Ki élhet vissza az erőszakkal? A Watchmen ízekre szedi a szélsőjobboldali populizmust
A Watchmen dögös látvánnyal és nyers akciójelenetekkel felvértezve indított az HBO GO kínálatában. Az már biztos, hogy a kultikus képregény méltó örököse, amely szintén égető aktuálpolitikai problémákat feszeget. Ám kérdés, mit kezd a sorozattal az, aki nem ismeri a képregényes előzményeket?
Csupán egy átlagos hétköznap délután az oklahomai Tulsában, mikor Angela Abar hazafele viszi a gyereket az iskolából, és megszólalnak a szirénák. A nő ingerülten félrehúzódik az autóval, néhány gyalogos pedig kétségbeesetten próbálja kinyitni az ernyőjét.
Elered a zivatar. Csakhogy nem eső, hanem nyálkás-bűzös apró tintahalak zuhognak az égből. Aztán anya hazavezet, hogy este már álruhás igazságosztóként rúgjon szét pár segget a városban.
Az HBO Watchmen sorozata egyáltalán nem fél attól, hogy bizarr részletekkel lökjön ki a komfortzónánkból, miközben játékos eleganciával reflektál a jelen társadalmi feszültségeire. Legyen szó populista faji gyűlöletkeltésről, az önbíráskodás és az állami erőszakmonopólium égető kérdéseiről, vagy akár közösségi és személyes traumák feldolgozásáról, a Watchmen a didaktikus felhangokat mellőzve ránt be a maga egyszerre abszurd és mégis ismerős alternatív univerzumába.
Mi az a Watchmen? A Watchmen egy 12 kötetes képregény volt 1986-87-ben, amelyben a korabeli hidegháborús szorongásokat dolgozták fel. A képregény alapjaiban értelmezte újra a szuperhősök klasszikus koncepcióját is azzal, hogy szereplőinek egy kivételével nem volt igazi szuperereje. Ezek az álruhás igazságosztók az Őrzők, azaz a Watchmen, akik a rendőrség munkáját segítették, illetve a kormány alkalmazásában álltak. A figurák bukott, kiábrándult, cinikus karakterek, akik becsaphatóak, és nem tudják megakadályozni az emberiségre leselkedő katasztrófát. A képregény pedig folyamatosan tematizálja az önbíráskodás kérdéseit is. A sztori egy alternatív valóságban, 1985-ben kezdődik, amikor a világ a közelgő atomháború fenyegetésében él. Az álruhás igazságosztók aranykora lejárt: míg a múltban ünnepelt hősök voltak, mostanra törvény tiltja a működésüket. A cselekmény egyenesen egy rejtélyes gyilkossággal indul, amelynek áldozata pont az egyik hajdani Őrző, azaz egy Watchman. Alan Moore és Dave Gibbons képregényéből 2009-ben készült filmfeldolgozás. Az HBO most indult sorozata a képregény sztorijához képest 30 évvel később folytatja a történetet. Az egykori Őrzők közül felbukkan benne néhány, de a történet már egy önálló szálon, új főszereplőkkel indul el. |
A Watchmen-univerzum ugyanis határozottan épít arra, hogy mindez történhetne akár a mi világunkban is. Az álruhás igazságosztóinak egy kivétellel nincs is szuperereje, legfeljebb nagyon jól képzetten verekednek vagy meglehetősen okosak.
A fókuszba emelt társadalmi problémák pedig nagyon is aktuálisak. Az eredeti, 1985 és 1987 között megjelent képregény a kor hidegháborús szorongását ötvözte a hagyományos szuperhős-koncepció felszámolásával. A Watchmen valóságában a Nixon-éra a nyolcvanas évekig tartott, és a világ éppen egy elkerülhetetlen nukleáris háború küszöbén toporgott: csupán percekre a potenciális megsemmisüléstől, ha az USA és a Szovjetunió lőni kezdi egymást. És míg az álruhás hősök csapata a régmúltban még a vietnami háborúban is részt vett, az alternatív 80-as években az álruhás önbíráskodást már törvény tiltja.
