Emlékszem, ahogy ott állunk 2005 tavaszán a bécsi Flexben, ami egy kis klub a Dunaparton, pontosabban lent a rakparton, párszáz emberrel, és nézzük ezeket a csodálatos őrülteket, mármint az Arcade Fire-t, aminek az egy évvel korábban megjelent első nagylemeze, a Funeral éppen elég nagyot szólt a popkulturális térben. Befutottak. Na, ezt nem úgy kell(ett) érteni, hogy nagyon befutottak, épp csak annyi történt, hogy megismerte őket a világ, na jó nem a világ, hanem a világ zenebuzi fele, mármint azok, akik nagy mennyiségben fogyasztanak a legkommerszebbektől eltérő zenéket is. Szóval családi amatőr zenekarból turnézó rockegyüttes lettek.

Az már akkor és ott világos volt, hogy egy egészen különleges formációról van szó, különleges, különlegesen működőképes kémiáról, Win Butler személyében egy nem tizenkettő-egy-tucat frontemberről és dalszerzőről, csupa olyan hatásról, amit felismerve csettint az ember, Roxy Music, Bowie, Pixies, R.E.M., Talking Heads, és így tovább, és arról is, hogy a csupa olyan hatásból ezek a zenészek nyilvánvalóan képesek valami új minőséget teremteni, valami személyeset és csak rájuk jellemzőt.

MTI Fotó: Mohai Balázs

Arra persze, hogy az Arcade Fire-ből közel tizenöt év után is zenekar lesz, ami képes folyamatosan megújulni, ami képes folyamatosan új színeket és ízeket és hangulatokat és megközelítéseket behozni, folyamatosan jó lemezeket készíteni, ami úgy lesz menet közben arénatöltő zenekar és fesztiválkedvenc, hogy megőrzi működése diszkrét (vagy néha nem is annyira diszkrét) báját, és hogy úgy lesz közben vérprofi együttes az utolsó hangig kitalált, megkomponált és prezentált művészi programmal, hogy közben megmarad az egyszerre elsöprően szuggesztív és lehengerlően vicces és szellemes őrülete, amiről a legjobb pillanatokban egy teljesen lehetetlen és valószínűtlen, de rendkívül lelkes vallási szekta juthat eszünkbe – na arra nem számított senki. De legalábbis nem volt rá garancia.

És mégis így lett.

MTI Fotó: Mohai Balázs

A kora kétezres évek nagy indie-beindulásából szinte alig valaki tudott ennyire intakt maradni, közben fejlődni és növekedni és úgy növekedni és közben olyan módon okosan poposodni, hogy az ne menjen a művészi hitelesség kárára. Az Arcade Fire-nek mindez sikerült.

Ezt láthattuk tegnap egészen közelről, élőben. Egy az utolsó szögig kitalált fergeteges koncertműsort, ami közben úgy volt végtelenül megkoreografált, hogy egy pillanatig sem érezhettük modorosnak azt, hogy Win Butlerék a közönségen keresztül érkeztek a színpadra, vagy, hogy a koncert közben Butler és felesége, a szintiző-doboló-éneklő Regine Chassagne többször is átgyalogolt a közönségen és felpattant a színpaddal szemben felállított emelvényre. Hogy aztán a közönség szétfotózza magát, a mozgó- és állóképeket pedig valós időben szanaszét szórja az összes létező közösségimédia-platformon. Tanítani való húzások, amúgy, nagyon 2018, izzadtságszag nélkül. A hibátlan vizuált már nem is említem – az már tulajdonképpen kötelező kelléke egy ilyen koncertnek.

MTI Fotó: Mohai Balázs

De közben meg ez a zenekar ugyanaz a zenekar, amit első nagyobb turnéján láttam az osztrák fővárosban. Ugyanúgy cserélgetik a hangszereket, mint az elmúlt bő tíz évben mindig. Tényleg, el tudom képzelni, hogy az nem lehet, hogy valaki ne jusson hozzá a dobhoz, a szintihez, a gitárhoz vagy az ütőhangszerekhez. Az Arcade Fire-ben láthatóan nincs hangszerféltékenység. És ez pontosan ugyanaz a zenekar, ugyanazok az egészen elképesztő energiák mozgatják a színpadon, amelyek öt vagy tíz évvel ezelőtt. Minden idegszálukkal jelen vannak az előadásban, képesek teljes erőből, vagy letaglózó érzékenységgel, vagy széles mosollyal, vagy nagyívű drámában elmondani valami fontosat, behúzni, berántani minket egy történetbe, a saját világukba, miközben nem érezzük, hogy ez most sokadszorra, muszájból, rutinszerűen történik. Pedig.

Minderre 2018-ban Budapesten amúgy egy félháznál is kevesebb arénányi ember volt kíváncsi, de ez már egy következő történet.