Egy fecske nem csinál nyarat – mondták szkeptikusan piaci elemzők, amikor tavaly novemberben Picasso addigi árverési rekordjának a két és félszereséért, 450 millió dollárért cserélt gazdát a Leonardo da Vinci egyetlen, magánkézben lévő festményeként reklámozott Krisztus-ábrázolás. A minap megjelentek a tavalyi év összefoglaló globális műkereskedelmi statisztikái, és kiderült, hogy ha a nyár nem is jött még el, kora tavaszról beszélni nem túlzás. Jó néhányan azok közül, akik a közel félmilliárdos rekordnak akár több évtizedes jövőt is jósoltak, ma úgy látják: a legmagasabb árak már 2020-ra átléphetik az egymilliárd dolláros küszöböt. Ennek legkézenfekvőbb oka, hogy – a kortárs kategóriát leszámítva – egyre ritkábban bukkannak fel a piacon csúcsművek, miközben az azokat megfizetni képes multimilliárdosok száma gyorsan nő.

A kiemelkedő munkák túlnyomó többségét – megint csak a kortársak kivételével – ma már múzeumokban őrzik, és ezek között nő a magánkézben lévők aránya. Rövid titkolódzás után kiderült, hogy múzeumban állítják ki a Salvator Mundit is; a festmény hamarosan a Louvre Abu Dhabiban lesz látható – az új múzeumnak ennél ütősebb promóciót aligha lehetett volna kitalálni. Komoly árfelhajtó tényező a XXI. századot jellemző alapítási láz – az utóbbi alig több, mint másfél évtizedben jóval több új múzeum nyílt, mint az elmúlt két században együttvéve. A Salvator Mundira irányuló reflektorfénynek persze vannak káros mellékhatásai is: könnyen az a látszat alakul ki, hogy a műtárgypiac a szupergazdagok játszótere. Pedig a tavaly Európában és az USA-ban eladott 413 ezer műtárgyból ezernél alig többet vettek meg hét számjegyű összegért, a tételek felének leütési ára pedig az ezer dollárt sem érte el.

 A műkincspiac fellendüléséről ez e heti HVG-ben olvashatnak bővebben.