A képregény már megjelenésekor kultikus státuszba került, majd hosszasan próbálkoztak azzal, hogy valahogyan filmre vigyék. Végül a filmterv Zack 300 Snyder ölében landolt, aki szokása szerint látványos, de lelketlen filmet csinált belőle, haloványra lúgozva az eredeti sztori emberi drámáit.
Az HBO sorozata a képregény eseményeihez képest 30 évvel később veszi fel a szálakat, kvázi a mi párhuzamos jelenünkben, de nem folytatással van dolgunk, inkább kreatívan tovább gondolták az eredeti, Alan Moore-Dave Gibbons alkotta világot. Ezt már csak a fent említett tintahal-zivatar miatt is hangsúlyozni kell.
A 2009-es film készítésekor ugyanis Snyder megváltoztatta a képregény zárását, és így az atomháborút elhárító eseményt. A filmben egy-egy hatalmas robbanás rázta meg a világ nagyvárosait, és az antagonistának bizonyuló ex-Watchman, Ozymandias az egyetlen valóban szupererővel rendelkező társukra, Doctor Manhattanre kente a katasztrófát.
A sorozat alkotója, a Lostot és A hátrahagyottakat is jegyző Damon Lindelof viszont teljesen figyelmen kívül hagyta a filmfeldolgozást, és a képregényt vette kiindulópontul. Az eredeti verzió szerint Ozymandias egy gigantikus, tintahal-szerű óriásszörnyet készít Doctor Manhattan segítségével, és azt ereszti rá New York városára. Az emberiséget megrázza a lakosság felét elpusztító katasztrófa, amiben földönkívüli támadást sejtenek, ezért az ellenséges nemzetek békét kötnek, hogy együtt vegyék fel a harcot a vélt ellenfél ellen.
A tintahalzápor ennek a katasztrófának valamiféle utórezgése, amely bizarr szimbólumként illusztrálja, hogyan szivárog be a társadalmi, közösségi trauma a mindennapok szövetei közé. A 9/11-es áthallást az is erősíti, hogy a tintahalszörnyes esetet a szereplők csak 11/2-ként emlegetik.
Az erőteljesen áthallásos terror és a traumák viszont több szálon is átszövik a sorozat cselekményét.
Az alternatív világban ugyanis a valós történelmi eseményekkel azonosan szintén megtörtént a tulsai 1921-es faji vérengzés. Ott ugyanis 1921. május 31-én és június 1-jén a fehér lakosság egy része megtámadta Greenwood kerület fekete lakosságát, boltjait és házait. A zavargásban a korabeli feljegyzések szerint 36, egy 2001-es becslés szerint viszont inkább 100-300 feketét öltek meg. Több százan kórházba kerültek a sérüléseik miatt, több ezer embert letartóztattak.
A Watchmen-sorozat viszont nem csupán a rendszerszintű rasszizmust tematizálja, hanem az elfajuló szélsőjobboldali populizmust is.
Ami tehát a múltban a nukleáris fenyegetés volt, azok most egy fehér felsőbbrendűséget hirdető radikális csoport, a Hetedik Lovasság terrorcselekményei. Ez például rendőrgyilkosságok sorozatát jelenti, ami miatt a rendőrség tagjainak - a civil életük védelmében - kötelező a maszk viselése.
Kimondatlanul, de persze ebben a motívumban is ott a groteszk-reflektív csavar, hiszen a valóságban egyre másra érkeznek a hírek az amerikai rendőri túlkapásokról, amelyek során gyakran fegyvertelen feketéket lőnek agyon vagy aláznak meg.
