muszáj.

HERCSEL ADÉL