Carson Coma: Corduroy Club

Debütáló nagylemezük az év egyik legjobb magyar albuma, magáról a zenekarról pedig bátran kijelenthetjük, hogy 2019 legnagyobb magyar felfedezettje. Úgyhogy kétszeresen is kiérdemelte a Carson Coma a helyet ezen a listán. A szemtelenül fiatal srácokból álló banda most decemberben ünnepelte egyéves fennállását, és 12 hónap alatt eljutottak odáig, hogy teltházat tudtak csinálni az Akvárium közel 700 fős kistermében. A vendégfellépő Vitáris Iván, az Ivan and the Parazol énekese meg is jegyezte, hogy a Carson Coma az első beatzenekar 50 év után, amely el tudta adni az összes jegyet egy koncertjére.

A Corduroy Club lemezzel az országot járó zenekarban azonban az az igazán érdekes, hogy gyakorlatilag az első perctől fogva népszerűek, és menetrendszerűen táncoltatják meg a népet azóta, hogy megalakultak. Ennek titkát mi már próbáltuk megfejteni. Kollégánk, Balla István szerint a Carson Coma zenéi olyanok, mint Tarantino filmjei: már meglévő stílusokból összepakolt, magas nosztalgiafaktorú, mégis izgalmasan és sokoldalúan újragondolt számok. (Mellesleg bármely Tarantino-alkotás filmzenéi is lehetnének.) Szerintem ehhez hozzájön még az, amit én Z generációs unikornis-kórnak nevezek:

ezek a srácok még mernek vállaltan és kritikátlanul boldogok lenni.

Persze, nagyon jó és virtuóz zenészek is, kordbársonyba csomagolt vizuális összképüket pedig a túlmozgásos olasz-magyar frontember, Fekete Giorgio koronázza meg. A Carson Coma trendet is diktál, például most azt mondják, hogy itt az ideje, hogy a Korda György-féle táncdalok és a KFT abszurditása másodvirágzásukat éljék. Mi meg elhisszük nekik, sőt elkísértük őket a Korda-villába is, hogy a mesterrel énekelhessék el, hogy nem idegesek és fő a nyugalom.

(CsH)

Elefánt: El

Életműve legpoposabb albumát sikerült összehoznia az Elefántnak. Persze ez csak az ő koordináta rendszerükben igaz, hiszen nem lettek az új dalok viccesek, mulatságosak, de valahogy a súlyos noárok és drámák, a vérkeringők helyét átvette egy minden-mindegy, lesz-ami-lesz, it’s the end of the world as we know it, but I feel fine hangulatú szolid, vagy néhol nem is annyira szolid őrület – nagyjából ezt állapítottuk meg első hallgatásra az El-ről. A dalok nagyon lazának, odakentnek tűnnek, valószínűleg leginkább Szendrői Csaba állandóan másnaposnak tűnő éneklése miatt, de nagyon komolyan kidolgozottak, formájuk magától értetődő módon simul össze a tartalommal. A zenében is virulens világvége-pörgés jár: két egyébként rendkívül megkapó lassú dal mellé csupa tempós, beindult pop-rock dalt kapunk, melyek közül nem is egy nem csak táncba hívó és minden bizonnyal leendő nagy koncertkedvenc, hanem kifejezetten slágervárományos.

Nehéz kiemelni a nagyon egységes lemezről dalokat, de ha nagyon rá kéne mutatni valamelyikre, akkor például a nyitószámot mondanám, a 444888-at. A címe a két internetes lapra utal, amelyekben, mint éneklik „az egyiknek minden szar, a másiknak meg minden jó”. Szendrői szerint a dal

egy kicsit arról szól, hogy mi nem akarunk úgy forradalmárok lenni, ahogy itt szokás, hogy ideállunk vagy odaállunk, mert szerintünk úgy ahogy van, tokostól-vonóstól minden szar. A bipoláris világnézetnek leáldozóban van. Erre mi magasról teszünk.

De nagyon ütős lüktetésű az Ikarosz, kifejezetten bulis a Kösz és a Nem számít, érdekes Casio-hangzású az Ég veled, és a meg-megtört ütemű (ketyegésű) Óra.  
Na, ugye, hogy nem lehet kiemelni egy-egy dalt?

