Hosszú ideig, a 2010-es évekig azt gondoltam, nem lehet irodalmat írni a holokausztról, hiszen akkor még nagyon sokan éltek azok közül, akik átélték a koncentrációs táborok poklát. De ha azt szeretnénk, hogy ezek a történetek eljussanak a gyerekeinkhez, az unokáinkhoz, ahhoz meg kell tanulnunk írni róla.

Majgul Axelsson svéd szerző annyira komolyan vette a saját maga által megfogalmazott felhívást, hogy Nem vagyok Miriam címen megírta a maga könyvét a holokausztról. „Miriam abszolút a fantázia szüleménye, de egy olyan világban mozog, ahol az emberek igaziak és az események megtörténtek” – ágyazza be a címszereplő történetét a történelembe.

Máté Péter

A könyv egy Dél-Németországban született roma nőről, Malikáról szól, akit fiatal lányként a II. világháború alatt előbb Auschwitzba majd Ravensbrückbe deportálnak: csakhogy a kettő között, a pokolvonaton elszakad a ruhája, és attól tartva, hogy a tisztek elbánnak vele, felveszi egy Miriam Goldberg nevű lány rabruháját. Akkor még nem is sejti, hogy a ruhával együtt a zsidó lány identitását is fel kell vennie. A Vöröskereszt fehér buszai Svédországba vitték a túlélőket Ravensbrückből, de az országban 1914 és 1954 között beutazási tilalom volt érvényben a romákkal szemben. A több mint húszezer felszabadított túlélő közül csak néhányan voltak romák: a túlélés érdekében Miriam egészen 85 éves koráig egy szót sem szól arról, hogy ki ő valójában.

Hogy történhet meg?

Majgull Axelsson már a kamaszéveiben érdeklődéssel fordult a témához. 1963-ban, 16 évesen hallott a jönköpingi cigányzavargásokról. Nem ott lakott, de tisztában volt vele, hogy Jönköping az egyik legkeresztényebb város Svédországban. Ehhez képest 1948-ban azt kiabálták ezek a keresztény emberek az utcán, hogy kifelé a cigányokkal. Felfoghatatlan volt a számára, hogyan történhetett ez meg három évvel a háború után, ezért úgy döntött, hogy elmegy oda és körülnéz.

Amikor odaért a helyi templom melletti házhoz, megérezte, hogy itt kellett laknia a főhősének. „Egy írónak a koncepció megszületése a legfontosabb. Ekkor már tudtam, hogy megírom a regényt. Tudtam azt is, hogy a lány roma származású, és nem Miriamnak hívják.”

Máté Péter

A szerző később túlélőkkel beszélgetett, rengeteg anyagot, könyvet olvasott a holokausztról, és elment a volt táborokba is. A roma holokauszt ugyanakkor szinte feltáratlan, így nincs is megfelelően ápolt emlékezetkultúrája. Majgull Axelsson szerint sokan azért hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a táborokban nem csak zsidók haltak meg, mert a romák iránti előítéletek még ma is nagyon mélyen gyökereznek az európai országok társadalmainak többségében.

„Sok-sok évvel a háború után is az volt a hivatalos álláspont, hogy a roma túlélőket nem faji alapon hurcolták el, hanem mert antiszociálisak – ez egy hazugság. Persze, hogy a származásuk miatt. A feltáratlanság másik oka lehet, hogy a roma kultúrában hosszú ideig csak szájról szájra terjedtek a történetek. Egyszer elmentem egy svéd iskolába, ahol roma felnőttek tanultak, és meséltem a könyvemről, arról a részről, amikor fellázadtak az auschwitzi cigánytábor lakói hatvan SS-katona ellen. Az egyik nő azt mondta, ó, igen, a nagyapám mesélt erről. Ott volt, azon az éjjelen, látta, hogy mi történt. Szóval mesélnek egymásnak, de nem írják le a történeteiket, és ez borzasztóan nagy kár. Fontos, hogy könyveket írjanak, hogy elmondják, mi történt velük.”

