„...ránk-hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok” – emlékezett Ady Endre annak a háborúnak az elejére, melyet idén száz éve zártak le. De hát kik voltak azok a bizonyos gazok? Nem utolsósorban olyan sima modorú urak, akik a maguk kényelmes és biztonságos dolgozószobáiból évtizedeken át adagolták gyereknek és felnőttnek, iskolákban, sajtóban, laktanyákban a „hazafiságot”. Például azokkal a katonanótákkal, melyekkel Maróth Miklós az „erkölcsi kiállást sugalló” népmesék mellett, és a Harry Potter helyett a mai gyerekeket nevelné. Amiket nagypapája énekelt. „Tudtuk, hogy a nagypapa a hazát védte a fronton ... A hazafias nevelés: helytállás” – érvelt az MTA kutatóintézeti hálózatát működtető Eötvös Loránd Kutatási Hálózat vezetője.

Ma már kevesen ismerik az első világháborús katonanótákat, köztük is a legemblematikusabbat, a Megállj, megállj, kutya Szerbiát. Ez a konfliktus indoklásával kezdődik: „Boszniának hegyei, / A fekete kövei / Az magyar királyé. / Mégis az a Szerbia, / Az a kutya Szerbia / El akarja venni”. A dal hazafiságának megítéléséhez tudni kell, hogy Boszniát a korábbi nemzetközi egyezményekkel ellentétesen kebelezte be az Osztrák-Magyar Monarchia 1908-ban. Magyarok nem laktak ott, a kétmilliót közelítő lakosságot: szerbeket, bosnyákokat és horvátokat akaratuk ellenére terelték ide. Fővárosa az a Szarajevó volt, ahová a bekebelezők trónörököse, Ferenc Ferdinánd 1914-ben hadgyakorlatra érkezett (jó érzékkel a szerbek nemzeti gyásznapját, június 28-át választva erre), és ahol őt erre egy szerb merénylő lelőtte. Bár a trónörököst sem az uralkodó, sem a magyarok nem szerették (tudták, hogy a Monarchián belüli pozíciójukat szerette volna megingatni), mégis a Monarchia a magyar elit és közvélemény lelkesedése közepette támadta meg bosszúból Szerbiát. „Megrohanjuk a sáncot, / Pusztítjuk a vad rácot, / Míg hírmondó marad” – vagyis amíg ki nem irtják őket, a vad kutyákat, közli a nóta. A támadást követő hetekben 3500–4000 szerb civilt (!) gyilkoltak le a Monarchia katonái. (Tízszer annyit, mint amennyit a hazai vörös terror. Ebben a katonaáldozatok nincsenek benne.) És hátra volt még négy év háború.

Így nézett ki hát az a fenyegető támadás, amelytől a nagypapának erkölcsi kiállással a hazát kellett védenie. Igaz, ami igaz: a Harry Potter népirtásra lelkesítésben tényleg nem valami jó.

A háborúban különben 660 ezer magyarországi halt meg (fele magyar) és ebben nincsenek benne a még pusztítóbb folyomány, a spanyolnátha áldozatai. (Ahogy Karinthy nevezte: a „gyűlölet és téboly mocskos magzatja, a dögvész”. Itt a „gyűlölet és téboly” a „haza védelme” helyett szerepel.) Többszázezren lettek hadifoglyok. A százezret közelítette a magyar hadirokkantak száma. Ki a lábát veszítette el, kinek az arca roncsolódott el a felismerhetetlenségig (ilyen Európa-szerte többtízezer volt), olyannyira, hogy hazatértük után sokukat a tőlük viszolygó feleség tette el láb alól. Még többen voltak, akiknek a lelkük roncsolódott, riasztó módon. A több éves vegetálás a lövészárkokban, éjjel-nappal, hőségben-fagyban, tetvek, patkányok között, térdig vízben gázolva (miközben számos bajtársuk szabályosan szétrobbant mellettük), a megparancsolt-jutalmazott mindennapos gyilkolás, a folyamatos rettegés ugyanettől – mindez megtette a lelki hatását. Hozzájárultak ehhez még a dehumanizáló tábori bordélyok (a legénységnek maximum 15 perc „kéjelgést” biztosítva). De talán leginkább a tisztek önkénye. Volt, akit azért kínoztak meg, mert rosszkor nyitotta ki a konzervét. Azokat, akik megőrültek a harcmező élményétől, elektrosokkal „gyógyították”, és visszalökték a frontra. A háború során a Monarchia seregében végezték ki messze a legtöbb saját katonát függelemsértés vádjával: 1148 főt, ami több mint kétszerese a vörös terror áldozatainak. Ebben persze a kurtavas, a kikötés és a többi kínzás lelki nyomorítottja nincs benne. Olyan szerencsétlen parasztlegények voltak ők, akiket terrorral tartottak a lövészárkokban. És mindezt az egyházak kenetteljes áldásával.