(BI)

The Qualitons: KEXEK

„A Kex zenekar a 60-as évek végének az egyik legizgalmasabb könnyűzenei formációja volt Magyarországon. Rövid életútjának és Baksa-Soós János provokatív viselkedésének köszönhetően az underground szcénában tudott csak kiteljesedni. A zenekar működését a rendszer gyakorlatilag ellehetetlenítette. Méltatlanul elfeledett dalaik a mai napig érvényes üzenetet hordoznak, ma is aktuálisak. Az idén 50 éve alakult zenekarnak szeretnénk tisztelegni” – mondta a sajátos, pszichedelikus prog-rock-beatben utazó The Qualitons az év végére megjelenő feldolgozás-albumáról. A zenekarnak már a tavalyi, The Echoes című albuma is ott volt minden fontos év végi listán, sőt Fonogram-díjat is kaptak érte. Ami ennél is fontosabb, hogy nyáron meghívták – eddigi első magyar zenekarként – a legendás, amerikai rádióállomás, a KEXP műsorába. (Többek között erről is szó van interjúnkban).

Most pedig összesen öt KEX-dalt qualitonsosítottak, és raktak fel egy lemezre. Nem lehetett egyszerű hozzányúlni a KEX-életműhöz, hiszen abban a frontember, Baksa-Soós János lehengerlő, pimasz, bátor személyisége meghatározó volt, ezt nyilván nem lehet és nem is kell reprodukálni. A Qualitons így inkább a zenére koncentrált, és azt bizonyította, hogy ezek a dalok önmagukban is megélnek, és aktuálisak. „Csak” annyit kellet hozzátenniük, hogy saját hangzásukra formálják azokat. És így egy kifejezetten izgalmas 2019-es lemezt hoztak össze.

(BI)

Lovasi András: Tűzijáték délben

Lovasi András 2001-ben jelentette meg első szólólemezét – amely az idén megjelent albummal ellentétben még, némileg szemérmesen, csak lábjegyzetben szerepeltette a dalszerző-énekes nevét (Bandi a hegyről – Lovasi András dalai) –, azóta sok minden történt, feloszlott a Kispál és a Borz, aztán egy pár éves időszakra ideiglenesen összeállt, megalakult, számos lemezt adott ki és többször is átalakult a Kiscsillag, lett a Fishing on Orfű, Lovasi élete is mindenféle fordulatokat vett, szóval számos okunk volt arra, hogy nagyon odafigyeljünk az időközben már Budapest környékére költöző zenész új albumára. Nem kellett csalódnunk.

A Tűzijáték délben kamarajellegű, akusztikus, intim hangulatú nagylemez, összegző jellegű, kicsit kevesebb gúnnyal és iróniával, kicsit több érzelmességgel és kitárulkozással, sőt spiritualitással, mi több, még derűvel is, de azért a kellő mennyiségű lovasis humorral. Sokat markol (és kifejezetten sokat is fog), keretez, önértelmez, klasszikus kérdéseket vet fel, Istenről, gyermekkorról, elmúlásról, szerelemről, halálról beszél. „Kettévált bennem a jó dal és a popzene. A lelkemben a popzene meghalt. A dal viszont egy örök forma, ami legfeljebb aktuálisan más-más ruhát ölt” – mesélte nekünk Lovasi februárban.

(NR)

 

Ricsárdgír: Rise of the Koala

Érdekes, hogy a 80-as évek ikonikus underground zenekarai a 2010-es évek végére sorra követőkre találtak. A Trabant befelé forduló minimál-szobazenekara a Pegazusok Nem Léteznekbe reinkarnálódott (igaz, nemrég megszűnt a zenekar), a Bizottság dadaista, a hülyeséget a határokig elvivő őrülete pedig (mondjuk a Tudósok meg bizonyos értelemben a Belga mellett) a Ricsárdgírbe öröklődött. Trash-pop, vicczene, dadaista diszkó, egy magát kicsit sem komolyan vevő társaság – valahogy így lehetne őket körülírni. Valószínűleg ők maguk is csodálkoznak, hogy már a negyedik lemezüket mutathatták be, Rise of the Koala címmel.

A dalcsokorban főleg az a bizonyos dadaista-diszkó dominál, de van itt country, punk, és szintipop is. Majdnem mindegy, mit játszanak, mert a lényeg az, hogy mindent és mindenkit ki lehet röhögni, ami/aki túl komolyan veszi magát. Korábban Palvin Barbaráról és Ördög Nóráról írtak dalt, a legújabb gigaslágerük celebje a zenekar tagja, Szintis Laci. E dalról – tulajdonképpen véletlenül – készült Budapest TV-stílusú klip elképesztő nézettséget ért el, úgyhogy a Ricsárdgír már nem csak egy maroknyi lelkes rajongó hülyeség-zenekara, hanem olyan együttes, ami megtölti az Akváriumot, ami a fesztiválok soros kedvence. Mert, hát mit mást lehet Magyarországon 2019-ben tenni, mint amit ők ajánlanak: „Nevessél b*zmeg, ne sírjál!”. (Interjú és dalértelmezés itt.)

(BI)