A karácsonyfa és a pókok

Élt egyszer egy özvegyasszony a gyerekeivel egy szűkös, öreg házikóban. A ház mellett magasodott egy fenyőfa, amiről egy nap lepottyant egy toboz. A szél meg az eső hamar betakargatta földdel, a tobozban lakó egyik magocska pedig gyökeret eresztett, és növekedni kezdett. 

Amikor a gyerekek felfedezték a friss hajtást, igen megörültek neki, mert arra gondoltak, most már nekik is lehet karácsonyfájuk. Locsolgatták, gondozgatták, hogy megerősödjön, míg akkora nem lesz, hogy bevihetik a házikóba. 

Így is lett. Teltek-múltak az évek, a fácska gyarapodott, egy karácsonyra pedig felállították a ház közepére.

Csakhogy a család szegény volt, mint a templom egere, és hiába lett karácsonyfájuk, nem tudták mivel feldíszíteni. Szenteste ezért szomorkodva tértek nyugovóra, tudva, hogy csupasz fenyőfa várja őket az ünnep reggelén.

Csakhogy a kunyhó sarkaiban és gerendái közt lakó kis pókok észrevették a szegény család bánatát, és úgy döntöttek, segítenek rajtuk.

Egész éjjel szorgoskodtak, reggelre pedig selyemfényű hálókkal szőttek tele az ágakat.

Amikor a gyerekek reggel felébredtek, és meglátták a fát, izgatottan kiugrottak az ágyból, és noszogatták az anyjukat is:

– Anya, látnod kell a karácsonyfát! Olyan gyönyörű!

Az egyik gyerek kinyitotta a házikó ablakát, és ahogy a napsugár végigsimogatta a fát, a hálók ezüst és arany színben kezdtek ragyogni. Az özvegyasszony elámult, mert sohasem látott még ilyen varázslatos karácsonyfát.

Attól a naptól fogva az asszony és a gyerekek soha többé nem érezték magukat szegénynek, hanem hálásan fogadták az élet minden szépségét.

(ukrán)

Forrás: angolból fordította és mesévé kerekítette Sándor Anna.