Térey János 2018 szeptemberében adta a hvg.hu-nak utolsó, elég keserűre sikeredett interjúját. Mint mondta, Magyarországon nemcsak a retorika háborús, hanem ténylegesen háborús is a helyzet:

„A kultúrharcnak hívott pártos kiszorítósdi konkrét egzisztenciákat, sorsokat veszélyeztet. Egyáltalán nem érzékelem, hogy bármely területen csillapodna, egy-egy újabb téma újabb tápot ad neki. Nem fekete-fehérben szemlélem a kulturális élet szereplőit, kaptam elég nyilat balról, illetve szélsőbalról is. Egyszerűen túl sok liberális tabut sértek a Káli holtakban, hogy szó nélkül elmenjenek mellette. Manapság senki sincs úgymond betiltva, de egyre apadnak a mindenki számára hozzáférhető források, elmaradnak a meghívások. Van itt más is a dilettánsok dühén, a mellőzöttek bosszúszomján kívül. Mindenképp a kultúra látja kárát, ha pártalapon próbálunk vizsgálni egy színházat, egy színészt vagy egy szerzőt. Nem csak kártékony. Iszonyúan megy vele az idő”.

Bár próbált közvetíteni a szekértáborok között, azt mondta, „ez a hídemberszerep valóban jó ideje lehetetlenné vált. (…) Aki a kulturális szereplőket nem az életművük, hanem a feltételezett pártelkötelezettségük szerint vizsgálja, az alapvetően eltéveszti a házszámot. Teljesítmény nem vásárolható pénzen, lojalitás azonban igen. A tehetség az irodalomban nem mérhető, arról csupán vélemény formálható a magunk ízlése szerint; a lojalitás viszont látszik. Nincs az a milliárdos nagyságrendű állami dotáció, amellyel létre lehetne hozni a szépek, az igazak, a szikrázóan tehetséges emberek gyülekezetét”.

Ugyanakkor azt gondolta, meg lehet haladni a szekértábor-logikát. Becsület és nagyvonalúság kérdése az egész – mondta.

Térey verseiben, regényeiben, drámáiban tovább él, sajnos a róla elnevezett, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, Demeter Szilárd által gründolt irodalmi ösztöndíj egyelőre meglehetősen megosztó: azt többen visszautasították az alapító személye és a díj elbírálásának átlátatlansága miatt.