Mindezeken túl a Watchmen a maszkok ütközete is, amelyben a sorozat az önbíráskodást vizsgáztatja. Azaz, hogy ki és hogyan élhet (vissza) az erőszakkal? Kinek és miért adunk vagy nem adunk jogosultságot az erőszak alkalmazására, és kivel szemben? Vagy hogy kiben mit szabadít fel vagy el a maszk, amely elrejti a valódi identitást?
Sárga kendővel takarják el az arcukat a rendőrök, fehér maszkot pedig a Hetedik Lovasezred tagjai húznak. Ez utóbbival a hajdani Watchman, a radikálisan konzervatív, kompromisszumképtelen, morálisan fekete-fehéren gondolkodó Rorschach előtt tisztelegnek, aki viszont a szélsőséges csoport tagjaival ellentétben végig hős maradt. Mármint amolyan “minden hibájával együtt”, noirosan antihős.
És maszk mögé rejti magát a cikk elején már emlegetett feleség és háromgyerekes anya is, a hivatalosan visszavonult fekete rendőr, Angela Abar is - akit a 2018-ban Oscart nyert Regina King alakít -, hogy a rendőrség munkáját segítse a szélsőségesekkel szemben.
Abar és néhány társa kétségtelenül hatékony eszközei viszont messze elmaradnak a jogszerű keretektől, amely felett mindenki szemet hunyni látszik. Még az az FBI-ügynök is, aki a törvényben tiltott álruhás hősködőket buktatja le. Mindeközben a tévében - amolyan műsor a műsorban módon - szuperhősös sorozat megy, amely leginkább a Marvel-filmek paródiája, és folyamatosan ellenpontozza a “rögvalóság” álruhás igazságosztóinak tetteit.
A Watchmen tehát tovább viszi a képregényben elindított dekonstrukciós folyamatot, azaz tudatosan kritizálja és lebontja a szuperhősök klasszikus koncepcióját is.
Tulajdonképpen már az eddigi hosszas, magyarázó leírás is jól illusztrálja, miért indul olyan ellentmondásosan a Watchmen. Egyáltalán nem egyértelmű például, hogy mennyire érthető azoknak, akik nem látták a filmet vagy nem ismerik a képregényt. Utóbbi a maga műfajában klasszikusnak számít, de elég erre a rajongói táborra támaszkodni?
A sorozatban ugyanis nem magyarázzák el hülyebiztosan a különféle utalásokat (ami mondjuk kifejezetten jót tesz a színvonalának) - de kérdés, hogy hány ilyen plusz információs réteg nélkül élvezhető még a műsor.
A Jeremy Irons alakította Ozymandias jelenetei például hosszú részeken keresztül inkább egy zavarba ejtő mellékszálat táplálnak, amelynek látszólag nincs kapcsolata a főbb eseményekkel. És úgy általában, a cselekmény szintén elég lassan építkezik, és körülbelül a harmadik epizódtól kezd igazán lendületet venni.
Mindez nem azt jelenti, hogy a legelső pillanattól kezdve ne lenne iszonyúan stílusos a látvány és dögös a zene, hogy ne lenne tele minden epizód posztmodern játékossággal. Az akciójelenetek húzása és nyers naturalizmusa a John Wick-féle iskolát idézi, a bizarr motívumok pedig időről időre megidézik a Légió abszurd agymenéseit.
Az első epizódokban viszont a Watchmen annyira sűrű, annyira sokat markol egyszerre, hogy kérdés, ezt ugyanilyen stílusosan és erőteljesen egybe tudja-e gyúrni az évad végére. Illetve hogy emberré tudja-e formálni az egyelőre üres főszereplőjét, akit látunk anyaként, látunk álruhás hősként, de mégis érdektelen a figura, és szinte minden mellékszereplő izgalmasabb nála.
Az induló bizonytalanságokkal együtt, a Watchmen jó eséllyel az év egyik legizgalmasabb sorozata lehet, de minimum egy igen emlékezetes próbálkozás.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
