A vajdasági születésű Molnár Áron a saját bőrén tapasztalta, hogyan bélyegez meg és közösít ki valakit egy félreinformált közeg. 2017 karácsonyán a röszkei határátkelőnél ébredt rá arra, hogy valamit tenni akar a leegyszerűsítő beszédmód, a kirekesztő szóhasználat ellen. Molnár Áron megírta az Ébresztő című számot, amelyben a menekültválság fogalomzavarában próbált rendet tenni.

Nyitott egy YouTube-csatornát, amelyen keresztül kommunikálni tud másokkal: lehet üzenni, kérdezni és vitatkozni. Április elején aztán elkészült a Tanulni akarunk! című dal is, ez az oktatás problémáit vette sorra, keresve a megoldást. A színészt több téma is erősen foglalkoztatta, végül a gyűlölködés felszámolását tűzte ki a harmadik dal céljául.

„Elkezdtem írni a számot, feldolgoztam az összegyűjtött anyagokat. Elkezdtem beszélgetni az emberekkel, hagytam, hogy hasson rám a környezet, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy iszonyúan érdekel, mekkora felelősséggel tartozunk a felnövő generáció felé.”

Míg az Ébresztőnél még leginkább az motiválta a színészt, hogy végre tisztázza, mi a különbség menekült, bevándorló, migráns között, az elmúlt hónapok alatt kirajzolódott benne a noÁr-projekt valódi célja: „Nincs fontosabb az összefogásnál. NEM kell, hogy mindenben egyetértsünk, nem baj, hogy bizonyos dolgokban más a véleményünk, de ettől még ne legyünk egymás ellenségei, ne utálkozzunk, ne gyűlölködjünk. Mert most ez történik. És ezen változtatni kell. Minden klip után tartunk egy 'stábbulit', hívjuk így. Meghívom azokat az embereket, akik tök ingyen vannak benne ebben az egész projektben, leülünk, és beszélgetünk egy nagyot a távlati tervekről. Ilyenkor is vannak véleménykülönbségek, sőt, parázs viták, de ott ülök, és meghatódva nézem, hogy azért mégis egy projekten dolgozunk és egy a célunk: hogy az emberek gondolkozzanak. Az, hogy valaki mellettem áll, még nem jelenti azt, hogy egyet is ért velem.”

Egy pillanatra sem dobban meg a szívem

A Tanulni akarunk! című dal után a Figyelő kezdte el firtatni, hogy hogyan adhatott helyet a klip forgatásához a Vörösmarty Mihály Gimnázium. A lap szerint mivel az igazgató nem kötött bérleti szerződést, és ingyen üzleti és politikai célokra adta oda a közintézményt, ezzel megkárosította a fenntartót, a magyar államot. Molnár Áron erre azóta se kíván hosszan reagálni, több interjúban elmondta, hogy szerinte nem érdemes egy szintre helyezni ezt a cikket az ő céljával, mert akkor felértékelődnek a vádak. Azt viszont továbbra is hozzáfűzi: nem megkárosítani, hanem megerősíteni szeretné a magyar államot – abban bízik, hogy ezt egyszer a lap is belátja majd.

A reakciók az első két dalra pozitívak voltak, negatív visszajelzéseket csak a kommentelők küldtek neki. „Beállítottam a telefonomon, hogy megkapjak mindenféle értesítést. Nagyon érdekes: éppen ebédelek, jön egy üzenet, és ránézek, hogy hátha valamelyik stábtag írt. És írja a kommentelő, hogy dögölj meg, te büdös zsidó, te migránssimogató. Fogom, lezárom a telefont, és eszem tovább. Egy pillanatra sem dobban meg a szívem. Ezekkel nem tudok mit kezdeni. A komolyabb kritikával, ami kifejti, hogy mi a probléma a szöveggel, vagy a videóval, azzal már igen, és azt a következő számba már be is lehet építeni.”