Vajon miért tudták belevinni a háborúba nagyapáinkat a „megátkozott gazok”? A receptet a következő világégés egyik szervezője, a főnáci Hermann Göring árulta el fogságba esése után, 1946-ban, a vele beszélgető pszichológusnak: „természetes, hogy az emberek nem akarnak háborút. Miért akarná a szegény parasztgyerek az életét kockáztatni egy háborúban, ahonnan a legjobb esetben egyben térhet haza, hogy továbbtúrhassa a földet? ... De végülis ... mindig könnyű dolog a népet rávenni, hogy együttműködjön ... Nem kell mást tenni, mint azt mondani nekik, hogy megtámadták őket, a pacifistákat pedig megbélyegezni, hogy nem elég jó hazafiak, és ezért veszélybe sodorják az országot. Ez a világon mindenütt ugyanúgy működik.” Igen, az antant oldalán is így működött.

Persze a bakák heteken belül rájöhettek, hogy mi a helyzet az erkölccsel meg a hazával. De a hadigépezet ekkor már kegyetlen kézzel fogta őket. Ennek ellenére 1918 nyarán már több K.u.K.  (Császári és Királyi Hadsereg, az az Osztrák–Magyar Monarchia szárazföldi hadereje) katona foglalkozott a hátországban a dezertőr társaik hajkurászásával és féken tartásával, mint amennyi a fronton harcolt. Az ősszel hazaáradó hadviseltek elkeseredett tombolása pedig pontosan megmutatta azoknak, akik még álomvilágban éltek volna, hogy mi történt velük: félezer településen voltak erőszakos bosszúcselekmények a helyben maradt hatóságok és urak ellen, melyek megfékezése során becslések szerint ezer főt lőttek le, végeztek ki az országos és helyi rendfenntartók. Persze nem az uszító demagógia méregkeverői lettek az áldozatok. Már úgyis késő lett volna, már nem lehetett semmit visszacsinálni. Vígaszként maradt az embereknek a sokat érő tapasztalat: vigyázni kell az ellenséggel riogató, kiirtással, gyűlölettel lelkesítő ideológiákkal, cikkekkel, nótákkal.

Hát nagyjából mostanáig tartott ki ez a tanulság. Régi falrepedésekből, korhadt gerendákból, kövek alól mászik elő újra, ugyanaz. Az igazi hadiélmények a személyes emlékezetben eleve elfojtódtak: senki sem beszél szívesen az unokájának arról, mit tett ő, és mit tettek vele mások egy elállatiasított világban. De a kutatók és művészek sok mindent felmutattak abból, ami történt: Hasek, Kraus, Dix, Grosz, Karinthy, Kassák, Babits és a többiek. Sőt a történészek ma is nap mint nap hozzátesznek valamit. De elég lesz-e mindez az „erkölcs” mázával leöntött Göring-technikával szemben?

Most, mikor nekiugrunk a Trianon-évnek, jó, ha mindezt észben tartjuk.