A hallgatás mint a túlélés záloga

A romák Svédországban is nagyon súlyos diszkriminációban részesültek egészen az 1960-as évekig. Ekkor jött egy roma származású nő, Katarina Taikon. Miután megtanult olvasni, a kezébe került az ENSZ egyezménye, és rájött arra, hogy annak minden pontját megsértik a svédek a romákkal szemben. Taikonnak sikerült megmozgatnia a politikusokat, hogy a romák integrálódhassanak. Végre lakást kaptak, letelepedhettek, a gyerekek iskolába járhattak. Az író azt meséli, egy vele majdnem egyidős roma barátja tízéves koráig sátorban lakott, még télen is.

Máté Péter

Az integrálódás felé tett lépések persze nem jelentették azt, hogy Svédország teljesen felszámolta volna a diszkriminációt. „Azt kell mondjam, hogy mi, svédek nagyon jók voltunk abban, hogy elfelejtsük a történelmünknek ezt a részét. Pedig borzasztó, és mindannyiunk számára szégyen. Megtudtam azt is, hogy voltak nácik, akik azt gondolták, a cigányok árják, mert Indiából vándoroltak ide. Végül Himmler állt elő azzal, hogy a romák ugyanolyan alsóbbrendű emberek, ezért a gyerekeket nevelőintézetekbe kell tenni, majd őket is deportálni kell.”

A könyv főszereplője – miután Svédországba viszik – nagyon bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy a svédek hogyan viszonyulnak a romákhoz, ezért még az őt befogadó svéd nőnek, és később saját férjének sem árulja el, hogy kicsoda. Az egyetlen dolog, amit mindennél jobban akar, hogy életben maradjon. A hallgatás pedig a túlélés egyik módja volt.

Majgull Axelsson azt mondja, ismer olyan embereket, akiknek a szülei soha nem beszéltek a koncentrációs táborban átéltekről. „Ez tragikus. Egy gyerek számára sokkal félelmetesebb lehet a bizonytalanság, ha csak látja, tudja, hogy a szülei szörnyű, borzasztó dolgokon mentek keresztül, de nem találtak módot – bármilyen módot – arra, hogy arról beszélni tudjanak.”

Újra és újra mondjuk el

Malika nemcsak az identitását vette le, hanem meg kellett változtatnia mindent, amitől roma nő maradhatott volna: az öltözködését, a mozgását, a beszédét. Miriam egy visszafogott, mindig engedelmes feleség lett, hiszen ha bármikor is megengedte volna magának az érzelgősséget, a lebukást kockáztatta volna a férje előtt. Aztán a 85. születésnapján jön a fordulat: Miriam életében először leüvölti a szomszéd kutyáját, és azt mondja a rossz házasságban élő fiának, hogy ideje elválnia. Miriam nem rejtőzködik többé, és nem rejti véka alá a véleményét.

Máté Péter

Majgull Axelsson szerint az oktatás mellett a fikciónak is óriási szerepe lehet abban, hogy felvegyük a harcot az antiszemitizmus és a romaellenesség ellen. „A könyveknek, a filmeknek, és mindennek, ami által történeteket mondhatunk el. Tudnunk kell. Különben sosem értjük meg egymást. Fontosnak találom azt is, hogy ápoljuk az emlékeket. Azt kell mondanom, hogy Németország jó munkát végez ezzel kapcsolatban: rengeteg kutatást végeztek, igyekeztek mindent dokumentálni, és nem bontották le az ismert haláltáborokat. Elképesztően fontos, azok a mai napig megmaradtak. A legtöbb most múzeumként működik, és mindenképpen segítenek reflektálnunk a múltra.”

Az író szerint fontos lenne az is, hogy azok, akik elutasítják az antiszemitizmust és a rasszizmust, ezt nagyon nyíltan mondják is ki. „Mondják ki, hogy nem tűröm, nem fogadok el ilyen beszédet a környezetemben. Újra és újra mondjuk el az embereknek, hogy nagyon nincs rendben más emberek származásával, vagy a haláltáborokkal viccelődni, soha. Erre mindig emlékeznünk kell. Mert ha nem tesszük, könnyen elölről kezdődhet az egész.”