Míg az első, csapatmunkában készült dalát egyedül vállalta arccal, névvel, a másodikban már egy maréknyi gimnazista is csatlakozott hozzá. Az új dalban már Mohamed Fatima is énekel, a klipben pedig kiszúrhatjuk László Zsoltot, Pál Andrást és Sipos Verát. Tágul a projekt, egyre több szereplője van: a színész azt szeretné, ha egy olyan formációvá nőné ki magát a kezdeményezése, amelyben bárki szívesen vesz részt.

„Fatima gyerekkorom egyik nagy hangja, egész pubertáskoromban a Forró a vérem és a Város másik oldalán dallamait énekeltem. Szerettem volna, hogy a Fogjunk összére egy nagyon vegyes környezet jöjjön, és arról szóljon, hogy nem számít, kinek milyen a bőre színe, hanem, hogy milyen a jelleme. Ezért vannak a klipben romák, arabok, feketék, ázsiaiak, és egytől egyig fantasztikusak.”

A színészt aztán a húga és a felesége biztatta, hogy próbálja meg felkérni Fatimát a dalhoz. „Megkerestem Facebookon, hogy figyu, egyáltalán nincs rá pénz, de van-e kedved beszállni. Ő meg visszaírta, hogy ’te figyelj, iszonyúan van kedvem ebbe beszállni’. Hihetetlenül nyitott csaj, elképesztően jó énekes. És így voltam László Zsolttal is, akivel viszont a Radnótiban haverkodtam össze. Nagyon jó színész, nyitott ember, a semmiből ismertük meg egymást, de őszintén tudtunk beszélni bármiről. A fiaival kosarazok, kérdeztem tőlük, hogy jönnek-e az új klipbe. Mondták, hogy naná, aztán persze megkérdeztem Zsoltot is, meg Andrist is, és ők is igent mondtak.”

A színész legyen csak színész?

A projektben egyelőre még mindig nulla forint van. Ha ebből mégis jönne valami pénz, Molnár alapítványt húzna fel rá.

„Nekem nincs pénzre szükségem, nem az kell, hanem az emberek támogatása. Az első három szám brutális szívességek árán jött létre, az egyetlen, akinek pénzt adtam a felvétel alatt, az a pizzafutár volt.

Nem tudom eléggé megköszönni az operatőrnek, a vágónak, és a csapat többi tagjának, hogy ingyen és bérmentve csinálják ezt velem. De akárhogy is terveztem, egy idő után nem lehet majd szívességből megkérni ezeket a szakembereket. A hosszú távú projekt az, hogy készülhessen a dalokból egy koncertsorozat, ennek a bevételeiből pedig olyan szervezetet, vagy kórházat szeretnék támogatni, akiknek tényleg szükségük van a pénzre.”

Molnár azt meséli, tudja, hogy a kollégái sokszor rettentően félnek közéleti ügyekben megnyilvánulni. Ezért nem is hibáztatja őket. Azt viszont elutasítja, hogy a színész legyen csak színész, és ne vállaljon közéleti szerepet. „Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Azt az ismertséget, amit mi használhatunk, ne fogkrém- meg mosóporreklámra használjuk, hanem arra, hogy olyan országunk legyen, amelyben élni szeretnénk.”

Molnár Áron jelenleg szabadúszó, de egyik színházban sem kérték számon a dalai miatt. A kollégáitól pozitív visszajelzéseket kapott. Azt mondja, sokan biztosítják a támogatásukról, de nem támogatja mindenki. „Tudod, óriási a különbség. ’Persze, persze Áron, hívj bármikor!' Aztán elengedsz egy hívást, és ’hú, bocsi, de most mégsem’. Ez óhatatlan velejárója a projektnek. De hiszek abban, hogy sokan állnak mellém, a művészek közül is, akik aztán szívesen részt vesznek majd a közügyekben is, félelem nélkül.”